Művészet

„A könyvet, melybe írni kezdtem, üres lapjaival László Gyula régész professzortól, festőtől, művészetek igaz értőjétől kaptam, aki diplomamunkám szakmai bírálója, a későbbiekben pedig kiállításaim megnyitója volt, mondván, írjam le gondolataimat, ha azok érdemlegesek. Akkor ifjú ember voltam, az ajándékot félretettem. 1997 karácsonyán elővettem, megpróbáltam leírni, ami számomra emlék és talán remény a jövőben, másoknak pedig tanulságul szolgálhat”. Németh János Munkácsy-díjas keramikusművész, Zalaegerszeg díszpolgára emlékezik így a Gyökerek című önéletrajzi könyvének bevezetőjében. A közelmúltban megjelent kötetben családjáról, mesterségéről, a művészetről vall felelevenítve a gyermekéveket, az elmúlt évtizedeket, egészen a mai napig.

Kis, mokány ember. Arcát ráncosra cserzette az idő, az elmúlt hét évtized... Tekintete nem hidegen vizslató, mindig melegséget, jóindulatot hordoz. Mondhatnánk úgy is: szeretetet, belülről fakadót. Németh János tudja, hogy enélkül is lehet ugyan élni, de nem érdemes. Tapasztalatból tudja. Fejében, szemében, ujjaiban, zsigereiben évezredek tapasztalata halmozódott fel, s vált sajátjává. Tudja így azt is, hogy a művészet egyik legfontosabb alkotóeleme a szeretet. A szakma szeretete és az ember szeretete – írja Németh Jánosról a kötetben Kostyál László művészettörténész. Az alábbiakban részleteket olvashatnak a művész visszaemlékezéseiből, életének legfontosabb állomásairól.

* * *
„A megyeszékhely Zalaegerszeg 1934-ben poros kisváros volt, tisztviselők, iparosok, egy-két módosabb kereskedő és gazdálkodók lakták, kiknek házai a város szélén állottak, nagy gazdasági épületekkel, pajtákkal. A városkát minden irányban dombok ölelik, de mi ezeket csak hegyeknek mondtuk, általában észak–déli irányú vonulatok, gyönyörű erdőkkel, szőlőskertekkel és gyümölcsösökkel. A város peremét rozs- és búzatáblák övezték. Ezeken és a rétek gyalogútjain átjutva értük el a „szőlőhegyeket”. Minden módosabb polgárnak, így már nagyapámnak, Németh Gábornak is volt hegyi birtoka a Becsali-hegyen, ide járt ki a család vasárnaponként. A ház, ahol megláttam a napvilágot 1934. március 16-án, a gróf Apponyi Albert (ma Mártírok) utcában állt, a 23. szám alatt. Előtte az úttest úgynevezett makadámút volt, ha nyáron ritkán egy-egy autó elhaladt, nagy porfelleg szállt utána. Ha jött az öntözőautó, szaladtunk a vízsugár szélére lábunkat áztatni. A járda és az úttest között szép sövény és fasor húzódott, ami segített megszűrni az út porát. A házunk földszintes, oromfalas, takaros kis épület volt. A kapubejárat felett óriási festett fatábla hirdette a család mesterségét: Németh Gábor és Fiai Agyagárú és Cserépkályha készítők. Kitüntetve az Országos Ezredévi Kiállításon. Az udvar hosszan húzódott le a kertig, a kert pedig a Vizsla-patakig és a rétig. Ha beléptünk a kapun, a kiskapu mellett jobbra a családi ház állott, elől a mi lakásunk, aztán a nagyapáé, aki akkor már özvegyember volt. Együtt lakott a nagynénémmel, Manci nénivel és nőtlen Gábor bátyámmal, aki szintén kályhás volt. Ezután következett a legények, segédek szállása. Gazdasági udvarunkat is nagyon érdekesnek láttam. Akkoriban minden iparos embernek volt szőlője, földje, rétje, amit művelt, vagy műveltetett. Így szükség volt szénapajtára, istállóra. Mindig tartottunk lovat, néha tehenet is. A baromfiudvar végében volt a disznóól, minden télen vágtunk disznót. A kocsiszínben magyar féderes kocsi és szekér állt. Nagykanizsán volt nagyapámnak egy lerakata, melyet Gábor bátyám vezetett. Oda szállítottuk a kályhacsempéket. Természetesen mindig alkalmaztunk kocsist is...

* * *

Én még nyolcosztályos gimnáziumban végeztem, a mi osztályunk volt az utolsó. Nem tartoztam a jó tanulók közé, ami nem érdekelt, arra nem tudtak rászorítani, de azt hiszem, ezekhez a tantárgyakhoz nem is volt érzékem. Ilyen volt a matematika, a fizika. Kiváló tanárunk, Sanits Géza tanította. Három részre osztotta e tudományok szerint az osztályt. Voltak zsenik, nem zsenik és vaddisznók. Én a vaddisznókhoz tartoztam. Igazából ezek a tantárgyak, főleg a matematika keserítette meg életemet a gimnáziumban. De voltak azért rajzórák és volt egy igen kedves, halk szavú rajztanárunk, Kaposi Antal. Egyszer azt mondta, hozzunk agyagot és mintázzuk meg Munkácsy Mihály festményének köpülő asszonyát. Az agyagot mindenki apám műhelyéből vitte. Úgy éreztem, nagy szégyen lenne, ha nem tudnám elvégezni a feladatot. A szobor olyan tetszetősre sikeredett, hogy utána nem győztem az osztálytársaimnak is megmintázni. Ekkortól kezdődött az én jegyességem az agyagszobrászattal. Mindent formáztam, amit láttam, főleg lovakat, kutyát.
1948-ban már nagyon lehetett érezni a kommunizmus előszelét. A Mária-kongresszus szeptemberben Zalaegerszegen került megrendezésre. Mindszenty hercegprímás is eljött a városba, ahol plébánosként évtizedeket töltött. Diákkoromban egy alkalommal nála kellett gyónnom, keményen leteremtett. Szigoráról sok történetet meséltek. Ha valakit meglátott ünnepnapon dolgozni, nagyon megszidta. A Mária-kongresszus szeptember 8-án hatalmas tömegeket vonzott. A főtéren legalább tizenötezer ember hallgatta Mindszenty prédikációját, amit a neobarokk plébánia erkélyén tartott... A téren hallottam még Marosán Györgyöt is. Valaki bekiabálta: kisebb lett a zsemle! A válasz így hangzott: a pofátok lett nagyobb. Itt szónokolt Rákosi Mátyás is, aki valójában soha nem szerette a klerikális Zala megyét... Egyre tudatosabban kezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy megpróbálkozom majd valamilyen művészeti főiskolával. Sajnos, azonban akkor a városban semmilyen szabadiskola, képzőművészeti kör nem működött. Így teljesen autodidakta módon mintáztam, rajzolgattam mindenfélét.

* * *

Az Iparművészeti Főiskola 1953-ban felvételt hirdetett. Az iskolámban nem voltam jó káder és jó tanuló sem, így nem is javasoltak volna. A Cserépkályhagyártó Vállalatnál azonban szakmunkás voltam, ez jó ajánlólevél volt a főiskolai felvételihez. Becsomagoltam hát három kis agyagszobromat a Simon János asztalos nagybátyám által készített háromrekeszes ládikába. A szobrok: lovas János vitéz, pihenő paraszt és Lenin-fej. Mellékeltem egy kézzel írt levelet, kértem, ha alkalmasnak találnak a felvételire, értesítsenek annak időpontjáról. Remegve vártam, vajon jön-e levél. Jött! Elutaztam Budapestre, álmaim iskolájába felvételizni. Az álom nem csak az enyém volt, hanem az édesapámé is, aki talán most vélte megtestesülni bennem régvolt vágyait. Én csak mosolyogtam magamban, mert nem gondolhatták, hogy egy „kiskapitalista” fia van itt... A felvételi bizottságban ült Borsos Miklós, aki azt mondta: felveszem magát. Szállása, lakása van-e Pesten? Mondtam, senkim sincs, akinél lakhatnék. Így diákszállót is kaptam. Később tudtam meg azt, hogy Borsos Miklós a „faragatlan” embereket szerette. Ilyen voltam én is, a romlatlan őserő, akit még lehetett alakítani. Neki életre szólóan sokat köszönhettem. Ilyen nagy művész minden évszázadban, ha egy akad. Elkezdtem hát új életem. Anyám nehéz szívvel engedett el. Csak állt a falépcsőn és nézett, talán még akkor is, amikor már nem látott.

* * *
A lelkem kezdetben nehéz volt, ezer szállal kötődtem a vidékhez, a zalai dombokhoz, a családhoz. Magam rajzoltam és mintáztam, eddig tanítómesterem nem volt. Talán csak a körülöttem zajló élet. Az emberek mozgása, a természet, az állatok, egy polgárcsalád mindennapjai a vidéki létben és a mesteremberek elhivatottsága lehetett hatással rám. Ezért is maradtam vidéken, távol a főváros zajától, Zalaegerszegen. Ez a táj lett az életterem a későbbiekben is...”