Negyvennél is többen akasztottak képet
n Hetedik alkalommal került megrendezésre a Könyörgöm, akaszszuk fel! csoportos képzőművészeti tárlat, mely a zalaegerszegi, vagy a városhoz valamilyen formában kötődő fiatal alkotóknak, és mestereiknek nyújt minden évben bemutatkozási lehetőséget.
– pP –
A hét bűvös szám, lehetne akár népmesei hasonlatokkal élni, vagy biológiai és
párkapcsolati példákat említeni az ilyenkor bekövetkező esetleges változásokra.
Egy kiállítás esetében talán egyszerűbb egy rövid „életútvizsgálat”. A félig
baráti, félig ad-hoc akciók szervezésére alakult társaság először egy Bíró
Márton úti képkeretezőben szervezte meg a csoportos tárlatot. Akasztottak aztán
képet családi házban, pincehelyiségben és elhagyatott helyőrségi klubban is.
Tavaly a város határait átlépve – mivel itt nem találtak alkalmas helyet – a
szombathelyi színházban rendezték meg a kiállítást, most pedig a zalaegerszegi
Art mozi adott otthont a több mint negyven alkotót felsorakoztató eseménynek.
|
|
|
Példaértékű, hogy egy alapvetően informális közösség – mely ráadásul nagyon sokféle stílust képviselő alkotókból tevődik öszsze – ilyen hosszú időn keresztül képes egy cél érdekében évről évre összefogni. Már ezzel túltettek jó néhány formális közösség teljesítményén. Kell ehhez persze egy motor (Rozmán Balázs), segítő társak (Monok Balázs, Tóth Norbert) és egy mentor, aki hosszú évekig Fischer György volt, hiszen az ő tanítványaiból nőtte ki magát a csoport. A szobrászművész egy évvel ezelőtti váratlan halála akár meg is akaszthatta volna a képakasztás folyamatát, de volt még erő és lendület a csapatban. Bár a hangsúlyok egy kicsit most eltolódtak.
Míg korábban több volt a tréfa és a groteszk elem, most több volt az emlékezés.
A Frimmel Gyula grafikus által jegyzett – előbb angol, majd Monok Balázs
tolmácsolásában magyar nyelven is elhangzó – nyitóbeszédben is felmerült a
kérdés: „hová lett a Maestro, aki összefogta a szólamokat, hogy ne egymást
kiabáljuk túl…? Mi tagadás, magunkra maradtunk, de a dalolást mégsem hagyhatjuk
abba".
A szobrászművészre emlékezett Tóth Norbert is a mozi nagytermének erkélyéről
vetített videó-installációjában (egy lavórnyi vízben hogyan oldódnak fel, tűnnek
el lassan az agyagból készült Fischer-szobor másolatok). A földszinten pedig a
művész egyik utolsó, befejezetlen szobra is kiállításra került.
Nem változott viszont a bemutatásra kerülő alkotások színvonala: most is erős, a
kortárs képzőművészet széles skáláját felvonultató tárlat jött létre. Voltak
újdonságok is, hiszen Sustik Kriszta ruhatervező jóvoltából az iparművészet is
bekerült a repertoárba, három horvátországi alkotó (két fotó- és egy
festőművész) vendégszereplésével pedig az ottani áramlatokból is kaphattunk némi
ízelítőt. Az Art mozi tágas épülete és „retró” hangulata izgalmas helyszínnek
bizonyult, bár az épület adottságai miatt volt némi bökkenő is: néhány kisebb
képet „elnyelt” a vörös drapéria – vagyis a háttér miatt kevéssé érvényesült –,
a világítás meg olyan volt, amilyen. Itt hozott anyagból tudtak csak dolgozni a
szervezők. Ha még kötekedni is akarnánk, megemlíthetnénk, hogy a belmagasságot,
az erkély korlátját vagy a liftet jobban ki lehetett volna használni, de ezek a
hiányosságok a kiállított anyag minőségét nem befolyásolták.
Reméljük, hogy jövőre nyolcadszor is akasztanak a helyi képzőművészek. Mint
ahogy bízunk abban is, hogy – legyen a tárlat hivatalos intézményben vagy
underground helyszínen – visszatérnek a groteszk hatások és az ötletes
performance-elemek, hiszen Fischer György szellemiségét ezekkel lehet igazán
továbbvinni.
Államelméleti vita – katarzis nélkül
n Még szerencse, hogy az emberiség története bizonyos szempontból annyira változatlan, hogy az ókor óta folyamatosan lehet a különféle államelméletekről vitatkozni. Platóntól, Machiavellin, Hobbes-on és Hegelen át – hogy csak a legkiemelkedőbb neveket említsük – egészen a 20. századi „izmusokig” (majd azok összeomlása után főleg), újra és újra az a kérdés: milyen a jó állam, és melyik a tökéletes államforma.
– pánczélPetra –
Ez az
évezredek óta tartó vita csupán egyet jelent: egyik sem! De legalább mindig
lehet belőle egy újabb könyvet írni, színdarabot vagy filmet rendezni. A Hevesi
Sándor Színházban a közelmúltban mutatták be Szálinger Balázs Köztársaság című
drámáját. A zalai születésű szerzőnek 2012-ben jelent meg ezen a címen egy
lírai, drámai, epikai „körutazása", mely a közélet és magánélet
„egységellentétét" járja körül a maga ironikus módján.
A színpadi változat a könyv egyik fejezetéből készült, melyet Szálinger a római
életrajzíró, Suetonius feljegyzése alapján írt meg. Eszerint a fiatal Julius
Caesar Rodoszra indul retorikai tanulmányokat folytatni, ám útközben kalózok
fogságába esik, akik csak váltságdíj ellenében akarják szabadon engedni az ifjú
patríciust. Innen indul a színházi történet.
Még mielőtt azonban a függöny felgördülne, rövid animációs film pereg a néző előtt. Felsír a kis Brutus, és a csecsemőt Caesar majdnem leejti. Azt a Brutust, akinek majd élete utolsó pillanatában azt mondja: „te is fiam…". Ennyire azonban ne szaladjunk előre, hiszen még köztársaság van. Caesar fiatal, és épp a rács mögött ül kísérőjével. A vita pedig arról folyik, hogy a gazdag úri gyereknek látszó ifjú – akinek kiléte még ismeretlen a fogvatartók előtt – vajon mennyit ér a fogolykereskedelemből élő kalózállamnak. Caesar taktikai képességeit jól mutatja, hogy képes magáért sokkal több váltságdíjat kérni Rómától, mint amit a kalózok elsőre megállapítanak.
A Hevesi Sándor Színházban minden adva van ahhoz, hogy egy izgalmas darabot
lássunk. Tehetséges zalai író műve, neves rendező (Babarczy László) és
társtrendező (Sztarenki Pál), ókori hangulatot és 21. századi környezetet
egyaránt idéző profi díszletek és jelmezek. (Melyek szintén jelzik az államról
zajló diskurzus időtlenségét.) A várt izgalom és drámai hatás azonban csak nem
akar kibontakozni, pedig két cselekményszálon is fut a történet, és közben végig
ott lebeg a fő politikai kérdés: a köztársaság jobb-e a hibáival, vagy a kalózok
egyenlőség-elvén alapuló, ám erősen kollektivista és autoriter állama.
Hiába a hatalomról, váltságdíjról és alkuról szóló vita Ceasar (Vékes Csaba) és
Hariszteász, a kalózvezér (Farkas Ignác) között, ha a színészi játék statikus, a
színpad jó része pedig a hatásos díszletek ellenére kihasználatlan. Az előadás
hosszúra nyúlt dialógusok sorára épül, amit csak a női alakítások (Aradné –
Lőrincz Nikol, Sophia – Kovács Olga, Dadus – Ecsedi Erzsébet, Délea – Lupaneszku
Vivien) és a tragédiába torkolló szerelmi szál enyhít valamelyest. A kalózvezér
vagány leánya, Sophia és a szakács Miró (Mihály Péter) közti végzetes viszony
szimbolizálja, hogy még a szerelem sem lehet politikamentes. A főnök lánya pedig
alku tárgya is egyben, még ha szerződés végül nem is születik. A fogoly a
váltságdíj megérkezése után kiszabadul, és (szavát megtartva – ami alapvetően
nem lenne rossz politikusi tulajdonság) bosszút áll.
Caesar figurája annyiban autentikusra sikerült – már amenynyire a forrásoknak hinni lehet –, hogy tényleg egy vékony, mondhatni törékeny alkatú, sima és fehérbőrű szereplőt láttunk a színpadon, kifogástalan modorral. A teljhatalomra törő későbbi császár cinizmusán és kegyetlen habitusán viszont még lehetett volna erősíteni. Csakúgy, mint a végső „mészárolós" jeleneten is. Hiába feszíti keresztre és szúrja le Ceasar az egész kalózbandát, a katarzis valahogy elmarad. Annak ellenére, hogy kimondja: most Róma jön. A többit már tudjuk. Ceasar hatalma is véres véget ért; mint ahogy egyszer minden uralkodónak és államformának vége lesz. Nem is az a kérdés, hogy melyik államforma jobb, hanem hogy a leköszönő szépen tud-e távozni. A csecsemők meg rendszertől függetlenül felsírnak.
