Korbuly Ági

Lendületes rajzok, papíralapon

Beszélgetés korbuly ági illusztrátorral

Picassotól a Rózsaszín párduc képi világáig sok minden inspirálja. Illusztrátorként a vázlatosabb, lendületesebb grafikai megoldásokat kedveli. Ez látszik Kertész Erzsi legújabb mesekönyvének (Mindig másnap) illusztrációin is, melyeket egy egervári grafikus, Korbuly Ági készített.

– pP –

A budapesti Corvin Rajziskola illusztráció szakán most végző alkotóval a mesekönyvek képi világáról beszélgettünk a frissen megjelent kötet kapcsán. Kertész Erzsi írónak ez már a sokadik regénye, Korbuly Áginak viszont ez volt az első grafikusi megbízatása. A történethez persze hozzátartozik az is, hogy Ági a Zrínyi-gimnáziumban végzett, az Ady-iskolába járt rajzszakköre, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz–mongol és kulturális antropológia szakán diplomázott. Belekóstolt a múzeumi munkába (Néprajzi Múzeum, Göcseji Múzeum), aztán mégis a rajz és a grafika felé fordult a figyelme, így kötött ki a Corvin Rajziskolában, ahol előbb a kezdő illusztrátori képzést végezte el, hamarosan pedig a haladó kurzust is befejezi.
– Hogy talált rád Kertész Erzsi, vagy inkább a Pagony Könyvkiadó?
– Tulajdonképpen a rajziskolán keresztül, ahol az is feladat volt, hogy készítsünk portfóliót, és küldjük el azt több kiadónak. A Pagony egyből vissza is jelzett, hogy a sketchbook-os, azaz a vázlatszerű munkáim tetszenek nekik, és majd gondolnak rám a jövőben. Ezt kedves gesztusnak tartottam, és bár titokban reméltem, hogy egyszer tényleg megkeresnek, arra nem számítottam, hogy már néhány hónap múlva felkérnek erre a munkára.
– A Mindig másnap című mese egy kaotikus családi történet. Az egyik Facebook-posztodban azt írtad, hogy garantáltan kaotikusak hozzá a rajzaid is…
– Megkaptam Kertész Erzsi szövegét, amit egyhuzamban végigolvastam, és egyből gyereknek éreztem magam! Mintegy rajzfilm, meg is jelentek a képek a fejemben. Először persze csak villanásszerűen, a karaktereket utána dolgoztam ki. Az a jó ebben a mesében, hogy egy teljesen hétköznapi családról szól, ahol nincsenek szuperhősök, nem egy idealizált családmodell szerint élnek a szereplők, és senki sem jó, vagy rossz. A kaland és a káosz abból adódik, hogy minden nap más környezetben ébrednek fel. A házuk ugyanaz, de körülöttük a világ mindig más és más. A szereplőknek ez jelenti az erőpróbát. Reagálniuk kell a folyton változó helyzetre, ami rugalmasságot igényel. Eléggé aktuális a történet! Ráadásul az emberi esendőséget is megmutatja; például, hogy a szülők sem tudhatnak mindig mindent. Ezt a változékonyságot, képlékenységet és dinamizmust kellett grafikailag is megragadni, visszaadni.
– A mesekönyv-illusztrálásnak vannak aktuális trendjei, amikhez illik alkalmazkodni, vagy teljesen szabad kezet kapnak az alkotók?
– Az alkotó koncepciója, az általa választott technika, a kommunikációs szándék szerint is rengetegféle képi megfogalmazásmód születhet. Nagyon izgalmas például, amikor ugyanazt a történetet teljesen eltérő módon vagy akár hangsúlyokkal jelenítik meg. A világ, a kultúrák sokszínűsége, amiben élünk, a környezet – a digitális teret is ideértve – hat ránk. Az illusztráció, a vizualitás lehetőséget és eszközöket is kínál ezek feldolgozására, a rájuk való reflektálásra, különféle kontextusok megjelenítésére és értelmezésére. Sokszor azt is nehéz eldönteni, hogy manuálisan vagy számítógépes grafikával készült-e egy rajz. Én mindig papíralapon rajzolok, azt szkennelem, és a képszerkesztő programmal csak digitális utómunkákat végzek. Nagyon kedvelem a krokikat, a gyors, vázlatos rajzokat. Ehhez a történethez pont ez a stílus tetszett meg a kiadónak is. Mégis nehéz trendekről beszélni, mert ahány történet és ahány illusztrátor, annyi képi világ jelenik meg. Ezt a sokszínűséget, változatosságot látom a csoporttársaim körében is. A stilizáltság éppúgy jellemző, mint a kollázstechnika vagy a pixelgrafika.
  – Volt olyan mese vagy rajzfilm, ami intenzíven hatott rád, és máig inspirál?
  – Mindig is a frappáns, humoros, „geges” rajzfilmeket kedveltem, mint a Rózsaszín párduc, vagy a Tom és Jerry. Ezenkívül a képregények világa fogott meg, illetve sok olyan festőművész és grafikus, akik nem gyerekeknek, hanem inkább felnőtteknek szólnak. Például Picasso rajzai, vagy a 20. század illusztrátorai, mint például Würtz Ádám vagy Serge Bloch.
– Ha már szóba hoztad a gyerekeket és a felnőtteket: mennyiben igényel más gondolkodást mesekönyvet, vagy idősebbeknek szóló szövegeket illusztrálni?
– Általában más meséket, könyveket ajánlanak a különböző korosztályoknak. Az illusztrálás során is fontos, hogy ismerjük az adott korosztály sajátosságait, a képzésünkön is volt például előadás a gyermekkönyvek pszichológiájáról. Nyilván a gyerekeknél hangsúlyosabb a képi világ. Nem is gondolnánk, de az egyik legnehezebb a babáknak szóló kiadványokat illusztrálni. Az iskolában most pont zajlott is egy ilyen projekt. A néhány hónapos, vagy egy-két éves pici gyerekek még egészen máshogy látnak. Náluk a nagy kontrasztokra, a szemnek könnyen követhető, egyszerűbb formákra építhet az illusztrátor és a könyvszerkesztő. Inkább a színes, egyszerűbb formákkal, alakzatokkal lehet játszani. De igazából ez is változó, sok mindentől függ, az illusztrátorok is nagyon egyedi hangon tudnak a gyerekekhez szólni. Magam is szeretnék ezen a téren még többet tanulni.
– Többször szóba került, hogy a dinamikus rajzokat kedveled. Az illusztráláson kívül is rajzolsz vagy festesz?
– Igen, mert ez egy nagyon jó „edzés”. Segít kizökkenni a hétköznapokból, és másfajta gondolkodásra késztet. A rajziskolában sok olyan gyakorlatunk volt, hogy gyorsan, lendületesen kellett vázlatot készíteni egy fotóról. Csak úgy, nagy vonalakban, nem pedig kidolgozva a részleteket. Ezek a kihívások általában is érdekelnek. Például fázisonként lerajzolni egy összetettebb mozgást, vagy a falra kifeszíteni egy nagy papírt és ösztönből, gyorsan rajzolni. Remélem, hogy a jövőben lesz lehetőségem illusztrátorként tevékenykedni, és kamatoztatni a megszerzett ismereteket.

vissza az elejére

Nagy Réka

Múzeumpszichológia és gyűjtőszenvedély

New york-i tárlatvezetés zalaegerszegről

A múzeumi épületek pszichológiája és a műtárgygyűjtés lélektana is szóba került azon az online eseményen, melynek Nagy Réka klinikai szakpszichológus volt a vendége. Az American Corner Pécs programsorozata (melynek keretében különféle virtuális tárlatvezetéseket tartanak) ezúttal a New York-i Guggenheim Múzeumba kalauzolta el az érdeklődőket.

– pP –

A metropolisz ugyan távoli – és sokszor elérhetetlen – helynek tűnik a zalaiak számára, ám mivel most a digitális térben töltjük napjaink zömét, a távolságok roppant egyszerűen legyőzhetők. Így semmi meglepő nincs abban, hogy egy pécsi születésű és egyetemi éveit is ott töltő, jelenleg Zalaegerszegen élő pszichológus épp egy New York-i kiállítóhely kapcsán beszéljen múzeumpszichológiáról és a terek befogadásának lélektanáról. Annál is inkább, mert a pszichológia ritkán foglalkozik ilyen kérdésekkel. A Solomon R. Guggenheim Múzeumról röviden annyit érdemes tudni, hogy 1939-ben alapította a gyűjtőszenvedélyéről ismert névadó (a fenntartó azóta is a róla elnevezett alapítvány), hogy a modern művészetek háza legyen. Főleg absztrakt alkotások, valamint impresszionista, szürrealista és expreszszionista művek szerepelnek a gyűjteményben. Az épület tervezője Frank Lloyd Wright építész volt. Mind az ott élők, mind pedig a turisták számára kedvelt hely a Manhattanben, azon belül is az Ötödik sugárúton lévő épület (mely a világörökség része), ami stílusával, formai megoldásaival máig kitűnik környezetéből. Nem csoda, hiszen maga Frank Lloyd Wright építész is egy különc figura volt. Nagy Réka ezen a ponton fel is tette a kérdést: lehet-e egy épület műalkotás? Vagyis alá lehet-e rendelni a látványt a funkciónak? Wright az épület tervezésekor ha alárendelésre nem is, arra viszont törekedett, hogy szimfónia jöjjön létre az épület és a benne szereplő alkotások között. A modern művészetek háza modern formai elveket (geometrikus megoldásokat) követett. Belépve egy sötét, szürke térbe jutunk, ami kezdetben szorongást okoz, aztán a tágas, világos terekbe jutva jön a felszabadulás érzése: jó hangulatba kerülünk, sok időt szeretnénk ott eltölteni. A pszichológus szerint ezt a lélektani „trükköt” sok bevásárlóközpont is alkalmazza.
A Guggenheim nem egy klasszikus, úgynevezett elfogadó múzeum, ahol viselkedni kell, hanem egy befogadó épület, ami sokkal inkább azt sugallja: játsszál velem! Az élet része vagyok, itt jól fogod érezni magad. Az intézménynek sokféle látogatót kell becsalogatnia (a helybéli iskolás csoportoktól kezdve a távoli országokból érkező turistákig), így a modern múzeum egy színes, változatos térként funkcionál. Persze az épület vitákat is kiváltott annak idején: a felfelé haladó rámpa miatt sokan parkolóháznak csúfolták, de volt, akinek a mosógép jutott eszébe róla. Akárhogy is, az ott kiállított modern művekkel mindenképpen összhangban volt és van az épület. A tárlatvezetés során szóba került a gyűjtőszenvedély és a gyűjtés pszichológiája is. Solomon Guggenheim és unokahúga, Peggy Guggenheim a korszak híres gyűjtői voltak. Utóbbi volt az első nő, aki olyan gyűjteményt hozott létre, mellyel korábban csak uralkodók, vagy gazdag mecénások rendelkeztek. Pláne, mert a korábbi évszázadokban, de még Peggy korában, vagyis a 20. század első felében is a nők társadalmi és vagyoni helyzete nem tette lehetővé az efféle „hóbortokat”. Hacsak nem úgy örökölték a férjük halála után a vagyont és vele a gyűjtés vagy a mecenatúra lehetőségét. A műgyűjtés a pszichológus szerint egyértelműen egy férfias dolog volt, melynek megvolt a maga lélektana is: a versengésre, vadászatra, szenvedélyre való hajlandóság, és persze státuszszimbólumnak is számított. A nők maximum ékszereket, ruhákat, porcelánokat gyűjtöttek, de az inkább egy „otthoni” és nem társadalmi cselekedet volt. Peggy viszont egész életstílusával és szenvedélyével rácáfolt erre (persze nagyban segítette az, hogy édesapjától örökölte a vagyonát). Az a kérdés is felmerült, hogy a Guggenheim család a 20. század elején miért gyűjtött olyan – főleg avantgárd – műalkotásokat, melyek anyagi értéke és későbbi elismertsége akkor még erősen kérdéses volt? Nagy Réka úgy véli, hogy ennek összetett okai lehettek. Egyrészt a klasszikus művek drágák voltak, egy új alkotásban kevesebb volt a kockázat, ugyanakkor a gyűjtők azt érezték, hogy a kortárs alkotások megvásárlásával maguk is tudnak hatni a művészeti életre, vagy egy-egy alkotó pályájára. Érdekes az absztrakt művek befogadásának pszichológiája is: minél elmosódottabb, stilizáltabb egy kép, annál inkább beindulnak az ösztöneink. A nonfiguratív képek olyan idegrendszeri struktúrákhoz képesek „hozzányúlni”, amik máskor nem elérhetőek. Az absztrakt művészet zsenialitása a szakember szerint többek között ebben rejlik.

vissza az elejére

Belehelyezkedni a térbe

Párbeszédek és történetek az alkotások között

Közel menni egy képhez annyit jelent; együtt vagyunk vele. Jobban kirajzolódnak a formák és a színek is, utóbbiak pedig különféle érzéseket váltanak ki belőlünk. Persze ugyanilyen fontos, hogy egy-egy kiállítóterem egészét is szemügyre vegyük. Hogy miképpen kommunikálnak az ott elhelyezett művek egymással?

– pP –

Kérdés az is, hogy vajon a digitális térben, egy online kiállítás esetében is működhet-e ez a fajta szemlélődés és befogadás? A ZAZEE Kulturális Egyesület által létrehozott 8.01 online galéria legutóbbi vendége Filó Vera író, képzőművész, grafikus volt, aki több mint tíz éve ikonfestészettel is foglalkozik. Az alkotó zalaegerszegi születésű, annak idején a Zrínyi-gimnázium tanulója volt. Rajzolni Borbás Györgytől és Fischer Györgytől is tanult, örül, hogy mind a kettőjüknek van kötődése a mostani kiállításhoz is. Vera annak idején a színház világába is belekóstolt; 19 évesen ő rendezte a Cselédek című drámát, mégpedig az MMIK színpadán. A 8.01 galéria pedig éppen az egykori ifjúsági ház helyiségeiben kapott otthont, ha csak virtuálisan is. Hat teremben, 22 helyi művész (a finearthotel.hu gyűjtőoldal alkotói) 42 alkotása látható. Műfajonként és hangulatában is változatosak a termek. A tárlatvezető szerint egy kiállításon mindig célszerű előbb belehelyezkedni a térbe; vagyis kezdjük a szemlélődést távolról. Ez egy online tárlat esetében is működhet. Bár az tény, hogy a művek a virtuális világban nem mindig járhatók körül. Közelíteni azért tudunk. Filó Vera szerint izgalmas kérdés, hogy milyen történetek indulnak el bennünk a teremben lévő képek/szobrok láttán. Van-e dialógus az egy térbe került tárgyak között? Segítik-e egymás jelenlétét, vagy talán vitatkoznak egymással? Párbeszéd szerencsére a galéria összes termében létrejön. A szürkének tűnő második teremben (ahol Varga Bálint, Nagy Szilvia, Frimmel Gyula és Bárdosi Katinka művei láthatók) például a „karcolat”, a „másolat” és az „ismétlés” szavakkal lehet mindezt kifejezni. Hiszen grafikát, rézmetszetet, tűzzománcot, illetve felhő-festményeket látunk egymás mellett. És ahogy a metszetekre jellemző a sokszorosítás, úgy a felhőket ábrázoló kis képek (mellette a nagy felhővel) is afféle ismétlés. Mégsincs két egyforma felhő, sokkal inkább azok újrateremtése zajlik. Andy Warholra utalva elmondta: minél többet nézünk egy másolatot, annál jobban kiüresedünk, és végül eljutunk a lényeghez. Ha sikerül belehelyezkednünk az alkotók világába, akár egy komplett történetet is kaphatunk. A tárlatvezető szerint azért is jó kiállításokat nézni, mert a drámaiság fellelhető a művekben, és a művek között is. Gyenes Júlia Boróka Idill című két festményéből akár képregény is lehetne, Kajos Anna Zsófia és Kiss Ágnes Katinka színes, absztrakt festményei a formában rejlő történetre és a formában rejlő anyagra, mint az értelmezés különböző aspektusaira hívják fel a figyelmet. A negyedik teremben (mely a dialógus termének nevezhető) látható Tánczos György-festmények pedig arra keresik a választ, hogy mit keres az ember az akváriumban. A víz alatt lévő alakok láttán először vidám strandolásra gondolunk, de az Akvárium cím mégis valamiféle bezártságra utal. De Gombos Zsófi Tájidegen képe is szorongató, drámai érzést kelt. Hogy ebbe a térbe hogy kerültek Farkas Ferenc humanistái? Nos, a humanisták a maguk korában kérdéseket tettek fel az aktuális világszemlélettel szemben. A párbeszédnek pedig ez is része; a virtuális térben éppúgy, mint a valóságban.

vissza az elejére