Feili Erzsébetet 1944. december 4-én a nyilasok tartóztatták le és hurcolták el; sosem tért haza. Gerencsér Irént pedig 1945-ben a Vörös Hadsereg katonái fogták el és vitték „málenkij robotra” a Szovjetunióba. Ő szerencsésen túlélte a „kiküldetést”, és 8 év kényszermunka után visszatérhetett szülővárosába. Vajon mit lehet tudni a két zalaegerszegi hölgy korábbi életéről, egyáltalán mi volt a „bűnük”, ami miatt elhurcolták őket? Erről kérdeztük Béres Katalin történészt, a Göcseji Múzeum főmuzeológusát és dr. Káli Csaba történészt, az MNL Zala Vármegyei Levéltárának igazgatóját. Évtizedekig a Göcseji Múzeum nagytemplom felőli oldalán állt a nyilasok által 1944 decemberében politikai okok miatt elhurcolt zalaegerszegi személyek emlékműve (melyet 1948-ban állítottak fel). Az áldozatok névsorát tartalmazó dombormű néhány évvel ezelőtt, a múzeumépület felújítása közben sérült meg, vissza már nem helyezték. Béres Katalin szerint fontos lenne erről az időszakról és az egykori emlékművön szereplő zalaegerszegi polgárokról beszélni, mert máig sok a rejtély és sok a két diktatúra által rájuk rakódott „máz” is.
– Feili Erzsébetről – az egykori emlékmű egyetlen női szereplőjéről – nem sokat tudunk. Iparos, polgári családból származott és kalapszalonja volt a városban. A családtagjai közül testvére, Feili Gyula, a helyi atlétikai sportág egyik meghonosítója volt. Másik testvére, Feili Antal pedig a katolikus legényegylet oszlopos tagjának számított, rengeteg színi előadásban szerepelt. Emellett bérautózással foglalkozott. Feili Erzsébet iparostanoncként került Flesch Gizella Tompa utcai kalaposműhelyébe. Gizella azok közé a zalaegerszegi nők közé tartozott, akik már a Tanácsköztársaság előtt érdeklődtek a szociáldemokrácia és az ehhez kapcsolódó nőmozgalmak iránt. Az ő szalonjában gyűltek össze a „szocdem” érzelmű fiatalok. Többek között Feili Erzsébet és későbbi férje, Wiener Ferenc is – mesélte Béres Katalin. Hozzátette: a zalaegerszegi nőmozgalmak az I. világháború idején alakultak, melyeknek volt egy
konzervatív
ága (a Szociális Misszió Társulat), valamint egy szociáldemokrata ága is. Feili
Erzsébet az utóbbi kört látogatta, itt ismerkedett meg a mozgalom, valamint a
feminizmus szellemiségével. Programjuk középpontjában az általános, titkos és
egyenlő szavazati jog követelése állt. – A levéltáros kollégák korábbi kutatásai és publikációi nyomán tudjuk, hogy 1918 decemberében a szociáldemokrata nők és a feminista mozgalmárok létrehozták a Nőtanácsot, aminek az első vezetője özv. Kászonyi Mihályné, leánykori nevén Udvardy Fanni (Udvardy Ignác iskolaigazgató, lapszerkesztő lánya) volt. Ebben a tanácsban Feili Erzsébet is ott volt bizalmiként. Ez a szervezet az 1919-es Tanácsköztársaság idején is próbált működni, főleg a közélelmezés kapcsán adtak tanácsokat a helyi vezetőknek. A bukás után aztán a Tanácsköztársasághoz közel álló nőket letartóztatták, de az őrizetbe vettek listáján Feili Erzsébet nem szerepel. A történész elmondta: Erzsébet az 1920-as években már saját kalapszalonját működtette, és ekkor házasodott össze a zsidó származású Wiener Ferenc orvostanhallgatóval is, aki azonban tanulmányait nem fejezte be. Előbb a zalaegerszegi internálótáborban (internáltként) végzett gyógyító munkát, de az 1940-es években már a Takarékpénztár főpénztárosa volt. Egy gyermekük született, Wiener Marika, akiről a múzeum portrét is őriz.
– Leányuk háborút követő adatközléséből tudható, hogy 1944 decemberében Feili Erzsébetet a férjével együtt hurcolták el a nyilasok. Ebben az az érdekes, hogy a zsidó polgárokat már '44 nyarán deportálták a városból. Nem tudjuk, hogy a decemberig terjedő időszakot Wiener Ferenc hol töltötte. Az elhurcolást követően egyikük sem tért vissza. Feili Erzsébet Dachauban hunyt el, és neve szerepel a ’44-ben elhurcoltak emléktábláján, férje neve viszont nem. (Talán mert őt nem politikai okokból, hanem zsidó származása miatt vitték el?) Hogy Erzsébetet konkrétan miért fogták el és milyen politikai okok, vagy tevékenységek miatt küldték haláltáborba, nem tudjuk. És nagyjából ugyanez igaz az emléktábla többi szereplőjére is. Nincs tudomásunk arról, hogy 1944 decembere körül bármiféle szervezett baloldali, pláne kommunista „mozgolódás” lett volna a városban. Persze ürügy bármi lehetett; feljelenthette őket valaki, mert mondjuk tudták róluk, hogy szociáldemokrata érzelműek, vagy szerepet vállaltak – az amúgy legálisan működő – szakszervezeti mozgalmakban, esetleg nyugati rádióadókat hallgattak...Béres Katalin elmondta: mint az jól látszik, az éppen 80 évvel ezelőtti események kapcsán még számos dolog feltárásra vár. Mindkét elnyomó rendszer (nyilas és kommunista) egyfajta „mázat” rakott ezekre az emberekre; egyikük elítélte, kivégezte, a másik pedig felmagasztalta őket, mint „kommunista hősöket”. Célszerű lenne visszatérni az alapokhoz, és a rendelkezésre álló források, illetve az egyre bővülő és hozzáférhető digitalizált dokumentumok segítségével újra meg kellene vizsgálni a szóban forgó éveket és azok szereplőit. Így egy tisztább, a két ideológiától mentes képet kaphatnánk. Az 1945-ös elhurcolásokkal kapcsolatban hasonló gondolatokat fogalmazott meg Káli Csaba is. A 2000-ben felállított Kosztolányi utcai Gulag-emlékmű egyetlen női szereplőjét, Gerencsér Irént (1926–1998) egészen fiatalon fogták el, és 1945-ben kényszermunkatáborba vitték.
– Az iratokból nem derült ki, hogy pontosan hová, és miért vitték el, vagy hogy mi volt a bűne. Sokszor nem is volt különösebb ok. Volt egy létszámkeret, amit fel kellett tölteni egészséges, életerős, fiatal emberekkel, hiszen „dolgozni”, azaz „málenkij robotra” vitték őket. Főleg férfiakat tartóztattak le, de fiatal nők éppúgy bekerülhettek a szórásba. Vélhetően nem csak Gerencsér Irént hurcolták el Zalaegerszegről, hanem más nőket is, ám mivel egyelőre nem került elő róluk dokumentum, nevük nem szerepel az emléktáblán. A történész hozzátette: Gerencsér Irén valószínűleg semmit nem tett. Ha bármilyen csekély dolgot is elkövetett volna, akkor nem rehabilitálják. Ha köztörvényes bűncselekményt követett volna el, mondjuk rátámad egy szovjet katonára, akkor szinte biztos, hogy kivégzik. Sztálin halála után, 1953-ban – az amnesztiahullám idején – azonban őt is szabadon engedték, és visszatérhetett Zalaegerszegre. A fiatal nő egy tipikus áldozata az egész világégésnek, a harcoknak és a kiépülő kommunista rendszernek. Valahol, valakik feljelentették, majd a katonák begyűjtötték és elvitték minden különösebb ok nélkül.
– A legszebb fiatal éveit egy munkatáborban kellett eltöltenie, ami után végül rehabilitálták. Hogy hazatérve mivel foglalkozott, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a Jánkahegyen lakott, ami abban a korszakban a kitelepítettek lakóhelye volt. Persze nem lehet kizárni, hogy a családjának korábban volt ott egy hajléka, présháza, és ott húzta meg magát. A rendelkezésünkre álló dokumentumok – melyek Rózsás János Gulag-kutató, korábban szintén politikai fogoly révén kerültek a levéltárba – inkább azt a kálváriát mutatják be, melyben a rehabilitációját kérelmezi. Azért fordult a hatóságokhoz, hogy ezt a 8 évet fogadják el munkaviszonynak (hogy aztán nyugdíjat, vagy emelt összegű kiegészítést kaphasson). Illetve, hogy mentesítsék a büntetett előélet hátrányai alól. Káli Csaba elmondta: ez volt a maximum kárpótlás, és még szerencsésnek mondhatta magát, akinek sikerült kézhez kapnia egy ilyen rehabilitációs dokumentumot, pedig ez életbevágóan fontos volt a további létezéshez. Gerencsér Irént végül 1969-ben hivatalosan is felmentették bűncselekmény hiányában. Bocsánatkérést, anyagi kártérítést nem kapott. Neve eddig sem 1945 előtt, sem a rehabilitációját követően nem került elő semmilyen közéleti tevékenységgel kapcsolatban. A történész megjegyezte: a nők közéleti szerepvállalása a 20. század első felében még kevéssé volt jellemző és (néhány kivételtől eltekintve) az is általában férjükhöz kapcsolódott. Majd csak 1945 után kaptak a nők nagyobb politikai, közéleti szerepet, és válhattak akár vezetőkké is. Utóbbiakra az volt jellemző, hogy kezdetben alacsony végzettséggel vágtak neki a feladatnak, ám akinek volt tehetsége, szorgalma, az menet közben már tanulhatott, kiképezhette magát.
szobor
helyéül. Kostyál László érdekességképpen elmondta, hogy a Felszabadulási emlékmű
női főalakját egy fiatal vas megyei védőnőről, Gaál Erzsébetről mintázta a
művész, aki véletlenül szúrt szemet a szobrásznak. A mellékalakok közül a
fáklyavivőt Hegedűs István öttusázóról, a szovjet katonát pedig Vorosilov egyik
őréről modellezte Kisfaludi. A Gellért-hegyről a belvárosra néző monumentális
emlékmű közel 40 méter magas, és bár eleinte sokan gyűlölték – hiszen a
megszálló szovjet hadsereg harcokban elesett katonáira emlékeztetett – gyorsan
szimbólummá vált. Az avatást követő időkben rengeteg kicsinyített másolat
készült belőle, majd előszeretettel használták Budapest jelképeként. A róla
készült grafikák, fotók, majd gegek sok tárgy díszéül szolgáltak. Természetesen
az 1956-os forradalom napjaiban – a Sztálin-szobor ledöntése után – felmerült a
Felszabadulási emlékmű eltávolítása, ám csak a szovjet katonát sikerült
kibillenteni pozíciójából (később Kisfaludi ezt újraalkotta). A rendszerváltozás
időszakában aztán ismét szóba került az eltávolítás, majd az átértelmezés. (Utóbbi
annál is inkább, mert a köznyelv menet közben „átírta” a hivatalos elnevezést,
és egyre inkább Szabadság-szobor néven emlegették.) Persze ahhoz, hogy a
rendszerváltozás után a szabadság valódi jelképévé váljon, meg kellett „tisztulnia”,
meg kellett szabadulnia eredeti jelentésétől. Ehhez Szentjóby Tamás képzőművész
performanszára volt szükség, aki 1992-ben ejtőernyőselyemmel takarta le a
szobrot. A szellemként „kísértő” mű a „Szabadság lelkének szobra” lett néhány
napra, jelképezve a kommunizmus kísértetét. Majd a szellemruha „levedlése” után,
immár újjászületve valóban a szabadság (az elnyomó hatalomtól való megszabadulás
és a demokrácia) jelképévé válhatott. (Később a cirill betűs, Vörös Hadsereget
dicsőítő feliratokat és a mellékalakok közül a katonákat eltávolították.) Ilyen
történelmi előzmények után érkezünk meg napjaink fő kérdéséhez, hogy vajon kell-e
kereszt a Szabadság-szoborra, és ha ez megvalósul, hogyan módosítja az alkotás
jelentését. A téma kapcsán heves vita bontakozott ki, Kisfaludi jogörökösei nem
támogatják, és egyházi körökből is érkezett ellenvetés. Kostyál László úgy látja,
hogy a kereszt ilyen módon az eredeti keresztény jelentés (szeretetből történő
áldozatvállalás) helyett inkább politikai vonatkozást (az ellenfelek
kirekesztése) kapna. Emellett a kereszt tervezett megoldása elüt az emlékmű
stiláris szellemiségétől, gyengítené a kompozíció egységét. Pláne, mert
méreténél fogva a kereszt hasonlóan hangsúlyos lenne (szinte ugyanakkora) mint a
női főalak. Ez pedig az egész narratíva hangsúlyát megváltoztatná; a
kereszténység diadalát jelentené. A művészeti szempontokat és arányokat nézve
egy kiegészítő motívum nem lehet nagyobb, hangsúlyosabb egy emlékmű főalakjánál.
A művészettörténész szerint az is zavart okozna az értelmezésben, hogy a kereszt
dominanciája miatt a szobor egyes részletei (pálmaág) a keresztény ikonográfia
szerint is értelmezhetővé válnának. Ez pedig végképp átírná a
szabadságnarratívát. A jogörökösök hozzájárulása nélkül elvileg nem történhetne
meg a beavatkozás, ám ha a szerzői jogi törvényt módosítják (a kezdeményezés
megtörtént), ez az akadály elhárulhat.