Fókusz

A Balaton nemzeti kincsünk, s vízminőségi jellemzői alapján világviszonylatban egyedülállónak mondható. A víz folyamatosan zavarosnak tűnik, s átlátszósága ritkán haladja meg az egy métert. Ennek oka az, hogy a kalcium-magnézium hidrokarbonátos jellege miatt a fotoszintetikus algaszintézis szén-dioxid elvonása következtében folyamatos a biogén mészkiválás.

A Balatonnak és a vízgyűjtő-területének vizsgálatát és minősítési rendjét az 1/1995. (K.É.Ért. 3.) KTM-KHVM-NM együttes utasítás szabályozza. A vizsgálatokat és a minősítést a területileg illetékes környezetvédelmi felügyelőségek, a vízügyi igazgatóságok és az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megyei intézetei végzik. A mérési eredmények összehangolt gyűjtése a Közép-Dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség Székesfehérváron működtetett adatbankjában történik. Az adatbank üzemeltetője a nyári szezon méréseiről – június, július, augusztus hónapok – valamint az egész évről rendszeres összefoglaló tájékoztatót készít a Balaton és vízgyűjtő területének vízminőségi állapotáról. A Közép-Dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség igazgatója, Kling István adott választ a témával kapcsolatos kérdéseinkre, valamint rendelkezésünkre bocsátotta az elmúlt év összehasonlító adatait. A strandoknál is jobb a minősítés

Mint megtudtuk, 79 mintavételi helyen történik a rendszeres vizsgálat, ebből 10 mintavételi hely a Balaton nyílt vizén, 19 a strandokon és 50 a vízgyűjtő folyásain van. A heti, vagy havi vizsgálatok során több mint 30 vízminőségi jellemzőt határoznak meg. A nyári szezonban – a Környezetvédelmi Minisztérium külön utasítására – hetente vizsgálják a Balaton klorofill-a koncentrációját, amely a „vízvirágzás” mutatója. A Magyar Szabvány szerint végzett vízminőségi méréseket a mutatók alapján öt csoportban értékelik. Ezek: az oxigénháztartás jellemzői, a nitrogén– és a foszforháztartás jellemzői, a mikrobiológiai jellemzők, a mikroszennyezők és toxicitás, valamint az egyéb jellemzők. A megszabott határértékekkel való összehasonlítás öt vízminőségi osztályt határoz meg.
Az elmúlt év nyarán a Balaton vizének minősége hasonló volt az előző évihez, de egyes mintavételi helyeken több vízminőségi paraméter esetében is javulás volt tapasztalható. Az oxigénháztartás a mérőhelyek 90 százalékánál javulást mutatott, a nitrogén– és foszforháztartás többnyire nem változott, de a mérőhelyek 10 százalékánál legalább egy osztállyal jobb minősítésű volt. A klorofill-a koncentráció a jellemzően rosszabb vízminőségű Keszthelyi-medencében sem haladta meg a tűrhető határértéket. A mérések alapján a tó nyílt vize jónak minősült. A strandoknál végzett mérések egy része az előző évhez képest változatlan eredményt adott, több jellemző esetében legalább egy osztállyal jobb volt a minősítés, csupán a mikrobiológiai csoport jellemzői mutattak a mérőhelyek 58 százalékánál romlást, s egyetlen helyen, s egy alkalommal volt tapasztalható a tűrhető határérték túllépése.
A vízgyűjtőterületen a minőség javult az előző évihez képest, így összességében – az 1999. évi összesítés alapján – az 1998. évi vízminőségi állapothoz képest javulás tapasztalható.
Kling István igazgató kérdésünkre válaszolva elmondta, hogy vízgyűjtő terület csatornázásának fejlesztése mind környezetvédelmi, mind egészségügyi szempontból kiemelt fontosságú, s közvetve a víz minőségének javulását is szolgálja. A parti települések, a parti sáv esetében vannak még e téren hiányosságok.

– A Balaton vízminőségének alakulását milyen külső tényezők és behatások határozzák meg?
– Két fő problémacsoport merül fel jellemzően a víz minőségének meghatározásánál, ebből az egyik a bakteriális szennyezettség, ami általában a partok mentén jelenik meg és a fürdőzőket zavarja elsősorban, hiszen a fürdőzés következtében betegséget, vagy fertőzést kapnak. Ezek a baktériumok a szennyvi- zekkel juthatnak a Balatonba, de sokkal meghatározóbb, hogy a fürdőzők maguk juttatják a vízbe ezeket a baktériumokat, hiszen közvetlen szennyvíz – legalább is legálisan – nem juthat a tóba. A másik probléma az úgynevezett eutrofizáció, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a tápanyagok feldúsulása miatt felszaporodnak a különböző élőlények – elsősorban a növények. A Balaton esetében az algák nagymértékben elszaporodnak, s ezek azután mindenféle járulékos problémát okoznak. Lehűléskor eltűnnek az algák

Kóbor János elmondta, hogy a víz minőségét szabályozó tényezőknél meghatározó, hogy mennyi tápanyaghoz jutnak az algák, milyen potenciális körülmények között szaporodnak, és a számos, szerteágazó körülmény között meghatározóak a meteorológiai viszonyok is. Az algák szaporodásához megfelelő hőmérsékletre van szükség, a fotoszintézist, a fény megfelelő mélységbe jutását a víz átlátszósági viszonyai is befolyásolják, mert az algák táplálékfelvételéhez, a szén-dioxid megkötéséhez fényre van szükségük. Természetesen mindezek mellett még számos más, biológiai és fizikai tényező egymásra hatása befolyásolja az algák létét, s a tudomány még nem ismeri ezeknek az élőlényrendszereknek – egymás táplálékán keresztüli egymásra hatását. A víz minőségének legfontosabb meghatározói a benne lévő táplálékanyag mennyisége, a fény és a hőmérséklet.
– Ezek szerint az időjárási viszonyoktól függ a víz minősége.
– Igen. A kutatásaink azt bizonyítják, hogy akkor lesz sok alga a Balatonban, ha tartósan – és megszakítás nélkül 5–8 héten keresztül – meleg az idő, azaz 22–23 fokos, vagy ennél melegebb a víz, s a folyamatot nem szakítja meg egy-egy hűvösebb nap. Az igazán nagy algatömeg kialakulásához legalább 7–8 ilyen hét kell.
Az eutrofizációs, elalgásodási folyamat – ami a Balatonnál is jelentkezik – világszerte, de különösen a fejlődő országoknál jellemző folyamat, amit igazából megállítani nem lehet. Mint Kóbor János elmondta, a fejlődési folyamat során az emberek megpróbálnak egyre jobban és jobban élni, ehhez egyre több nyersanyagot és tápanyagot használnak fel, s egyre több hulladék keletkezik. Minden szemét és hulladék, ami emberi produktum, előbb-utóbb valamelyik folyóba, vagy tóba, s innen a tengerbe jut, s káros hatást fog előidézni. Az emberi jobblétre való törekvés előidézi a környezet egyre nagyobb szennyezését, s ez valójában egy megoldhatatlan ellentétet produkál. A víz minőségének esetében pontosan az ellen küzdünk, amiért a társadalomban – úgymond – „hajtunk”, tehát, hogy növekedjen a termelés és a fogyasztás, ugyanakkor a környezet szempontjából mindez káros.
– A 90-es évek közepétől folyamatosan javult a Balaton vizének minősége, ez a már említett időjárási viszonyoknak, vagy másnak is köszönhető?
– 1995 után jellemzően hűvösebb nyarak voltak, illetve a meleg időt megszakította egy-egy határozottabb lehűlés. A Balatonban – sok más faj mellett – van egy trópusi eredetű algafaj, amely különösen a nyár vége felé jelentősen el tud szaporodni, s ez okozza általában a problémákat. Ám ez a faj csak a folyamatos nagy melegben szaporodott el. 23–24 fokos víz kell ahhoz, hogy a spórákból kikeljenek az algafonalak, és 27 fokos vízben tudnak igazán szaporodni. A tapasztalat az, hogy lehűlés esetén a 20 fok körüli vízből eltűnnek az algák, majd a felmelegedést követően kezdenek ismét szaporodni. Egy nyári szezonban tehát két jelentős lehűlés elég ahhoz, hogy az algák ne okozzanak problémát. 1998-ban volt egy 5 hétig tartó folyamatos melegedés, folyamatosan szaporodtak az algák, s a hirtelen lehűléssel úgy eltűntek, mintha nem is lettek volna jelen a vízben. A múlt évi nyár hűvös volt, tehát az algásodás szinte nem is volt észlelhető.
A szennyvizekkel érkező tápanyagterhelést, elsősorban a foszfor kiszűrését a Balaton körüli csatornázások megoldották, illetve a néhány helyen még gondot okozó problémák megoldására az illetékesek megteszik a lépéseket. A Zala folyó esetében, amely a Balaton legfontosabb tápanyagforrása, a zalaegerszegi víztisztítónál megvalósították a foszfortalanítást, s a kis-balatoni vízvédelmi rendszer is nagymértékben csökkenti a tó foszforterhelését. A környezetvédelem intézkedései és infrastruktúrájának fejlesztése fokozatosan csökkenti a Balatonba jutó tápanyag mennyiségét, s ezáltal fokozatosan javul a víz minősége. Természetesen, ha hosszú, forró nyarakra vágyunk, akkor az algák okozta kellemetlenséget is el kell viseljük.

ó, éppen ezért nagyon hamar felmelegszik, ami jó abból a szempontból, hogy meleg idő esetén hamar alkalmassá válik a strandolásra. Ha viszont már túlságosan felmelegszik, a tisztasága forog kockán; nem is beszélve arról, hogy meglehetősen nagy menynyiségű napolaj, és más kémiai anyag kerül a vízbe. Az utóbbi években elmondhattuk, hogy folyamatosan javult a vízminőség; de tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a javulás nagyon „törékeny”, hiszen sok minden múlik az időjáráson, és amennyiben a víz minősége romlik, a hírt fokozottan adja vissza a sajtó, ez pedig sokszorosan visszariasztja a vendégeket. Az elrontott hírnevet pedig csak nagyon sok pénzzel – propagandával – lehet úgy-ahogy helyrehozni... A vízminőség mellett további két fontos elem a levegő és a város tisztasága. Hogy ne menjünk messzire, a Hévízi-tavat utak veszik körül, amelyek meglehetősen forgalmasak, és a rengeteg gépkocsi által kibocsátott füst miatt bizony ott is károsul a környezet. Kimutatható például a tavirózsák leveleiben az ólomszennyeződés. Ez esetben a végleges megoldás az lehet, hogy az utat másfele kell elvinni.
A város tisztasága és rendezettsége megint csak kulcskérdés az idelátogatók szempontjából, de persze nekünk sem mindegy, milyen körülmények között élünk. Úgy gondolom, az utóbbi években ezen a területen is határozott fejlődés látható, sajnos azok, akik kitépik, tönkreteszik, letapossák a frissen ültetett virágokat, nemcsak bosszúságot, komoly anyagi károkat is okoznak.
– Az elmúlt nyáron több vita kerekedett a zajos rendezvények miatt...
– Előfordult, hogy a fő idegenforgalmi szezonhoz kapcsolódó rendezvények zavarták a turisták egy részét, míg mások örömmel üdvözölték a kikapcsolódás ezen hangosabb formáját. Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy a leendő vendégeket korrektül kell tájékoztatni arról, hogy mi várja őket: nemcsak néma csend, hanem a fiatalabbak igényeit kielégítő rendezvények is.

Balaton. A százszor megénekelt, ezerszer megfestett tó mára nemcsak igazi büszkeségünk, de idegenforgalmának köszönhetően gazdasági életünk egyik legmeghatározóbb eleme. Megélhetést, jólétet biztosít az itt élő embereknek, kenyeret ad, szórakoztat, pihentet, de olykor büntet is.
Közép-Európa legnagyobb tavának, a Balatonnak az átlagos vízfelülete mintegy 600 négyzetkilométer, víztömege 1800 millió köbméter. Hossza 77 kilométer, legnagyobb szélessége közel 14 kilométer, a legkeskenyebb a Tihanyi-félszigetnél, ahol csupán 1,5 km.

Az átlagos mélysége 3 méter, de a tihanyi árokban eléri a 12,5 métert is. A 22 ezer évesre becsült tó vízgyűjtő területe 5180 km2, s a 32 nagyobb patak és 11 időszakos vízfolyás mellett a legnagyobb tömegű vizet a Zala folyó szállítja a Balatonba, ez évente eléri a 200 millió köbmétert is. A tó tengerszint feletti magassága átlagban meghaladja a 104 métert. A tó vize a szél hatására három féle mozgást végez, ezek az áramlás, a lengés és a hullámzás. Az északi-északnyugati szél hatására keletkező hullámok hosszúsága 7 méter körüli, a magasságuk nem haladja meg az 1-1,5 métert. Ez elsősorban a tó aránylag sekély vízmélységének köszönhető.
A kutatások bizonyítják, hogy az ősember az utolsó jégkorszak folyamán tűnt fel a Balaton térségében. 1951-ben fedezték fel a lovasi festékbányát, ahonnan az őslakók 35–40 ezer évvel ezelőtt a bauxitos vörös agyagot bányászták, amelyet kultikus célra használtak. A tó mentén megtelepedők eleinte a déli területek védelmet nyújtó mocsaras lapályait részesítették előnybe, majd a réz– és a bronzkori telepek már a termékeny északi partvidéken sorakoztak. A rómaiak, akik az időszámítás előtti 12-ben jelennek meg itt, számos települést hoznak létre, s itáliai stílusú, s komfort fokozatú épületeket emelnek.
Az Aquincumba vezető főútvonal mentén a kis-balatoni révátkelőhelynél épül meg az egykori Valcum – ma Fenékpuszta –, amely az erődítmény mellett forgalmas kereskedelmi központtá nőtte ki magát. A rangos középületek mellett palota és két ókeresztény bazilika is épült itt. Az épületmaradványok rekonstruált alapfalai ma is megtekinthetőek. A népvándorlás korában többször gazdát cserélő településen volt a szülővárosa a későbbi Nagy Theodoriknak. A honfoglalás korában már Balatonnak nevezték a rómaiak által még Lacus Pelso-nak nevezett tavat. A tó környéke biztosított szálláshelyet Kál és Lél népe, s leszármazottaik számára – helységnevek sokasága is bizonyítja ezt. A tatárjárást követően kezdtek épülni a térség várai, melyek nagy részét sohasem vette be a török, s csak a Rákóczi szabadságharcot követő császári megtorlásnak köszönhették pusztulásukat. A Balatoni településeken alig pár száz éve jelentek meg a barokk jellegzetes épületei, majd az egyszerű klasszicizmus mellett szerencsére megmaradt a tájra jellemző népi építészeti stílus is. A Balaton-part kultúrájának alakulásában Keszthelynek tulajdonítható tán a legjelentősebb szerep, s ez elsősorban a Festetics családnak köszönhető.
Az 1720-ban még csak 39 községet, s mintegy 7000 lakost számláló Balaton-part szépségét mintegy 200 éve kezdték felfedezni, költők és írók fogalmazták meg a természet adta gyönyörű környezetét, adottságait. Festők életműveinek meghatározója lett a tó, s a lassan beépülő települések egyre nagyobb szerepet vállaltak a vendégforgalomban. A mohóság adta évtizedekkel ezelőtt, hogy a part menti települések építkezései egyre nagyobb szeleteket próbáltak kiszakítani nemzeti kincsünkből. Szerencsére ezt a folyamatot sikerült megállítani, s ma egyre nagyobb jelentőséget kap a természetes környezet rekonstrukciója, s a még bántatlan területek megóvása. Törvények születtek, s szabályozzák a tó létét, nemzeti park lett a Balaton-felvidék, s az idegenforgalom meghatározója lett a Balaton.
Védelmének, óvásának szerteágazó feladatait mindannyiunknak magunkra kell vállaljuk. Kinek-kinek egy parányi részt, hogy összességében sértetlenül adhassuk tovább gyermekeinknek, unokáinknak, dédunokáinknak azt a természeti kincset – a Balatont -, amelyet ki-ki csak egy emberöltőnyi időre mondhat magáénak.

– Sokan hajlamosak arra, hogy a víz szennyezettségét a mezőgazdaságon kérik számon. De ez nem „sportszerű”; a tó legnagyobb ellensége az ember, a civilizáció, mivel a szennyeződés 2/3-ad része ipari, vagy éppen emberi eredetű, van, ami a csapadékkal kerül a tóba. A mezőgazdaság 1/3-ad részben okolható.
A ‘60-’70-’80-as években a magyar mezőgazdaságban fantasztikus felfutást lehetett tapasztalni; a termésátlagok megháromszorozódtak. Ez együtt járt több negatív dologgal is, az egyik a műtrágyák túlzott használata. Olcsó volt, és sokan úgy gondolták, ha kétszer, háromszor annyit használnak fel belőle, a termés is jóval több lesz. Ennek a vége az lett, hogy a növény a sok felesleget nem tudta felszívni, és az a talajból bekerülhetett a Balatonba. A műtrágya felhasználás aztán a ‘90-es években az ötödére csökkent, de még mindig fokozott figyelmet kell fordítani a megfelelő szaktanácsadási rendszer kialakítására. És emellett fontosnak tartom kiemelni, hogy a vegyszert nem tiltani kell: értelmesen együtt kell kezelni a kémiai és biológiai védekezési módokat. Zalában a talaj minősége elég gyenge, a természetes termőképessége 15 aranykorona, az országos átlag 20. Mi azt mondjuk, hogy 17 aranykorona alatt a föld gyenge termőképességű. Ha itt elhagynánk a vegyszereket, és áttérnénk a biogazdálkodásra, az lehet, hogy a Balaton szempontjából nagyszerű lenne, csak éppen a jelenlegi termés mindössze 20 százalékával be kellene érnünk – akkor viszont miből élünk? Kimutatták, hogy ha Amerikában nem használnának vegyszert és műtrágyát, akkor az erdők 60, a gyepek 70 százalékát fel kellene szántani, hogy el tudják látni a népet. Úgy viszont az oxigén-termelődéssel lehetnek gondok. Akkor most használjunk vegyszert, vagy ne? Az arany középutat kell itt megtalálni: pontosan annyi kemikáliát kell alkalmazni, amennyit a növény felszív.
A megoldás másik része, hogy olyan növényeket kell termelni, amelyek nem igénylik a magas kemizálást. Ezen a téren már eddig is elég sok változás történt, és jó irányba haladunk. Viszont egy kistermelő nem fog azért szamócát termelni, mert hogy az jó lesz a Balatonnak, főleg, ha nem éri meg neki. Azonban ha az állam nem sematikusan, hanem kistérségekre differenciáltan adná a támogatást – itt a szamócára, ott a belvízre -, azzal befolyásolni lehetne, hogy hol mit termeljenek. Környékünkön sok a 15-20 százalékos lejtő; ezeket – és a vízgyűjtők területét – ki kellene kapcsolni a szántóföldi művelésből, és inkább az állattartást kellene szorgalmazni. Hogy nem éri meg? Úgy kell csoportosítani a támogatást, hogy megérje.
Az is hozzájárulna a szennyezés csökkentéséhez, ha megcsinálnák a földrendezést, a táblásítást, az utak kialakítását; azzal rengeteg, erózió által a Zalába jutó földtömeget, és az ezzel együtt járó foszfort és nitrogént ki lehetne iktatni. Ugyanis, amikor az ‘50-es, ‘60-as években az embereket belekényszerítették a szövetkezetekbe, a régi mezsgyék, táblák, utak megszűntek, ezeket összeszántották, és újra kitáblázták. Aztán a nagyüzem szépen kialakította a táblák tömbösítését, az úthálózatokat, a vízelvezetési rendszereket, az iszapcsapdákat, víztározókat, mindent. A privatizációval aztán ezt az egészet szétszedték, és még nincs helyette hasonló rendszer. Miért van annyi belvíz mostanában? Azért, mert nincsenek karbantartva a vízelvezető rendszerek, a táblásítást is felszámolták, és helyette nincs jobb, újabb. Itt Zalában is feladat most, a privatizáció után, amikor a birtokrendezések nagyjából lezajlottak: meg kell vizsgálni a táblakialakítások módját, az utak vezetésének lehetőségét.
Tovább lehet csökkenteni a szennyeződés lehetőségét a vetésforgókkal; a lényeg, hogy mindig legyen növényállomány a talajban. Ha lekerül a búza, legyen utána másodvetés, zöldtakarmány, zöldtrágya: mindig fedett legyen a terület, és akkor nincs talajlehordás. Van mit tenni, lehet mit tenni, csak megfelelő szaktanácsadási rendszer kell hozzá, és pénz.

– Milyen jellemző adatokat lehet elmondani ezen települések csatornázottsági fokáról? – kérdésünkkel Nádor Istvánt, a Nyugat-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság igazgatóját kerestük fel.
– Ami a vízgyűjtő terület városait – Keszthely, Zalaszentgrót, Hévíz, Zalakaros, Zalaegerszeg – illeti, azok mindegyike csatornázott. A településeken azonban a szennyvízcsatornázás alacsony: mindössze 29 falu rendelkezik csatornával. Ennek az alacsony számnak egyik okaként az a – egyébként az Európai Unió direktríváinak megfelelő – kormányhatározat hozható fel, amely előírja: elsőként a kétezer főnél nagyobb lélekszámú települések csatornahálózatának kiépítését kell megtenni. Ez meg is történt, ám a Dunántúlra, így Zala megyére is jellemző az aprófalvas települések sokasága; egy másik, a balatoni vízgazdálkodási fejlesztési programról szóló kormányhatározat szerint pedig az ezer főnél nagyobb lélekszámú települések csatornázását is meg kell oldani, s csak ez után jöhet a többi település. Zalában 11 települést érint az ezer főnél nagyobb kategóriára vonatkozó előírás. Ezek közül a hálózat kiépítése két településen már folyamatban van, három helyen már folyamatban van, két helyen pedig ebben az évben kezdődnek a munkálatok. Közvetlenül a Balaton környékén jelenleg Keszthely-Kertváros, Cserszegtomaj csatornázása van folyamatban, illetve a zalakarosi szennyvíztisztítóra most történik Galambok rákötése.
– A szennyvíztisztítók megfelelően működnek?
– A két legnagyobb tisztító Zalaegerszegen és Keszthelyen található. Az egerszegi fejlesztése most fejeződött be, ennek köszönhetően az ma minden normatívának, előírásnak eleget tud tenni, még a keletkező szennyiszap elhelyezésének is. Erre a telepre további 12 település tud rácsatlakozni: idén kezdődik Egervár-Pókaszepetk-Zalaszentiván térségében a csatornahálózat kiépítése.
A keszthelyi tisztító a ma érvényes magyar határértékekre képes tisztítani a szennyvizeket; itt elsődlegesen a foszfor eltávolítása a meghatározó. December 27-én született meg azonban a 2371/99-es számú kormányhatározat, amely előírja, hogy a keszthelyi tisztítónál a foszforkoncentrációt az eddigi 1,8 milligramm/liter helyett 0,5 mg/l-re kell csökkenteni (a szám az uniós normatíváknak felel meg), illetve a Balaton vízminőségének javítása érdekében még annál is szi-gorúbb. A tervezést, sőt a megvalósítást 2003-ra kell végrehajtani.
– Ezt Keszthelynek egyedül kell megoldania?
– Nem; az építés kormányzati beruházásként jelenik meg. A működésnek köszönhetően három év múlva a térségből a Balatonba érkező szennyvizek még fokozottabb mértékben kerülnek tisztításra, így jóval kisebb foszforterhelés éri a tavat.
– Hiába épül meg azonban a mai követelményeknek megfelelő tisztító, ha a környék csatornázottsága még nem megoldott.
– Való igaz: a Kis-Balaton körüli települések csatornázottsága meglehetősen hiányos. Zalakaros, Sármellék és Zalakomár kivételével egyikük sem rendelkezik csatornahálózattal... A tervezés azonban folyamatban van. Az elképzelések szerint itt az alaplétesítmények egy része – ez alatt a szennyvíztisztító és a fővezetékek kiépítését értem – kormányzati beruházásként valósulna meg. Az önkormányzatoknak és a lakosságnak az erre csatlakozó vezetékek kiépítését kell finanszírozni. Vízügyi igazgatóságunk egyébként másfél évvel ezelőtt elkészítette Zala megye csatornázási koncepcióját, melyet átadott a megye és a területfejlesztési tanács számára. Ebben javaslatokat dolgoztunk ki az időbeni ütemezésre vonatkozóan is, mégpedig szakmai indokokra támaszkodva. Sajnos, sok esetben a szennyvízcsatorna hálózat kiépítése nem pusztán környezetvédelmi, hanem településfejlesztési kategória is, így a dolog lelassulhat. Nagy probléma még, hogy általában jellemző: a meglévő csatornahálózatra sem kötnek rá sokan. Ezt felelőtlenségnek és luxusnak is tartom egyben. Felelőtlenség, mert saját környezetüket rombolják, károsítják ezzel. Luxus, mert az önkormányzat és a lakosság pénzéből épülő csatornahálózatot nem használják megfelelően. Igazán a jegyzők kötelezhetik a lakosságot a rákötésre, ám ők egyelőre nem szívesen vállalják fel ezt a ma népszerűtlennek számító feladatot.

– Amikor 1990-ben az önkormányzatok megalakultak, akkor – hasonlóan más községekhez – mi is megvizsgáltuk, hogy ebben a természeti környezetben mit tehetünk az itt élőkért, s az idegenforgalom fejlesztéséért. Rögtön világossá vált, hogy fel kell állítani egy fontossági sorrendet, ami alapján tervezni tudjuk a teendőinket. A Balaton vízminősége akkoriban messze rosszabb volt, mint jelenleg, s vizsgálni kezdtük, hogy a magunk lehetőségei között mit tudunk közvetlenül tenni azért, hogy ez megváltozzon. A régi csónakmenhely a Halász tanyán.

Az első lépések között megvizsgáltuk a strand működését, s kiderült, hogy az egyetlen vizesblokkon kívül nem volt meg a szükséges csatornázás a területen. A parton elhelyezett zuhanyozók vize így a Balatonba folyt, s akkor még sokkal több napolajat használtak az emberek, mint manapság. Ezen sürgősen változtatnunk kellett, s így került sor a zuhanyozók áttelepítésére, s a teljes strand csatornázására. Az új pavilonok már szigorúbb – a közművekre való rákötés feltételeivel épülhettek meg. Természetesen a hulladék összegyűjtésére is gondot kellett fordítanunk, új hulladékgyűjtőket helyeztünk ki, s rendszeresen ürítettük azokat, a takarítást is megoldottuk, a partfalak mentére odasodort szennyeződést is rendszeresen eltávolítottuk.
– A 90-es évek elején Gyenesdiás csatornahálózata még meglehetősen jelentéktelen volt. Hogy sikerült ezt bővíteni az évek során?
– Akkoriban mintegy 30 százalékos volt a csatornázottság, s a pénzügyi lehetőségeinkhez, s a pályázatokon elnyert céltámogatásokhoz képest évente 2–2,5 kilométerrel bővítettük a csatornahálózatot. Mára az arány meghaladja a 70 százalékot. Természetesen önkormányzati rendeletmódosításokkal lehetett elérni – s ebben a DRV is segítségünkre volt –, hogy a rákötés teljes körű legyen, s a rendelet betartását ellenőrizzük, s megköveteljük. A legnagyobb gondunk máig – s erre anyagi lehetőségeink sincsenek -, hogy nincs a településnek belvíz-elvezetési rendszere. Ez egy hegyközségi terület, s a lezúduló víznek nincs módja ülepedni, pedig mindenképpen szükséges lenne, hogy egy szűrőn keresztül jusson tovább a Balatonba ez a víz. Valamikor ez még kisebb gondot jelentett, mert a különböző szélességű parti nádas természetes szűrőként is működött. Az iszapkotrásokkal, a zagykazetták kialakításával a lezúduló víz megkereste az utat a tóba, a hullámzás, amit már nem csillapított a nádas, kimosta a még megmaradt nád gyökereit. Jelenleg Diás és Vonyarc között már csak egy nádcsomó van a part mellett, a part 95 százalékán egyetlen szál nád sem található. Tehát a víz védelme ma is élő problémát jelent. Szalóky Jenő a lehetőségekről.

– Az önkormányzat konkrétan mit tud tenni a környezetvédelemért?
– A térségben elsőként alkottuk meg a saját környezetvédelmi rendeletünket, amelyben például megtiltottunk mindennemű vegyszeres gyomirtást a területen, s ennek betartatásáért mindent meg is tettünk. Ma az itt élők számára ez már természetes, de a kezdetekben számos ilyen és hasonló intézkedést kellett tegyünk. Az erőfeszítéseink mellett gondot fordítunk arra is, hogy azt a természetes állapotot, ami egykor itt volt, valamennyire vissza tudjuk csempészni. Elértük azt, hogy az itteni területeken zagykazetta magasításra, és újabb zagykazetta kialakítására ne kerüljön sor, s most már ott tartunk, hogy az elmúlt évben elkezdődött ezeknek a zagykazettáknak a rekultivációja. Erre konkrét példa a Gyenesdiás és Keszthely közötti 1-es számú zagykazetta, aminek a rendbetétele mindkét településnek a gondja volt. Elértük, hogy a kialakításával lehetősége van a nádnak megkapaszkodásra, s a természetes szűrő kialakulására. Ma már látható, hogy itt sikerült valamit visszaadni a természetnek. Ezen a területen megy át a Balaton körüli kerékpárút itteni szakasza is. A rendezési tervünkben szabályoztuk, hogy ezeken a területeken egy-két közcélú létesítményen kívül ne jelenhessen meg semmi. Önként vállaltuk azt, hogy bizonyos parti területek hasznosítását leblokkoltuk, hiszen pontosan látjuk, hogy ennek a településnek a jövője a környezetének alakulásától függ. A környezetünk védelme a megélhetésünk forrását is jelenti. Nálunk nem csak szólam, hogy egy parti településnek a környezetét és a vizét védenie kell, mert különben a jövőjét kockáztatja.
Gyenesdiás önkormányzata 6 évvel ezelőtt a nádas védelmére is drasztikus lépést tett: rendeletben és a gyakorlatban is megszüntette a parti stégeket, s a horgászcölöpöket, s senkinek nem biztosít lehetőséget arra, hogy a kijelölt csónakmenhelyeken kívül tárolja csónakját. Két kilométeres szakaszon szedték fel egy tél folyamán a cölöpöket, a roncsokat, a szemetet, s mindent, ami nem idevaló volt. Az így elvont lehetőség helyében biztosítottak területet a diási Horgásztanyának. Jelenleg már kialakításra került a gyenesi oldalon is a csónakmenhely – ez 6 évig húzódó engedélyezési eljárás miatt késett. Már csak a mélyítése van hátra, ezt azonban csak pályázati pénzekkel tudják majd megoldani. A mélyítésre váró új csónakmenhely.

– A környezetvédelmet, a vízvédelmet a jelenleg érvényben lévő jogszabályok elképesztő módon gátolják – mondja Szalóky Jenő. – Más és más a vízügy és a rendőrség értelmezése a kikötő és a csónakmenhely tekintetében, s például egy horgászegyletnek fél milliós hatástanulmányt kellene készíttetnie, hogy a védőárkot kiszélesíthesse két méterrel. A jogi és a hivatali procedúrák jelen pillanatban még gátolják a dinamikus fejlődést. Ha mi azt mondjuk, hogy szeretnénk horgászturizmust csinálni, akkor abban az is benne van, hogy megteremtjük ennek felté-teleit a szállástól a horgászati lehetőségig, a csónakok bérelhetőségétől azok elhelyezéséig. Ez például egy újabb iparág megteremtését is lehetővé tenné, nem is beszélve a szezon meghosszabbításáról. A környezet és a víz védelmének vannak ilyen áttételes, előre mutató hasznai is.
Gyenesdiás a Balaton egyik legveszélyeztetettebb helyén fekszik, s igyekeznek mindent megtenni az itt élők és a település vezetői, hogy a vizet és a természetes környezetüket óvják. De fontos számukra a tágabb régió környezetvédelme, s az, hogy annak infrastruktúrája is teljes körűvé váljon, hogy a megye vízgyűjtő területéről csak ülepített, tisztított víz juthasson a Balatonba. Szalóky Jenő elmondta, hogy örvendetes a Kertváros csatornarendszerének építése, de a térségben még vannak hiányosságok e téren is. Nem igazán van önkormányzati szinten összefogás arra, hogy egy környezetvédelmi alapot sikerüljön létrehozni, viszont a civil szerveződések közötti kapcsolatok jók, s számos, a környezetünk tisztaságáért, védelméért indított akcióval bizonyítják mindezt.

– Mi mindent hoznak magukkal a Zala vízgyűjtőjéről a Keszthelyi-öbölbe futó folyók? – kérdeztük dr. Máté Ferenc professzort, a Pannon Agrártudományi Egyetem egyetemi tanárát.
– Többek között a feliszapolódást okozó anyagokat, amik a tó feltöltődését okozhatják. Ennek a lebegő anyagnak egy része mostanában már a kis-balatoni tisztítórendszerben ülepszik le, így a Zala nem a Balatont, hanem a tisztítótározót töltögeti lassan.
A lemosott talajlebegő anyagon kívül a Zala hozza a vízgyűjtő terület településeinek szennyvizét, illetve annak összes anyagát tisztított és tisztítatlan formában egyaránt. A Balatonba befolyó anyagok közül legfontosabb azonban a foszfor. Ez, mint növényi tápelem szolgáltatja a legfőbb táplálékot a vízben lebegő mikroszkopikus kis élőlényeknek, az algáknak. Azon túl, hogy az algásodás a fürdést kellemetlenné teheti, sok más, ennél is kellemetlenebb hatást okoz. Az algás víz öntisztuló képessége gyengébb, mint más vizeké, ezért az ilyen vizek közegészségügyi problémákat is felvetnek. A foszfor az egyedüli tápanyag, ami minimumban van az összes többi, az algák számára szükséges tápanyaghoz képest; algásodás tehát akkor következik be, amikor a foszfor túlsúlyba kerül a vízben.
Persze, a vízgyűjtőről érkeznek, illetve érkeztek más szennyező források is, például egyes üzemek nehézfémszennyezése, bár általában a Balaton ebből a szempontból még tisztának mondható.
– A vízgyűjtő területén folyó mezőgazdasági munkák mennyire károsítják, károsíthatják a tavat?
– A mezőgazdaságnak két nagy tétele van a Balaton szennyezésében: az egyik a szakosított nagy állattartó telepek szennyező hatása, a másik a tápanyaggazdálkodás. Előbbi ma már nem számottevő, de a korábbi időszakban, amikor még intenzív szarvasmarha- és sertéstenyésztés folyt a területen, szennyeződött a Balaton vize. A gazdaságok ugyanis „vízöblítéses technológiával” tisztították az állatok istállóit. A szervestrágyát úgy mosták ki a jószág alól; ezt földmedencékbe gyűjtötték, várva, hogy majd „elszikkadjon”. Aztán vagy elszikkadt, vagy nem – általában nem... Szerencsére ez mára megszűnt, a Balaton vízgyűjtőjéről kitiltották ezt a fajta tevékenységet, illetve az állattartókat az almozásos technológiára kötelezték. Azért, ha az ember csavarog a vízgyűjtőn, lát még gondatlanul működő telepeket. Az átállás elsősorban munkaerő– és költségprobléma.
– Mi jellemző a tápanyaggazdálkodásra?
– Annak idején, amikor a vízminőség olyan látványosan romlott a Balatonon, annak okát mindenki szívesen hárította a műtrágyákra és azok foszfortartalmára. Kétségtelen: a foszforterhelésben ennek is van szerepe; az is igaz, hogy a kérdéses időszakban a ‘60-as évekhez képest meghétszereződött a műtrágyahasználat. A „tettes” azonban döntően a Balatonba beáramló szennyvíz volt, ami viszont a csatornázatlanság, illetve a szennyvízkezelés hiányából adódott.
A foszfor műtrágyákkal kapcsolatosan tudni kell: az rögtön megkötődik a talajban. Így nem létezik olyan, hogy a foszfor a talajból kilúgozódik. Csak és kizárólag akkor mozog, ha a talajjal együtt elmozdul. S bizony, e téren sok probléma adódik. A Balaton vízgyűjtőjének hatvan százaléka mezőgazdasági terület, ennek jó kétharmada szántóföld. Mivel a vízgyűjtő terület majdnem fele lejtős, a csapadék intenzív eróziós folyamatokat indít el, s a lemosódott talajjal együtt mosódnak a talaj azon finom részecskéi is, amelyeken rajta van a foszfor. Ennek az elmozduló talajnak csak nagyon kis része jut az elsődleges vízfolyásokba és azon keresztül a Zalába, majd a Balatonba, de ez mégsem elhanyagolható tényező. Az összes foszforterhelésnek a 2-3-4 százaléka származik a műtrágyából, és további néhány százalék a talaj természetes foszforkészletéből. A mezőgazdasági terhelésben tehát döntő előremozdulást az jelentene, ha az eróziós talajpusztulást visszafognák.
– Milyen módja létezik ennek?
– A legkézenfekvőbb lehetőség annak az „alapszabálynak” a betartása, amely szerint minden, a talajjal kapcsolatos műveletet a lejtőre merőlegesen, a szintvonalak mentén kell végezni – úgy kellene szántani, vetni, kapálni. Ez ma sem a nagyüzemi, sem a kisüzemi tábláknál nem, vagy csak alig valósul meg, részben kényelmi okokból, részben az amúgy rendelkezésre álló technológia figyelmen kívül hagyása miatt. Mi konkrét számításokkal rendelkezünk arról, hogy az egész Balaton területén részvízgyűjtőnként mekkora az eróziós talajveszteség, annak foszfortartalma, ebből mennyi jut a Balatonba, hogyan és milyen mértékben lehet ezt talajvédelmi módszerekkel lecsökkenteni. Tehát nem a szándék és nem az ismeretek, hanem alapvetően a pénz hiányán múlik, hogy a Balatont miként lehet a mezőgazdasági eredetű terheléstől megvédeni.

A sekély vizű Balaton hullámzását igazán csak az öreg halászok, és a vízi emberek ismerik igazán, tiszteletben is tartják a vihar szántotta tavat. A tengeri viharokhoz szokott idegenek viszont nemegyszer alábecsülik az aránylag nem túl magas hullámokat vető Balatont. Nem egy esetben vesztükre...
A tó vize a nem túl nagy mélységnek köszönhetően aránylag hamar felmelegszik, s ezáltal gyorsabban jön mozgásba, mint a hideg víz. Egy enyhe, lágy szellő hatására már fodrozódik a víz felszíne, s az erősödő szélben egyre növekednek a hullámok is. A hullámokban körmozgást végeznek a víz részecskéi, amelyek a fenékbe ütközve okozzák a hullám tarajozását. A hullámok a sekély partra kifutva önmagukon átbukva simulnak el a fövenyen, vagy csapódnak neki az épített kőfalnak. A partra futó hullámzás hangját hívjuk morajlásnak. A balatoni emberek szokták egykor mondani, ha fehér tarajokkal hullámzott a tó: „kecskézik a Balaton”. A szólás az eredetmondában vízbe veszett kecskenyájra utal. A Balatonon általában 2-3 méter hosszú hullámok figyelhetőek meg, s csupán erős szélben észlelhetőek 7-8 méter hosszú hullámok, amelyek magassága ritkán haladja meg a 1,5 métert, ám ezek rendkívül veszélyesek lehetnek. Cholnoky Jenő írta meg egy angol hajóács katasztrófáját, aki az első vitorláshajó-építő volt Balatonfüreden. Young úr tört magyarságával mindig a tenger hullámzásáról beszélt, s alábecsülte a balatoni viharok erejét. Azután egy tavaszi napon a friss szélben kiment a tóra, s bár figyelmeztették a halászok, hogy vihar készül, ő tört magyarsággal azt mondta: „Fütyülöm a maguk Balatonra!” Ezek voltak valószínűleg utolsó szavai, hiszen a kitörő viharban még látták, hogy vissza akar térni a partra, de a tarajozó hullámok közt eltűnt a halászok szeme elől. A pár percig tartó vihar után csak napok múlva találták meg a vitorlást a déli parton, ám Young úr nem került elő soha többé. Sajnos azóta is számosan becsülték már alá a tó hullámait vihar esetén, s a Balaton nem csak örömet tud szerezni, de büntetni is tud. Az enyhe, lágy szellő hatására már fodrozódik a víz felszíne

Az enyhe, lágy szellő hatására már fodrozódik a víz felszíne

A hullámzás ugyanakkor épít is, meg rombol is, hiszen a vízbe omló anyagokat felmorzsolják a hullámok, s az évszázadok óta tartó ostromlás nyomát magukon viselik a magasabb partok. A halászok turzásnak nevezik ezeket a képződményeket. A legmagasabb turzások a tó kezdeti, magas vízállásának idején keletkeztek a déli parton, ezek ma is megfigyelhetőek, főleg Siófok és Balatonszentgyörgy között. A partszakasz kisebb-nagyobb öbleit ezek a turzások zárták le, s alakították ki a lagúnákat. A balatoni emberek ezeket az elmocsarasodott, zárt öblöket „berkek”-nek nevezik. Az északi parton – a jellemző déli széliránynak köszönhetően – csupán jelentéktelen turzásokat találunk. A déli part mentén viszont számtalan helyen tapasztalják a fürdőzők, hogy hol térdig ér a víz, hol meg derékig. A 15-20 méter távolságban sorakozó homokgátakat szintén a hullámzás építi ki, mégpedig úgy, hogy az északi szél duzzasztását követően a tó fenekén ellenáramlás jön létre, s ez alakítja ki a homokpadokat.

A Balatonba 1961 óta telepített rejtélyes hallal kapcsolatban még ma is számos olyan kérdést lehet feltenni, amelyre nincs pontos válasz. Például, az angolna esetében az a közhely, hogy „azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány” szó szerint fennáll meglehetősen hosszú ideig. Az ivarszervek nemi elkülönülése az egyedfejlődés késői szakában történik; ez az elkülönülés nem is annyira az életkortól, mint inkább a fejlettségi állapottól függ. Kutatások igazolják, hogy az ivari fejlődés kezdeti szakaszában az ivarsejtek nem differenciáltak. Egy részük hím, másik részük női jelleget mutat, sőt, jelentős az olyan sejtek száma, amelyek átmeneti – intermedier – állapotúak. A fejlődés további szakaszában vagy a női, vagy a hím ivarsejtek degenerálódnak – így fokozatosan túlsúlyba jutnak a másik nem ivarsejtjei, s ekkor dől el az a bizonyos kérdés. Erre az időre az angolna már általában elérte a 30 centis hosszúságot, és a mintegy ötéves kort. Kimutatták, hogy a környezeti hatások gátolhatják az egyik ivar irányába történő fejlődést, serkentve a másik irányút.
S ha már erre a kérdésre választ kaptunk, következik a másik: hogyan ívnak az angolnák? Természetes körülmények között még nem látta senki. A XVII. században kezdődött az a céltudatos kutatómunka, amely kimondottan erre a területre összpontosított. Hosszú ideig tartott – mintegy három és fél évszázadig –, mire sikerült kideríteni, hogy az angolna ívása a Sargasso-tengerben (és csak ott!) játszódik le. Itt, az Atlanti-óceánnak a Bermuda-szigetek, az Azori-szigetek és a Karib-térségi szigetek közötti részében 200-300 méter mélyen találtak 10 miliméternél kisebb lárvákat. Ide igyekszik minden ivarérett angolna; az ívóhely felé való vándorlás során tömegük nem gyarapodik, illetve bizonyos fejlettségi szint elérését követően táplálkozásukat minimálisra csökkentik, majd be is szüntetik, függetlenül attól, hogy lehetséges-e elvándorlásuk, vagy gátolja őket abban valami.
Amint említettük, a mai napig sem tisztázott, hogy az angolnák milyen mélységben és milyen módon ívnak. Sőt, az sem bizonyos, mi a sorsa az ívott halaknak. Amit tudunk, hogy az angolna-lárvák a Golf-áramlat és az Észak-atlanti áramlat kihasználásával jutnak el a kontinentális padozatig.
Schmidt dán ichtológus az 1900-as évek első negyedében több expedíciót vezetett a rejtélyes halak nyomában. Megállapításai szerint az ívás kora tavasszal kezdődik, és körülbelül nyár közepéig tart. A kezdetben 7-15 miliméter hosszú lárvák a harmadik nyárra érkeznek Európa partjai közelébe.. Addigra 75 miliméter hosszúak, de még mindig megtartják levél alakú lárvaformájukat. Érdekes, hogy önálló aktív mozgásra nem képesek, úszóhólyaggal sem rendelkeznek. A következő egy évben metamorfózison mennek keresztül: a lárva üvegangolnává alakul. Testük 60-65 miliméterre rövidül, és hengeressé válik, feltűnően nagy ragadozó fogai kihullanak. A lárva testüregének nagy részét kitöltő zselészerű anyag felszívódik, helyette beágyazódik a felfüggesztett gerinchúr. Ezzel egyidőben kialakul és funkcióba lép az úszóhólyag. A metamorfózis után az angolnák megkezdik aktív vándorlásukat a partok, illetve az édesvízi folyók torkolati területe felé.
A vándorló angolnák „csodával határos módon képesek legyőzni különböző akadályokat. Duzzasztóműveken, zsilipeken, és a legkülönfélébb műtárgyakon jutnak keresztül, felküzdik magukat a zuhatagokon is. Ha erejüket, képességüket meghaladó akadállyal kerülnek szembe, visszafordulnak, és új felvándorlási utat keresnek. Tájékozódási pontként a folyópartot tartják elsődlegesnek, viszont képesek arra, hogy a vonulásuk oldalán betorkolló kisebb-nagyobb folyómedreket keresztezzék, és az eredeti mederben ússzanak tovább” – írja Gönczy János.
A folyóvízi felvándorlás során az angolnák fokozatosan pigmentálódnak, hosszúságuk nő. A zöldangolnák hosszúsága 17 centiméter körüli, később, bronzangolna korban 30-55 centiméter hosszúságúak. A kifejlett hal az ezüstangolna.

A Balaton általában hideg északi vihart követően fagy be, s ez leggyakrabban december-január fordulóján következik be. Ezt követően azután – az időjárástól függően – akár három hónapig is jégpáncél borítja a Balatont. A jég vastagsága általában 20-25 centiméter, de 1928-29 telén 50 centiméteres, 1939-40 telén 60 centiméteres jégvastagságot is mértek.
A tó egészét borító jégpáncél a hőmérséklet változásaira látványosan reagál, ha melegszik az idő a jégpáncél kitágul, a hidegben pedig összehúzódik. Az összehúzódó jég jellegzetes, robbanásszerű zajjal reped meg, s ezt a jelenséget nevezzük rianásnak. A balatoni emberekben nem kelt félelmet a rianás hangja, hiszen tudják, ilyenkor „hízik” a jég. A hajszálvékony repedések csak órák múlva szélesednek, s akkor is csupán néhány milliméternyire. A magyar irodalom egyik legismertebb rianásról szóló epizódját Jókai Mór írta le az „Aranyember”-ben, amikor Krisztyán Tódor egy rianásba beleesve lépett ki a történet lapjairól. Nos, Jókai Mór kiválóan ismerte a nyári Balatont, ám soha nem látta télen, s nem tudhatta, hogy a rianás vonalán csupán jelentéktelen repedés látható. A téli Balaton egyik legvonzóbb jelensége ma is a nagy durrogással végbemenő rianás. A hőmérséklet emelkedését követően a jég tágulni kezd, s ilyenkor iszonyatos erők feszülnek a partvonalnak. A függőleges partszakasz egy-egy méterére olykor 15 tonnás nyomás nehezedhet ha a jég vastagsága eléri a 40 centimétert. A part ellenállását követően a jég feltorlódik, s a felszakadó jégtáblák háztetőként feszülnek egymásnak. A rézsűs partokon viszont kiemelkednek a jégtáblák, olykor mázsás köveket tolva maguk előtt. A keszthelyi épített partszakaszon is ilyen látványban gyönyörködhetnek a téli Balaton szerelmesei. A feltorlódott jégképződményeket nevezték a balatoni halászok „turolás”-nak. A nyílt vízen képződött turolás nagyon veszélyes, hiszen alatta nyílt víz van, s az emberi test súlya alatt könnyen kibillennek a ferde jégtáblák.
A tó jege – kellő vastagság esetén – számos téli sport gyakorlására nyújt lehetőséget, s ilyenkor korcsolyázók százai élvezik a téli Balatont. A befagyott tó jegét régebben még hízlalni is szokták, s kitűnő közlekedési lehetőséget nyújtott a két parton lakók számára. Szekérrel hordták az északi part borát Somogyba, onnan viszont gabonát szállítottak Zalába. A Déli vasút építéséhez is az északi oldalról szállították a követ a befagyott Balatonon keresztül, holott ez nem volt éppen veszélytelen vállalkozás. Az egyik legnépszerűbb sportolási lehetőség volt egykor, az 1860-as években osztrák hatásra elterjedt „fakutya”, amely a két világháború közötti időszakban élte virágkorát. A szántalpra helyezett széket két szöges végű bottal hajtották, s egyszerűbb változata volt a deszkákból tákolt fakutya, amely a gyermekek körében volt népszerű. Az első jégvitorlás 1886-ban Balatonfüreden készült, s hamar népszerűvé vált, később számtalan versenyt is rendeztek ezekkel a speciális sporteszközökkel.
A jégen való halászat sem újkeletű, ám a télen megélhetést nyújtó foglalkozás meglehetősen bonyolult volt, s nem volt veszélytelen. A legenda szerint 1729-ben a szétszakadozott jégtáblák egyikén menekült meg 40 halász, s hálájuk jeléül javították ki az akkor már romos kápolnát a vonyarcvashegyi Szent Mihály dombon. A község ennek emlékére, s a hagyományok őrzésére az elmúlt évben avatott emlékparkot.

A mérésekből tudhatjuk, hogy a tó teljes vízmennyisége 2,2 év alatt cserélődik ki. A Balaton vízmércéjének 0 pontja az Adria feletti 104,09 méter magasságra van beállítva, s az eddigi legnagyobb vízállás + 192 centiméter, a legalacsonyabb pedig -51 centiméter volt a vízmérce 0 pontjához viszonyítva. Az egykori vízállások magasságára elsősorban a parti jelenségekből lehet következtetni. A zala-veszprém-somogyi lápcsoportok – amelyek a Balaton tükréhez simulnak – északi és déli peremén 113 méter Adria feletti magasságú tőzegszintek találhatóak, s ez feltételezi, hogy egykor a magas vízállás elősegítette a tőzeg keletkezését. Ez a jégkort követő hűvösebb és csapadékosabb időjárás hatásának köszönhető, s ebben az időszakban a tó vízfelülete jóval nagyobb volt, mint napjainkban. A Balaton legnagyobb kiterjedését Cholnoky Jenő rajzolta meg, s a Balaton teljes vízfelülete akkor 950 négyzetkilométer volt. Id. Lóczy Lajos a Keszthelyi-öbölben két tőzegréteget talált a vízfelület alatt, s a fiatalabb tőzegréteg korát az i.e. 12000-5000 közötti időszakra tehetjük. Ebből következtethető, hogy a mezolitikum idején a mainál jóval alacsonyabb volt a vízállás. A mai állapot a régészek megfigyelései szerint a neolitikumban – i.e. 5000-25000 – alakult ki, s azóta a Balaton vízállása többnyire a mainak megfelelő szintet mutatja. Minderre az egykori szigeteken és a vízparton létesült települések szintmagasságából lehet következtetni. Természetesen azért voltak jelentősebb eltérések később is, hiszen például a honfoglalás korában – 896 táján – a fonyódi Nagy-berek egyik szigetén 103,4 m magasságban is épülhetett település, s ez a mainál 2 méterrel alacsonyabb vízállást jelent, ami valószínűleg egy szárazabb, csapadékmentesebb klímának köszönhető. Magasabb vízállás volt viszont a 16-17. században.
Ma már tudatosan állítják be a szakemberek a víz magasságát, s az alig három éve beállított 10-15 centiméteres vízszintemelés nem csak a víz minőségének javulását eredményezte, de a vízparti vegetációra is kitűnő hatással van.