azért harcolnak, hogy újra feléledjen a művészet. Buday Mihály szerencsésnek vallja magát, hiszen a barátok és kollégák segítségének köszönhetően újra otthonra talált, háborítatlanul alkothat és taníthat. Műveit ma már nemcsak hazánkban, hanem Ausztriában, Németországban, Finnországban, Kanadában és Amerikában is ismerik és keresik.– Amikor idekerültem, nagyon sokat köszönhettem a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ egykori kollégájának, Kovács Lászlónak. Ő volt az, aki kiállítási lehetőséget biztosított nekem – emlékezik vissza Buday Mihály. – Akkor megfogadtam, ha jobb helyzetbe kerülök, én is segítek az ismeretlen és kezdő művészeknek. Laci megálmodta a Móricz Zsigmond Művelődési Ház galériáját, halála után én folytatom pártoló tevékenységét.
– Hogyan lehet meglátni valakiben a tehetséget?
– Munka közben lehet felfedezni az ügyesebbeket, elegendő pár vonal, ecsetvonás, s az ember már egyből tudja, hogy kényszerből vagy szeretetből rajzol-e valaki. Találkoztam öntudatos jelöltekkel, akik nem hallgattak a kritikára. Pedig a képzőművészetben ugyanúgy meg kell tanulni az alapokat, mint bármely más szakmában. Utána persze már fel lehet rúgni a szabályokat. Szeretek gyerekekkel foglalkozni, a táborokban nagyon felszabadultak, ilyenkor könnyebben javítják ki a hibákat, s fontos az is, hogy több sikerélményük van, mint az iskolában. Nyaranta művésztelepek szervezésében segítek, ott sok tehetséges fiatal, amatőr művész van. Jelenleg egy söjtöri és egy zalalövői fiatalember jár hozzám tanácsot kérni.
– Mennyire fontosak a művésztelepek az életben?
– Elsősorban azért járok ilyen táborokba, mert leginkább itt tudok találkozni zentai barátaimmal. Július közepén Cserszegtomajon, utána a megyei művelődési központ által szervezett telepeken, a nyár végén pedig Vonyarcvashegyen alkotunk együtt. Cserszegtomaj lassan már úgy él a köztudatban, mint egy festői iskola – akárcsak Nagybánya, persze mégsem ugyanazokkal a hírességekkel. A 10–12 fős törzsgárda mellett újdonság a fiatalok, közép- és főiskolások, egyetemisták jelenléte. Az ország és egész Európa területéről jönnek hozzánk, minden évben túljelentkezés van. A telep varázsát talán az adja, hogy itt a mesterektől el lehet lesni a technikákat, a tudást. Délelőtt megbeszéljük a témát, a kompozíció, a képszerkesztés mikéntjét, délután pedig önállóan alkot mindenki.
– Kitől tanulta meg a festészet műhelytitkait?
– Nagyon jó tanárom volt „otthon” Skrabány Viktor festőművész személyében. Ő nemcsak a gyakorlati elemeket, hanem a művészet lelki dolgait is megismertette velem. Barátként kezelt, nem alázott meg. Eleinte tájképeket festettem, aztán abbahagytam, mert ebben már semmi újat nem tudtam alkotni. Nagyon vékony a határ az igazi tájkép és a giccses festmény között. Engem inkább a mitológia, az álomkép varázsa fogott meg. A reneszánsz után az volt az elfogadott, hogy egy irányból világították meg a dolgokat, a fény és árnyék váltakozása adta meg a térhatást. Én inkább a 20. századi színház- és filmművészetben alkalmazott hatásokat használom. Nálam egy arc akkor él, ha több irányból vetődik rá a fény. A tér is így lesz látomásszerű, lebegő. Az otthon emléke a képekben él tovább. A múlt, a jelen és a jövő találkozik egyidőben egymással a vásznakon. A nem létező valóságot próbálom ábrázolni. A romba dőlt görög oszlopok, római építmények, szecessziós vonalak képről képre visszatérnek, a részletek tehát valóságosak, együtt azonban látomásokká válnak. Szeretem felrúgni a szabályokat.
Buday Mihály sajátságos művészi védjegyet talált magának. Festményein kisebb-nagyobb, különböző színű buborékokat találunk, ezek a reménységet szimbolizálják. A képeken a szürrealista, szimbolikus, szecessziós és preraffaelita elemek újszerű ötvözetté állnak össze. A különféle hatások egymást kioltva alkotnak valami új, álomszerű festészetet. Egy olyan világot, ahol a felhők, kövek, romok emberi arcokká alakulnak. Így találkozik a történelem és a mitológia, a hideg és az annyira kedvelt aranysárgás, barnás meleg színárnyalat. A festőművész dédelgetett álma, hogy egyszer majd a Bibliát is hasonló képekkel illusztrálja. Azt mondja, az unalmas volna, ha csupán a gondolatait festené meg. Érzés szerint jönnek a színek, inkább a keze dolgozik, így legalább sohasem ismétlődik a téma, az ötlet. Ez persze nem robotmunka, néha ő is elakad. Felesége egyből megérzi, amikor egy kicsit megcsappan a varázs. Ilyenkor finoman rászól, sétálni hívja, hiszen erőt és ihletet kell gyűjteni a következő alkotáshoz.
Mozsár Eszter
Kákonyi Csilla festőművész erőteljes és józan, néha már kíméletlennek tűnő erkölcsi tükröt tár elénk. A számára eltűnt, művészetekből kiveszett humánumot állítja szembe görcsös, olykor eufórikus és csalódott kiáltásainkkal. Ahogy egykor Munch, ő is alkotásain kiáltja világgá az egzisztenciális lét veszélybe kerülését, az önkéntelenül drámává sűrűsödő emberi sorsokat. S mint tudjuk, a dráma lehet tragédia vagy komédia, esetleg mindkettő. Kákonyi Csilla varázslatos ügyességgel készíti reneszánsz-szürrealista-klasszicista elemeket tartalmazó, már-már montázzsá asszimilálódott képeit. Történeteket mesél anélkül, hogy konkrét témákat keresne. S talán nem is kell, hiszen szinte valamennyi festményen magunkra találunk. Hol jobb, hol rosszabb színben feltüntetve emberi kicsinységünket és nagyságunkat. A festő ennél többet nem mondhat, Madách ezen gondolatát már túlszárnyalni nem lehet: ember küzdj és bízva bízzál!