A Sütő út sarkán vásárolt egy földszintes épületet, amire 1898-ban építtetett emeletet. A nagyapa örökébe két fia lépett, Fangler Imre édesapja, Fangler Gyula 1922-től egyedüli tulajdonosa az üzletnek.– Kisgyerekként és gimnazista koromban is sokat segítettem a boltban, délutánonként és este 6–7 óra körül mindig nagy volt a forgalom – mesél gyermekkoráról Fangler Imre. – Abban az időben a kereskedők tanulókat – általában tizennégy éves falusi gyerekeket – is foglalkoztattak. A vidéki tanulókat úgy szerződtették, hogy a szülők gondoskodtak a lakásról és a ruházatról, az élelmezést a kereskedők vállalták. Ezek a fiatalok hamar beletanultak a szakmába, hiszen együtt ebédeltek és vacsoráztak velünk. Olyankor pedig mi másról beszélgettünk volna, mint arról, hogy aznap mi történt az üzletben. Emellett egy számukra ismeretlen polgári miliőbe kerültek, ahol bizony meg kellett tanulniuk rendesen viselkedni, késsel-villával enni. Apropó, tudja, hogy honnan ered a bolt szavunk?
– Gondolom, ez amolyan régi kifejezés.
– Igen. A középkori magyar városokban a kapuk aljában, a boltívek alatt folyt a kereskedelem. A háború alatt elveszett könyvemben, a Fűszerkereskedelem történetében olvastam ezt.
– Nagyanyáink sokszor mondták, ugorj le a „sarki fűszereshez”. Ez a kifejezés honnan ered?
– Régen a legtöbb fűszer- és csemegebolt a sarkon épült, hogy az utcák találkozásánál a vásárlók jobban megközelíthessék az üzletet. Nagyapámnak nagyon jó érzéke volt ehhez, hiszen a piac mellett, a Sütő utca sarkán alapította meg a kereskedését.
– Akkoriban is volt
konkurenciaharc?– De még mennyire, persze nem estek egymás torkának az emberek. Néhány tulajdonos féltékeny volt azokra az eladókra, akiket a vevők nagyon szerettek. Egy jó kereskedősegédnek természetesen hamar híre ment, ha ezt megtudta egy másik boltos, akkor 5–10 pengővel több fizetésért átcsábította magához. Az okos kereskedő pedig nem volt féltékeny a segédjére, hiszen magával hozta jól kialakult vevőkörét. Emellett ha egy fiatalnak letelt a tanulóideje, illetve betöltötte a 18. életévét, akkor már kijárt neki a „segédúr” megszólítás.
– Az udvariasság szemmel láthatóan az egyik legfontosabb kereskedői magatartás.
– Így igaz. Nem akarom leszólni a mostani társadalmat, de a mi időnkben egy kicsit másképp működött minden. Tisztességesen köszöntünk a vásárlóknak, s az udvariasság mellett volt egy nagyon fontos szempont: a vevőnek mindig igaza van. Természetesen egy okos kereskedő néha rá tudta beszélni a vásárlót, hogy azért nem mindig tévedhetetlen. Egy másik történet. Biztosan hallotta már azt a mondást, hogy valakinek hitele van. Ezt azokra az emberekre értették, akik megbízhatóak voltak. Egy jó kereskedő mindig hitelre vásárolhatott a szállítótól, a tőkeerős üzletek pedig egyenesen a gyártól, gyártótól tudták beszerezni az árut. A fűszerüzletünknek elég jó híre volt, így több hónapos időszakra kaptunk hitelt. Például, ha nyáron megrendeltünk egy vagon szappant, azt csak fél év múlva kellett kifizetnünk. Igaz, hogy várni kellett vele majdnem egy évet, amíg az a szappan jó kemény, mosásra alkalmas lett, de így is nagyon megérte. Ha azonnal készpénzzel fizettünk, akkor még 5 százalék rabatot, azaz kedvezményt is kaptunk. Ez a rendszer a II. világháború után megszűnt.
– Mikor élte virágkorát a Fangler fűszer- és csemegekereskedés?
– Az I. világháború előtt édesapám és testvére egy villamos energiával működő kávépörköldét üzemeltett. Abban az időben nagy kincs volt a frissen pörkölt kávé. Hozzánk jártak a vendéglősök, kereskedők. emlékszem, akkoriban háromféle kávé volt. 8, 10 és 12 pengő volt kilója. Nagy szó ám ez a kávépörkölde, hiszen a megyében csak Nagykanizsán működött ilyen. Szükség is volt rá. Akár hiszi, akár nem, a múlt század végén a Pallas Lexikonban leírt adatok szerint az akkori Budapesten több kávét fogyasztottak, mint száz évvel később.– A sok dokumentum között látok egy bevásárlókönyvecskét. Ez mire szolgált?
– Annak idején az igényekhez mérten a vásárlóknak házhoz szállítottuk az árut. Reggel hétkor három biciklis tanuló körbejárta az olai, a kaszaházi és a zárdánál lévő területet, felvette a megrendelést, majd legkésőbb délelőtt 11 órára leszállította a kért árut. Ezeket a megrendeléseket egy könyvben vezettük, a vásárló havonta egyszer bejött az üzletbe és kifizette a tartozását.
A kereskedőcsalád üzletét 1950-ben államosították. Fangler Imrét 1948 augusztusában a „nemzeti ellenállásban betöltött szerepe” miatt letartóztatták, egy évvel később a szibériai vorkutai lágerbe szállították. Hat év után térhetett vissza Zalaegerszegre. 1959-ben boltvezetői képesítést szerzett, 1978-ben ment nyugdíjba. Az államosítással kapcsolatosan csak két dolgot jegyez meg: sajnálja, hogy eltűnt az üzlet telefonfülkéjében lévő korabeli fénykép, ami még a földszintes boltot ábrázolta. A relikvia eltűnése mellett még inkább fájlalja, hogy megsemmisült az 1873-ban alapított kereskedés összes számlája. Ma ez egy gazdaságkutató számára felbecsülhetetlen érték lehetne, hiszen ezek alapján nyomon lehetne követni a vevői igények, az áruk és árak alakulását. Fangler Imre ma is nagy szeretettel beszél szakmájáról, egy percre sem feledkezik el az alapvető kereskedői magatartásról. Segítőkészen rakja elém a családi relikviákat, fényképeket, dokumentumokat. Még így, 83 évesen is serénykedik a „vevőért”. A gondos kiszolgálásnak köszönhetően úgy érzem magam, mintha csak egy cukorkáért ugrottam volna le a sarki fűszereshez.
Mozsár Eszter
Intézet igazgatója, aki Zala György újrafelfedezéséről szólt pár gondolatot.