Tanuljunk meg látni

Irányított olvasás

Jeruzsálem pusztulása


Beszélgetés Szényi Zoltán művésztanárral

Tanuljunk meg látni

Restaurátornak készült, mégis rajztanár és festőművész lett belőle. Szényi Zoltán először órásmester édesapjától leste el a szakma fortélyait, aztán a soproni Széchenyi István Gimnázium, a pécsi tanárképző főiskola, végül pedig a Magyar Képzőművészeti Főiskola műhelyeiben tanulta mesterségét. 1972 óta az akkori Hamburger-iskolában tanított, 25 év után ment át a Zrínyi Miklós Gimnáziumba. Másfél évtizede az MMIK képzőművészeti stúdiójának a vezetője. Pedagógiai és szakmai tevékenységéért több kitüntetést is kapott, tavaly a Zalaegerszeg Kultúrájáért Díjjal ismerték el eddigi munkásságát.

Rohanó világ a miénk. Szényi Zoltán tanár úrral stílusosan hétfői rajzszakköre közben beszélgetünk. A tanítványok szorgosan rajzolgattak a teremben, mi pedig finom kékfrankos mellett beszélgettünk a szertárban a művésztanárok gyönyörűséges, egyben „nehéz” életéről.
– A három évtized alatt soha- sem gondoltam arra, hogy pályát módosítsak. Miért is tettem volna, hiszen annyi tehetséges embernek lehettem tanára – kezdi az önvallomást Szényi Zoltán Szényi Zoltán. – Nem etikus kiemelni egykori diákokat, de nagyon büszke vagyok például Andor István keramikusra, a Soproni Egyetemen most végző tanítványomra, a városban dolgozó fotósokra, dekoratőrökre, Németh Miklós grafikusra és tanárra, az iskolában tanító kolleginákra vagy Bóbics Dianára, kinek a közelmúltban volt kiállítása.
– A tanítás jelent-e szakmailag kihívást, esetleg fejlődést?
– Ez jó kérdés. Egyfelől nem, hiszen sok időt vesz el a festéstől. Ennek ellenére jó érzéssel tölt el, ha például a szakkörökön vagy az órákon inkább alkotótárs, nem pedig tanár lehetek. Nálam sohasem működött a jól megszokott tanár–diák kapcsolat. Én legfeljebb – már koromnál fogva is – egy többlettudást, variációs lehetőségeket adok át nekik. Mindenekelőtt szeretném megismerni az egyéniségüket, bár ez egy 35 fős osztálynál elég nehéz.
– El lehet venni a gyerekek kedvét a rajzolástól?
– Ha nem figyelünk rájuk kellőképpen, akkor igen. Sok esetben unalmas és nehéz, a fiatalabbak számára még érthetetlen dolgokat tanítunk. Lásd például a perspektíva vagy az axonometria kérdését. Legnehezebb a 10–12 évesekkel.
– Alapokat azonban mégiscsak kell valahol tanulni, főleg, ha valaki komolyabban gondolja a továbbtanulást.
– Ez természetes, hiszen enélkül fel sem veszik a képzőművészeti szakokra. Ott a rajztudást kérik számon, ami eléggé egyértelműen kiszűrhető. Azt viszont sajnálom, hogy keveset vagy egyáltalán nem foglalkozunk például a videóval, filmekkel, a csomagolással, látványtervezéssel. Azokkal a vizuális információkkal, melyekkel nap mint nap találkozunk. Mindenekelőtt meg kellene tanítani a gyerekeket látni! Az emberek többsége csukott szemmel jár a világban, holott illendő lenne különbséget tenni a szép és a csúnya, a jó és a rossz között. Azt vallom, hogy a művészetnek valahol etikai funkciója van, a művészet jobbá tud tenni.
– Milyen örökséget hozott magával az iskoláiból?
– Rajztanáraim egytől egyig jó pedagógusok és művészek voltak egyszerre. A soproni Szarka Árpád, a pécsi Kelle Sándor vagy a pesti Patai László. Van olyan tanár, aki féltékenyen őrzi mestersége fogásait. Ők nem voltak ilyenek, nekik köszönhetem a tanítás szeretetét. 
– És persze az alkotásét. Utoljára mikor mutatkozott be a nagyközönség előtt?Egy jellemző akvarell (Fotó: Zavilla)
– Többször részt veszek csoportos kiállításokon, önálló tárlatom tavaly volt Grazban. Zalaegerszegen már több mint négy éve nem állítottam ki. Akkor szeretnék itthon kiállítást, ha már sok új képem lesz. Árpi bácsi szokta mondani, ha majd nyugdíjba megyünk, több időnk lesz. Pedig nagyon sok minden foglalkoztat. Káváson vettem egy kis parasztházat. Kell egy kis hajlék, ahova az ember visszavonulhat. Ott nyugalom van és madárcsicsergés. 
– A nyugalom mellett őrlődéseinket is ki kell adni magunkból?
– Az alkotás örök küzdelem. Ha nem tolerálják az emberek, akkor is vállalnunk kell az őszinteséget. Aki pedig nyitott szívvel közeledik, meg fogja érteni az őrlődésemet. Néha elementáris hatások váltják ki az emberből az egyéni hangot. Tizenöt éve, édesapám halála óta készítek vegyes technikájú képeket. Rongyok, különféle matériák, tárgyak – például órák fogaskerekei –, felbukkanó emlékfoszlányok kavalkádjából teljesedett ki az egyéni látásmódom, művészetem. Ezekben a képekben benne van a küzdés, a gondolkodás, a tépelődés. Lassan készülnek, néha hónapok, évek alatt. 
– A másik pólust az akvarellek képviselik.
– A vízfestéket azért szeretem, mert friss hatásokat, pillanatokat lehet vele érvényre juttatni. Látványgyökerűek.
– Elfogadja a kritikákat?
– Igen, elég könnyen viselem. Volt olyan kritikus például, aki összhangba hozta a képeimen látható vakolatszerű rétegeket azzal, hogy valamikor restaurátornak készültem. Mások pedig olyan dolgokat láttak a festményekben, amire egyáltalán nem gondoltam a kép készítésekor. Ez nem baj, sőt. A gyerekeket arra tanítom, hogy ne legyenek elutasítóak a számukra érthetetlennek tűnő alkotásokkal szemben. Egy vonalat többféle érzéssel lehet meghúzni, még akkor is, ha egyáltalán nem ábrázol semmit. Az emberek eléggé felületesen ítélik meg a másik munkáját. Szerintük az a jó kép, ami ábrázol valamit. Kérdem én, a zene ábrázol bármit is? Nehéz megfogni és megmagyarázni az érzéseket, a színek, technikák, textúrák hatását. Mielőtt ítélkeznénk, azon kellene elgondolkodni, hogy saját magunk nem vagyunk-e kevesek ahhoz, hogy megértsük ezeket a dolgokat. 
Mozsár Eszter

vissza az elejére


A zalai könyvtárrendszer 50 esztendeje

Irányított olvasás

Bangó Béla éppen fél évszázada, 1950-ben kezdte könyvtárosi pályáját az előretelepített baki falusi könyvtárban. Rá egy évre a zalaegerszegi körzeti könyvtár vezetője, majd 1957 és 1990 között a megyei könyvtár igazgatóhelyettese, majd nyugdíjas munkatársa. Ötven év egy szakmában – ennek szépségeiről és a zalai könyvtári rendszer kialakulásáról beszélgettünk vele.

– A II. világháborút követően több kísérlet történt a falusi könyvtárak létesítésére, ami nem hozott tartós eredményt. 1949-ben a Népművelési Minisztérium rendelkezést hozott a körzeti könyvtárak létrehozására, melyeknek feladata a falusi könyvtárhálózat kiépítése volt – emlékezik vissza a kezdetekre Bangó Béla - nyugdíjas igazgatóhelyettes Bangó Béla. – A következő évben az országban tizenegyedikként alakult meg az egerszegi intézmény. Első vezetője Horvát Ilona volt, utána egy évig én láttam el ezt a feladatot. A vezető mellett még egy szervező és egy adminisztrátor dolgozott. Tőlünk hivatalosan nem lehetett kölcsönözni, persze barátoknak, ismerősöknek tettünk néha kivételt. Akkor – a megyében működő huszonöt, úgynevezett előretelepített könyvtárral együtt – 15 ezres állományunk volt, a könyveket a Népkönyvtári Központból kaptuk. Egy-egy sorozatból, kötetből 100–120 példány érkezett, ezeket osztottuk szét a falusi könyvtárak között. Először főleg azokon a helyeken jöttek létre ezek az intézmények, ahol termelőszövetkezetek, állami gazdaságok vagy gépállomások működtek. 1950 decemberére már közel 90 községi könyvtárt létesítettünk a megyében. 
– A falusi emberek hogyan fogadták ezt a kezdeményezést?
– Bármilyen hihetetlen, a falusiak nagy lelkesedéssel fogadták ezeket az intézményeket, hiszen portájukon nem volt magánkönyvtár, legfeljebb csak filléres regényeket és kalendáriumot vettek. Másrészt akkoriban még kevés volt a programokat kínáló kultúrház, a könyvtárakban tartott irodalmi ankétok, könyvismertetések és kisebb-nagyobb ünnepségek lehetőséget jelentették számukra a hiányolt közösségi vagy kulturális életre. Folyóirat, napilap kevés járt a falvakba, a néprádión csak két-három adót lehetett fogni, televízió akkor még nem volt, gramofon is csak elvétve akadt. A szabadidő eltöltésének népszerű formája az olvasás volt. Nagy örömmel fogadták a csupán 150 kötetes állományokat, a főként iskolákban elhelyezett könyvtárakat a lakosság 20–25 százaléka vette igénybe. S talán a politikának, a társadalmi berendezkedésnek is volt köszönhető, hogy fegyelmezettek voltak az olvasók, vigyáztak a könyvekre és időben visszahozták őket.
– Ha már a politika szóba került, az akkori ideológia mennyiben befolyásolta az olvasmányok körét?
– Kétségtelen, az emberek csak azt olvashattak, amit kaptak. Magyar és orosz klasszikusokat, a modern szovjet irodalom háborúról szóló könyveit, Illés Béla műveit, a Rákosi-pert. A 150 kötet 90 százaléka szépirodalom volt. Később változtak az arányok: az állomány 35 százalékát az ismeretterjesztő és szakkönyvek, 25 százalékát pedig a gyerekkönyvek tették ki, a fennmaradó 40 százalék volt a felnőtt szépirodalom. Mindenképpen jól működött ez a körzeti rendszer, hiszen ez lett az alapja a megyei könyvtárhálózatnak.
– Zalában mikor alakult meg a megyei könyvtár?A régi egerszegi körzeti könyvtár épülete (Fotó: Zavilla)
– A minisztertanács 1952 májusában hozott határozata elrendelte, hogy 1952 végéig a körzeti és városi könyvtárak összevonásával megyei tanácsok intézményeként létre kell hozni a megyei, a járási székhelyeken pedig 1952 és 1954 között a járási könyvtárakat. 1952 októberében Zalaegerszegen az egykori körzeti könyvtár helyén az országban tizedikként megalakult a megyei könyvtár. A 150 négyzetméteres, négy- szobás lakásban az 50-es évek előtt magánkönyvtár működött. Zalaegerszegen nem volt jelentős állománnyal rendelkező városi könyvtár, a megyei könyvtár állományát nagyrészt a körzeti könyvtár adta. Három év múlva már saját költségvetésből gazdálkodhattunk, s folyamatosan nőtt a beszerzési keret s vele az állomány. Erre az időre a megyében már szinte minden településen működött könyvtár. 1958 után a művelődési autókkal már nemcsak a könyvtárak állományát szállítottuk vidékre, hanem mozikat, filmvetítéseket, előadásokat is szerveztünk majorokban, pusztákon. Ahol nem volt villany, ott aggregátorral szolgáltattak ehhez áramot. Az emberek annyira igényelték ezeket a közösségi összejöveteleket, hogy ahol nem volt köves út, ott lovas kocsikkal vitték be a faluba a könyvesládát és a vetítőgépet. Mi mindenre képesek voltak csak azért, hogy könyvet kölcsönözhessenek vagy éppen filmet nézhessenek.
M. E.

vissza az elejére


Felfedezések a próféciákban

Jeruzsálem pusztulása

Gyönyörű nap volt. A tanítványok Jézussal a templomban voltak. Kifelé menet büszkén mutogatták a templom épületeit: „Mester nézd, milyen kövek és milyen épületek!” (Mk. 13,1.) „Jézus pedig mondta nékik: Nem látjátok-e mindezeket? Bizony mondom néktek: Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik.” (Mt. 24,2.)

Ez a kijelentés bizonyára hideg zuhanyként hatott a tanítványokra. A templom a nemzet büszkesége volt. Lehetetlen, hogy a nagy gonddal felújított, díszesen kialakított épületegyüttes elpusztuljon. Nincs olyan izraelita hazafi, aki ne áldozná életét ezért a helyért. Nem történhet meg, hogy ez a mesteri munka romokban heverjen. Pedig ha ezt Jézus mondta, akkor bármilyenek is az emberi elképzelések, vágyak, be fog következni.
A kijelentés után mintegy 40 évvel i. sz. 70-ben bekövetkezett, amit Jézus mondott. Római csapatok vették körül Jeruzsálemet, a béke városát. Vezetőjük Titus, nem csupán hadvezér, hanem a művészeteket pártoló, a kultúrát támogató személy volt. A megszállás a pászkaünnep idejére esett, amikor az ország minden részéről feljöttek a zsidó emberek. Az ostrom idején ezrek haltak éhen, másokat a rómaiak öltek meg. Titus szerette volna megkímélni Jeruzsálemet a teljes pusztulástól. Csodálattal nézte az Olajfák hegyéről a templomot, és megparancsolta katonáinak, hogy ne merjenek egyetlen kövéhez is hozzányúlni. Komolyan kérte a zsidó vezetőket, hogy ne kényszerítsék, hogy vérrel szennyezze be a szent helyet. Ha elhagyják a templomot, és máshol szállnak harcba, egyetlen római sem fogja megsérteni a templom szentségét.
Titus hiába igyekezett a templomot megmenteni. Nála nagyobb volt az, aki kijelentette, hogy nem marad ott kő kövön.
A zsidó vezetők elvakultak voltak, s nem hallgattak Titusra. Titus végül úgy döntött, hogy ostrommal beveszi a templomot. Elhatározta, hogy ha lehetséges, megmenti a pusztulástól. Amikor nyugovóra tért, a zsidók kirohantak a templomból, és megtámadták katonáit. A küzdelem hevében egy katona eldobott egy tűzcsóvát, ami felgyújtotta az épületet. Titus próbált intézkedni, de vezérei segítségével sem tudta katonáit rávenni, hogy oltsák el a tüzet. A küzdelem borzalmas volt, a vér patakokban folyt a templom lépcsőjén. Végül az épület összedőlt és füstölgő romhalmazzá vált. 
Ezzel még nem valósultak volna meg teljes mértékben Jézus Krisztus szavai. Mivel azonban a templom belső falai arannyal voltak borítva, a tűzvészben az arany megolvadt, és befolyt a kövek rései közé. A mindig kapzsi és pénzéhes katonák elmozgatták a köveket, hogy hozzájussanak az értékes fémhez. Ezzel végképp igazolódott, hogy nem marad kő kövön.
Ennél nagyobb baj is történt a templom jövőjét tekintve. Egykor a salamoni templomot elpusztította a babiloni király, de azt újra felépítették. Azonban a templom újabb felépítésének akadálya, hogy ma a templom helyén egy iszlám szentély, a „Szikla mecset” áll. Ezt el kellene bontani ahhoz, hogy ismét felépülhessen a templom. Ez viszont lehetetlennek látszik az erőviszonyokat ismerve. Az iszlám országok nyomása akkora, hogy képtelenség ezt megtenni.
Isten dicsősége, jelenlétének látható jele, elhagyta a jeruzsálemi templomot, amikor megölték Fiát. Amikor Isten emberi formában volt jelen, ott járt a templomban, de nem fogadták el, nem ismerték fel, holott a templomban nem az épület képviselte az értéket, hanem Akit tisztelni kellett volna benne.
Az ember gyakran elveszítette a lényeget, miközben a külsőségeket tartotta fontosnak. Talán még ma is ez a helyzet.
Gyűrűs István

vissza az elejére