A tizedes meg a többiek

Legyen életünk része a vers

Egerszegről - Egerszegieknek

A jelek jele

A tizedes meg a többiek

A darab rendezője Árkosi Árpád pontosan tudta, hogy Keleti Márton nagysikerű filmje (1965) után a témáról a színpadi változatban sem lehet többet elmondani, ezért nem bonyolódott értelmezési variációkba, nem keresett posztmodern művészi megoldásokat. Rendezői felfogásának alapanyagát a dramatizált irodalmi forgatókönyv adta, a színpadi jelenetek, helyzetek esetenként emlékeztettek a film egyes epizódjaira. Árkosi színpadán nem egy adott történelmi szituáció, a második világháború végnapjainak magyarországi történései jelennek meg, még akkor sem, ha a háború válik az emberi élet fő szervezőelvévé. Sokkal inkább azt vizsgálja – így teremtve karaktereket –, hogy a katonaszökevényekből verbuválódott alkalmi társaság tagjai – a túlélés filozófiájára alapozva – milyen módon igyekeznek átvészelni azt a háborút, amelynek mindannyian közvetlen részeseivé váltak.
Ezeknek az egyéni viselkedésformáknak a megmutatása maradt a rendező egyetlen szabad és kihasználásra érdemes mozgástere, amelyben a koncepcióját megvalósíthatta. Éppen ezért akadémikus belemagyarázás volna bármiféle mélyebb jelentéstartalmat, összefüggéseket, áthallásokat tulajdonítani az előadásnak.
Az egyéni sorsukat cipelő hús-vér alakok jellemvonása helyzetkomikumok sorozatán keresztül realizálódik. A találó gegek, a groteszk helyzetek, nemcsak komédiává oldják a történelmi helyzet tragikumát, hanem meghatározzák az előadás ritmikáját is.
Árkosi Árpád rendező megtette, ami tőle telhetett, a szereposztása, főleg a meghatározó szerepek kulcsfiguráinak kiválasztása találó. Ötletesen oldotta meg a színpadi látványt is, a nézőtér irányában nyitott színpadképe ráirányítja a figyelmet a külső világ történéseire.
A főszereplő határozott személyiségének megjelentetése mindvégig markáns színészi teljesítményt kívánt meg. A tizedes szerepét megformáló Megyeri Zoltán alapjában hitelesen, de változó intenzitással, sőt a végére érezhetően háttérbe húzódva, elfáradva játszotta el szerepét. Alakításából a túl erős kezdést követően éppen az erőteljesség egyenletességét hiányolhattuk.
A honvédek szerepében Kiss Ernőt (Gáspár) és György Jánost (Fekete) láthattuk. Mindketten talpraesetten, a változó körülményekhez alkalmazkodva jól jelenítették meg a magyar baka egy-egy reprezentáns figuráját. Nem keltett csalódást a katonaszökevény zászlóst alakító Farkas Ignác játéka sem.
A darabban kitűnő szerepalakítási lehetőség Albert komornyik alakjának megformálása. A furfangos, gasztronómiai és etikett-szokásokban jártas lakáj szerepét Balogh Tamás játszotta, aki könnyedén, otthonosan mozgott a kastély miliőjében, szerepformálása telitalálatnak számított.
Rimóczi István (Grisa) sok mindenen keresztülment háborús szovjet katonaalakja hihetőnek tűnt, mint ahogy elégedettek lehettünk az epizódszerepeket alakító többi szereplő teljesítményével is.
Szemes Béla

vissza az elejére

Legyen életünk része a vers

Létforma:
– Könyvtárosként dolgozom, harminchárom éves vagyok, húsz esztendeje írok verseket – mondja Tóth Imre. – Nehéz megmondani, mikor válik az ember költővé, hisz olyan sokan próbálkoznak versírással. Talán az elismerések, visszajelzések mutatják meg, hogy azért mégiscsak van benned tehetség és érdemes folytatni. Megszállottságra van szükség, hogy a kudarcokat és a visszautasításokat elfogadjuk, illetve túllépjünk rajtuk. Bizonyos határon túl azonban már nem befolyásol senkinek a véleménye. Hogy vállalom-e a régi írásaimat, zsengéimet? Persze, bár természetes, hogy akkor másképpen láttam mindent. Néha felbukkannak a gondolataimban régi szavak, sorok, de azoknak ma már teljesen más jelentése van. Fiatalon eléggé formabontóak voltak a verseim, az avantgárdhoz voltak hasonlók, ma már közérthetőbb vagyok. Egyfajta formai tisztaság mutatkozik. Követem-e a verstan szabályait? Nem, nálam a gondolatiság határozza meg a formát, intuitíven próbálok megfogalmazni mindent. Nem játszom öncélúan a szavakkal, csak akkor írok, ha azzal ténylegesen is közölni akarok valamit. Azt hiszem, megrendelésre sem tudnék verset költeni, nálam spontán módon jön minden gondolat. Annak idején úgy kezdtem verset írni, hogy szakítottam minden hagyománnyal. Ma már jobban visszatérek a gyökerekhez. Inkább hatással vannak rám a költők, de nem utánozok senkit. Szeretem Pilinszky, Polcz Alaine, Adonyi László verseit. Leginkább kortárs írókat olvasok és figyelemmel kísérem az irodalmi folyóiratokat is. 
Szellem:
– Érdekes a mai irodalmi helyzet, igazából nincs egy olyan tábor, amihez kötelezően kellene alkalmazkodni. Ez egyrészt szabadságot ad a szerzőnek, másfelől nehézséget okoz, hogy így mindenki magára marad a saját stílusának a kialakításával. Igaz persze, hogy a készen kapott klisék egyáltalán nem jók. Mi hiányzik a mai költészetből? Szerintem a szellem és az eredetiség. Sok a formalizmus, nincsen meghatározó hagyomány. Amikor olvasom a mai poéták műveit, úgy érzem, hogy nincsen mögötte egy olyan szellemi megalapozottság, ami jobbá és érdekesebbé tenné a verset. Sokszor rutinból írnak, a saját táborukat követik, nincsen széles kitekintésük, rálátásuk a világra. A téma? Sok embernek van egy saját vesszőparipája, amiről ír, ami állandóan foglalkoztatja. Ez persze nem rossz, hiszen csak így törekedhetünk a tökéletességre. Mégis, nagyon sok a hasonló vers, hiányoznak az eredeti gondolatok.
Valóság:
– A költészetből megélni ma már nagyon nehéz, szinte lehetetlen. A mai anyagias világ egyáltalán nem kedvez a vérbeli poétáknak. Nehéz érvényesülni. Persze, én magam is szeretnék egy saját kötetet, de mégsem magánkiadásban. Viszonylag sokan jelentetnek meg kötetet saját költségen. Ez olyan téren előny, hogy legalább felfigyelnek rá, vagy az ismerősök olvashatják inkább. Szakmai szempontból viszont az lenne az igazán jó, ha egy neves kiadó egy neves irodalmár lektorálásával és ajánlásával jelentetné meg a munkáidat. Szinte csak így válhat ismertté az ember. Helyi fórumok? Tagja vagyok a Zalai Írók Egyesülete egerszegi tagozatának, minden páratlan hét keddjén találkozunk. A színházban működő Verselődők elnevezésű beszélgetésekre is járok. Ott az a jó, hogy a szervezők mindig hívnak egy-egy irodalommal foglalkozó személyt, illetve egy téma köré csoportosítják a beszélgetéseket. Sok a fiatal, és megismerhetjük a környékbeli alkotókat is. Csak az a kár, hogy nincs pénz egy helyi lap indításához, és az egyetlen ilyen megyei újságnak, a Pannon Tükörnek Kanizsán van a szerkesztősége. Annak idején jó volt az Egerszegi Füzetek sorozat, az utolsó kiadás 1992-ben jelent meg. Nagyon hiányzik egy megyei antológia is, az utolsót tíz évvel ezelőtt adták ki Lüktetés címmel. Marad tehát az egyéni próbálkozás más irodalmi lapoknál. Jó lenne, ha sok ember életének részévé válna a költészet.
Mozsár Eszter

vissza az elejére

Egerszegről - Egerszegieknek

A fenti címmel tartott fórumot az elmúlt héten a Zalaegerszegi Lokálpatrióta Klub, ahol a meghívott vendég dr. Gyimesi Endre volt. A város polgármestere prospektusokkal, idegenforgalmi kiadványokkal és a gébárti fejlesztésről szóló, három nyelven készült „kiajánló” videokazettával érkezett a Kosztolányi kávéházba. 
Zalaegerszeg jelenéről, jövőjéről, a régióban betöltött szerepéről, az elképzelésekről és természetesen a gondokról is szólt dr. Gyimesi Endre, akit előadása után a vendégek faggattak közel két órán át. Bevezetőjében az elmúlt hetekben megkezdett nagy beruházásokról – Gébárt, 74-es elkerülő út, szennyvízcsatorna-hálózat kiépítése, a Flextronics bővülése – szólt, majd arról adott tájékoztatást, hogy a közeljövőben két újabb bevásárlócsarnok is épülni fog a város peremén. Az oktatás fejlesztésével kapcsolatban hangsúlyozta, szeretnék a műszaki felsőoktatási képzést megvalósítani a városban, és ennek indulására a közeljövőben megvan minden esély. Felhívta a figyelmet a városban kezdődő lakásépítésekre, szeretnék, ha az idén legalább 200 új lakásba költözhetnének be, elsősorban fiatal családok. 
A beszélgetőpartnerek közül volt, aki a régi virágos Egerszeget hiányolta, fotókat is hozott – melyeket körbe adtak –, hogy lám, így néztek ki 40 évvel ezelőtt a város parkjai. Ma pedig lepusztult, rendetlen ligeteket találunk. A polgármester jogosnak tartotta a felvetést és mint mondta, számos városüzemelési gondot kell megoldani, különösen így tél végén, de – jegyezte meg – könnyebb helyzetben voltak 40 évvel ezelőtt, hiszen akkor csak 13 ezren éltek a városban. 
Többen felvetették a kerékpárutak fontosságát, volt aki azután érdeklődött, mikor és hol lesz vadaspark. Ez utóbbi kapcsán úgy fogalmazott a polgármester, erről nem beszélhet, mert „hátha felmegy a telek ára”. Szóba került a Batthyány utcai felújítás és természetesen az örök téma: mikor lesz végre sétálóutca Egerszegen? Dr. Gyimesi Endre megnyugtatta az egybegyűlteket: azon dolgoznak, hogy minél előbb legyen. 
A jó hangulatú beszélgetésen a kérdések mellett többen véleményüket, észrevételüket mondták el egy-egy várost érintő témában.

vissza az elejére

A jelek jele

„És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jő el a vég.” (Mt. 24,14.)
Sokáig úgy tűnt, hogy ez a jel nehezen teljesedik be, hiszen a kommunizmus nem engedte, hogy az evangéliumot szabadon hirdessék. A Szovjetunióba csak nagyon nehezen lehetett Bibliát, vallási irodalmat becsempészni. Úgy tűnt, hogy a világ jelentős részén emberek milliói nem ismerhetik meg Jézus Krisztust.
Nagyon rövid idő alatt a helyzet megváltozott. Ma már a Szovjetunió nem létezik. A vasfüggöny megszűnt. Moszkvában, a Kommunista Párt kongresszusi termében Mark Finley – egy népszerű amerikai evangelizátor – prédikált. Katonai autóban szállították a több tízezres tömegnek a Bibliákat. Az evangelizációs sorozat végén sok ezren keresztelkedtek meg.
Ugyanez a helyzet a volt szocialista országokban is.
Kínába is eljutottak a keresztény misszionáriusok.
Egy-két ország még ellenáll, de a világ legtöbb országában jelen vannak az utolsó üzenetet közvetítő misszió munkatársai. Ott vannak az iszlám országokban, ott vannak Távol-keleten, s a világ minden pontján. Az emberek ezrei térnek vissza a Biblia tanításaihoz. Isten tágra nyitotta az evangélium kapuit. Ezzel teljesedik az a jel, ami a legnagyobb.
Végtelenül hálás vagyok ezért a jó Istennek. Mielőtt jönne a vég, mielőtt vége szakadna a bűn történelmének, Isten szeretetteljes meghívással fordul hozzánk, hogy ne pánikot keltsenek bennünk azok az események, amik jelen vannak, s amelyek még jelentkezni fognak. Jézus a következő céllal adta a jeleket:
„A fügefáról vegyétek pedig a példát: mikor az ága már zsendül, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár:
Azonképpen ti is, mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.” (Mt. 24,32-33.)
Jézus Krisztus nem pontos időpontot adott eljövetelére nézve, hanem egy időrendet. Ha látjuk ezeket beteljesedni, tudhatjuk, hogy közel vagyunk megjelenéséhez. Ahogy az útszéli táblák is jelzik, hogy közeledünk a célhoz.
Ki ne örülne, ha szűnőben van a tél, s itt a tavasz, a nyár előhírnöke. Jézus Krisztus szeretné, ha örömmel töltene el bennünket az Ő közelsége.  
Ha vendég érkezik hozzánk, az számunkra mindig nagy öröm. Takarítunk, főzünk, elkészítjük fekvőhelyét, programról gondoskodunk. Szeretnénk, ha jól érezné magát az, aki meglátogat bennünket. Ha tudjuk, mikor érkezik, kimegyünk a vasútállomásra fogadni őt. Néha az egész család. S ha előfordul néha, hogy nem jön a várva-várt vendég, csalódást okoz valamennyiünknek. Azért készülődünk, mert szeretjük azt, aki jön. A vele való viszonyunkban van a titka a várakozás izgalmának.
Jézussal kapcsolatban is ez a helyzet. Ha viszonyunk meghitt, baráti, akkor örülünk várható jövetelének. Szinte számoljuk a napokat, mint a gyerekek egy-egy nagyobb esemény előtt.
Azok, akik megtapasztalják az Istennel való közösség örömét, nem tudják magukban tartani. A sportrajongó kedvenc csapatáról, a diákok az iskoláról, az autókedvelők az autókról, a pénzemberek az üzletről szeretnek beszélni. A keresztények Jézusról. S ahogy hol az egyik, hol a másik barátunknak mondjuk el, hogy miként találkoztunk Jézussal, mások is megismerhetik Őt.
Diák voltam, harmadikos egyetemista. Vizsgaidőszak volt. Reggeltől estig tanultam. Este, vacsora után, „kiszellőztettem” a fejem: egy nagy sétát tettem a városban. Ahogy mentem a csendben, gondolatok kavarogtam bennem. Végtelenül kicsinek és tudatlannak éreztem magam. S ahogy lépkedtem a járda kövezetén, egyszercsak szívembe hasított, hogy van Valaki, aki mindent, az utolsó atomot is nevén nevezi, és ismer és szeret engem is.
Nemsokára találkoztam egy lánnyal, aki ismerte Jézust és a Bibliát. Egy alkalommal, amikor Jézus haláláról és megváltói munkájáról hallgattam igehirdetést, Isten szeretete megragadta a szívemet, s tudtam, hogy Jézus értem halt, hogy nekem örök életem legyen.
Örülök, hogy ezt megoszthattam másokkal. S akinek érinti szívét a kegyelem, adja tovább örömét. Csatlakozzon azok közé, akik hirdetik Isten országának ezt az evangéliumát.
„Aki nékem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” (Jn. 12,26.)
Gyürüs István

vissza az elejére