Művészet

Németh Tamás eleinte nem is akart kerámiával foglalkozni, nagyon sokáig a zenének szentelte életét, fuvolázott. Aztán tizenhat éves korában mégiscsak megcsapta a korongozás „szele”, amin nem lehet csodálkozni egy olyan dinasztia sarjaként, mint az övé. A nagyapa, édesapa nyomdokaiba lépett, ám mint mondja, nagyon sokat kell még tanulnia, hogy méltán megállja helyét az agyagosok között.

Talán sokan nem is ismerik a munkáit, pedig nemcsak a Munkácsy-díjas keramikusművésznek, Németh Jánosnak segít. Igaz, az utóbbi fél évben alig volt ideje a saját dolgaira, hiszen édesapja készülő százhalombattai emlékművének reliefjéhez korongozta szorgalmasan a gömbölyded formákat, elemeket. A funkcionális kerámiákat kedveli. (Fotó: Zavilla András)

A funkcionális kerámiákat kedveli. (Fotó: Zavilla András)

– Tizenhat éves koromban komolyabban kezdtem el dolgozgatni a műhelyben, aztán Pécs következett, ahol a Képzőművészeti Főiskola tanárai által indított szakmai képzésen vettem részt. Ezután Kishajmáson egy nagyon jó alkotóközösségbe csöppentem – emlékszik vissza a kezdetekre Németh Tamás. – Országos népművészeti kiállításokon vettem részt, sőt, más kiállításmegnyitókon fuvoláztam. Egyszer Móron, a Lamberg kastélyban találkoztam egy fiatal kézműves alkotóközösséggel. Akkor majdnem itthagytam Egerszeget, de a szívem mégis visszahúzott. Valahogy nem tudtam elszakadni a zenétől sem. 1983-ban például csak egy lépcső választott el bennünket a televíziós felvételtől. A Harangok nevű együttesben együtt játszottam Orbán „Hota” Sándorral, Óvári Miklóssal, Szántner Lászlóval.
– Visszatérve a kerámiára, melyik ágát műveli szívesen?
– A funkcionális kerámiát szeretem a legjobban, még a figurális alkotásoknál is törekszem arra, hogy használható legyen. Az ókori görögöktől nagyon sokat lehet tanulni, meg valahogy ezt érzem a kerámiaművészet bölcsőjének. Akkoriban egy kézműves maga is művész volt, de akkor még nem használták ezt a kifejezést, mert a funkció fontosabb volt az önkifejezésnél, az alkotás öröménél. Amikor görög tárgyakat látok, elképedek, hogy hogyan tudtak annyira vékonyan korongozni. Egy időben próbálkoztam a redukciós égetéssel is, ez a módszer a mázak viselkedését változtatja meg, régies, fémes ízt kap tőle a mű. Érdekes, de én inkább az anyagszerűség híve vagyok. Díszítésnek magastüzű mázakat használok, ami beleolvad az agyagba. A terrakotta-edények nekem a legtermészetesebbek.
– A népművészeti és a funkcionális vonalon kívül mit szeretne még kipróbálni?
– Az erozinos mázakkal – mint amilyen a Zsolnay – szívesen kísérleteznék. Félve mondom ki, de én szeretem látni az agyagot a kerámiában. Leginkább samottos agyagból szeretnék készíteni minél nagyobb méretű edényeket, kültéri dolgokat, kerti garnitúrákat. Korongozott figurákból álló szökőkutat például. A samottos agyag tűzálló, fagyálló anyag. Az égetett kerámiát bezúzzák, amit az alapanyagba kevernek bele.
– A használati tárgyakon kívül hol és milyen munkái láthatók még?
– Egy évvel ezelőtt szinte csak címereket, nagyobb feliratokat, épületkerámiákat készítettem. Ausztriából, Salgótarjánból, a megyéből érkeztek felkérések. Most például az egerszegi Zsinagóga feliratait készítettem el. Van, amikor fél évig ezekkel a domborművekkel foglalkozom, az edényekre ilyenkor nem jut idő. És el ne felejtsem, közben még tanítok is az Ady-iskolában. Nagyon jó dolognak tartom, ha a gyereknek van egyfajta vizuális képzettsége, látásmódja, még akkor is, ha soha nem lesz belőle művész. Mégse legyen sült hal, ha társaságban éppen ezekről a dolgokról kell beszélnie.
– Modern formavilággal, technikai megoldásokkal nem próbálkozik?
– Szerintem egy keramikusnak nem szabad elfelejtenie a fazekas jelleget, a korongozást. Mostanában mintha kezdenék hanyagolni ezt az alapvető technikát, pedig jó lenne megtartani ezt a kézműves jelleget. Engem nem vonzanak a túlságosan modern elgondolások.
– Elkerülhetetlen a kérdés, bár egy kissé közhelyes. Soha nem félt attól, hogy édesapja árnyékában nő fel, hogy súlyos ez a szellemi örökség?
– Nem lehet összehasonlítani bennünket, hiszen ő jóval magasabb szinten áll, másfelől a kerámián belül is különböző ágakat képviselünk. Nagyon sokat tanultam és tanulok tőle. Jó érzés, amikor egymás mellett korongozunk, beszélgetünk a művészettörténetről, a különféle technikákról. Apró szakmai fogásokat, ötleteket merítek ezekből az együttlétekből. És ki tudja, talán folyatója is akad a kézműves, keramikus dinasztiánknak. Kilenc- éves Ágnes leányom ugyanis sokat sündörög a műhelyben és kérdezget, érdeklődik. Én sem és a nagyapja sem fogja bánni, ha egyszer a nyomdokainkba lép.

Vannak megvalósult álmok. Huszti Bernadett élete ilyen. Mindig is énekelni szeretett volna, s most operaénekesként, drámai szopránként sorra járja a külföldi operaházakat, koncerttermeket. Olyan hírességek voltak a tanárai, mint Bende Zsolt, Medveczky Ádám, Mikó András vagy Sass Sylvia. A fárasztó turnék után mindig haza húzza a szíve, ha csak teheti, meglátogatja édesanyját. Legyen bármilyen csillogó a hírnév, szívet melengető az operakedvelők rajongása, számára Andráshida marad a világ közepe. És örül, ha hazai meghívásoknak tehet eleget, legutóbb tavasszal a keszthelyi Helikoni Napokon hallhatta őt a közönség.

A szülői házban beszélgetünk, gyönyörű antik bútorokkal berendezett szobában. Akár egy opera díszlete is lehetne a megnyugtató, vendégmarasztaló környezet.
– Zalába mindig hazajövök, összeszedem magam és pezsgek tovább – mondja mosolyogva. – Jelenleg Párizsban élek, már két éve tanítok magyar zenét a Nemzetközi Zeneakadémián. És közben persze énekelek. Az Huszti Bernadett

impresszárióm, a menedzserem – aki mellesleg a férjem, Charles Fabius – is ott él, az ő közreműködésével kapom a szerepeket. Most éppen a New York-i Operaház igazgatója, ősszel kapta a felkérést. Remélhetőleg négy évre szól majd ez az állás. Akkor természetesen én is követni fogom őt, egyelőre még ritkán látjuk egymást.
Huszti Bernadett már az általános iskolai kulturális szemléken, versenyeken is nyert. A Zrínyi Miklós Gimnáziumban tanult, majd a győri zeneművészeti konzervatóriumon, utána a pesti zeneművészeti főiskolán a tanárképző szak következett. A három év magánének után jöhetett az opera tanszak a pesti zeneakadémián. Akkor összesen hárman tanultak operaénekesnek.
– Ha valamit akar kezdeni magával az ember, akkor külföldre kell menni, máshogy nem megy. Az iskolák után már nem kapunk egyből szerződést a Magyar Állami Operaháztól. Ausztriában kezdtem a fellépéseket, később kerültem Párizsba.
– Mi határozza meg, hogy kinek milyen a repertoárja?
– A hangfajon múlik minden. Függ attól is, hogy drámai vagy lírai alkat vagy-e. Mindent nem lehet elénekelni. Én drámai szoprán vagyok, a klasszikus operák illenek hozzám. Verdi, Puccini és a romantikusok. Wagner és Mozart már nem megy nekem. Lírai alkat vagyok, de ha énekelni kell, akkor szívesen meghalok akár naponta tízszer is a színpadon. Puccini Bohém életében Mimi halála „szép” halál. Verditől az Álarcosbál Améliáját éneklem még, az Othellóból Desdemonát, a Lombardokat, a Requiemet. De nagyon szeretem a Kálmán Imre- és Lehár Ferenc-operettrészleteket, Strauss Denevérjét, a francia sanzonokat. Nincs értelme sok, több száz operát megtanulni, mert annyit nem érezhet át az ember. Inkább tudjak kevesebbet, de azt jól énekeljem. Csak így fognak fellépésekkel, meghívásokkal keresni. Figyelni kell arra is, hogy egy operaházban más technikát igényel az énekelés, mint egy szobában vagy kamarateremben.
Persze az sem mindegy, hogyan néz ki az ember. Huszti Bernadettnek szerencséje van, hiszen nem hajlamos a hízásra és dekoratív jelenség. Mostanában egyre többen nézik a külcsínt, ezért mindig vigyáz a megjelenésre. És nem árt, ha néha pihenteti a hangját is, mert a túlzott erőltetéstől már negyvenéves kora előtt búcsút mondhat az éneklésnek az ember.
– Idén egy kicsit kevesebbet szerepeltem, a tavalyi év nagyon jó volt. Legtöbbször Spanyolországban, holland főúri kastélyokban, Belgiumban és a párizsi Garnier Operában énekelek. A külföldi közönség nagyon kritikus és vájt fülű, egyből megérzik, ha nem vagy formában. Ezért fellépések előtt mindig lelkiismeretesen készülök. Inkább a szerepre koncentrálok és nem arra, hogy most milyen nagy énekesekkel léphetek egyszerre színpadra. Szerintem tenorból az olaszok és a spanyolok, szopránból az utóbbiak, basszusból a finnek a legjobbak. Az orosz énekesek szinte mindenben megállják a helyüket. Végül hadd dicsérjem a honfitársaimat is, a magyarok tényleg mindegyik hangnemben kiválóak.