Az időtlen Úri muri

Képek – önmagukért

Az időtlen Úri muri

Móricz Zsigmond regényműfajban, majd színpadi adaptációban is megírt művét a kiteljesedett írói pálya darabjaként tartja számon az irodalmi köztudat. Még akkor is, ha a műértelmezések sokasága hajlamos a regény és/vagy a színpadi változat írói üzenetének leegyszerűsítésére. Móricz művét csupán a dzsentriéletsors megnyilvánulásának tartani, benne e társadalmi csoport életvitelének és emberi kapcsolatainak visszásságát felfedezni.
Az Úri muri azonban valóban nagyszerű alkotás, mely regényként és a drámai műfajban a jelentésrétegek bonyolultságából fakadóan, az interpretációk széles skálája előtt nyit kaput. Az értelmezési variációkat az sem szűkíti, hogy az író sajátos korszakhoz, a XIX. század végének Magyarországához kötötte a mű témáját.
Bagó Bertalan – az egerszegi előadás rendezője – olyan újfajta értelmezéssel próbálkozott, amelyben a mű időtlenséget sugalmazó motívumait emelte ki. A darab ezen vonulatait igyekezett korunkra aktualizálni, bár a bemutatott mű maisága elsősorban a díszletekben és jelmezekben érzékelhető. Lehet, hogy korunk magyar valóságát megélve, jelenkori életesélyeink oldaláról megközelítve, Bagó színpadi értelmezése nem meghökkentő. Talán azért sem csodálkozunk rá döbbentem arra a világra, mert a provincializmus és perspektívátlanság hasonló fokán éljük meg a mindennapokat. A nyomorúságos, sivár miliőt, lefokozott életminőséget, önsorsrontó magatartásformákat állítja színpadra a rendező, miközben ő is tudja, mindez nem sokban különbözik napjaink gyakorlatától. Ezért is lehetséges, hogy noha jelen idejűre rendezi a darabot, maga sem tudja pontosan eldönteni az írói üzenet melyik aspektusát hangsúlyozza.
A darab megjelenített világa a vidéki magyar kisváros közegébe illeszkedik. Itt élnek az úri világ tagjai, akik valamennyien ismerik egymást. Az eltérő életcélok, habitusok ellenére a közös sors, a bezártság élményének kollektív átélése köti egymáshoz ezeket az embereket.
A gyökértelenség, a hiábavalóság érzése jellemzi valamennyiüket, az élet elviselhetőségének gyógyszerét az óráról órára fokozódó, majd vad dorbézolásba átcsapó ivászatban vélik megtalálni. Az értékteremtésre egyetlen tulajdon, a tanya köré épített birtok nyújt lehetőséget. Ebbe a „közösségbe” tartozik, vágyaival mégis kiválik belőle Szakhmáry Zoltán. A körülmények szorító fogságából azonban ő sem képes kiszabadulni. Egyénisége gyenge a változtatáshoz, ezért a magánéletében bekövetkezett érzelmi válság megpecsételi sorsát, morális és fizikai megsemmisüléséhez vezet.

A dráma sűrített atmoszférája robbanásig feszült helyzeteket hoz létre a színpadon. Bagó Bertalan a móriczi szűkszavú verbális kommunikáció mellett a jelzések, mozdulatok gazdagságának alkalmazásával kívánt fojtott légkört teremteni.
Rendezési koncepciójában felvillantott helyzeteket, két eseményszálat azonban markánsan hangsúlyozott: az ördögi kör különböző szakaszait megjárt mulatozó társaság „murijának”, valamint a feleség és a szerető érzelmi hálójában vergődő Szakhmáry Zoltán szerelmi szenvedéstörténetének bemutatását.
A befejezésben Bagó Bertalan maga sem optimista. Nem hiszi, hogy a felgyújtott tanya megsemmisülésével tisztább világ veheti kezdetét. Ezért a múlt néhány apró rekvizitumának lángralobbanása korántsem a tisztítótűz gyönyörűségét jelenti, s valószínű, hogy Szakhmáry Zoltán öngyilkossága figyelmeztető erejű ugyan, de a túlélőket nem vezeti a múlttal való gyökeres szakításhoz. A darabbeli figurák arculatának megteremtése a színészi teljesítményeket dicséri. Az örökös lelki tusát vívó, önmarcangoló Szakhmáry Zoltán alakjában Ilyés Róbertet láthattuk. A keserűség és az életuntság erőteljesen elsőbbséget kapott Ilyés játékában: minden szituációban Szakhmáry alteregója tudott maradni, hatásosságát csupán a befejezés elnagyoltsága gyengítette. 
Egri Kati Rhédey Esztere az intellektuálisabb, józanabb ítélőképességű feleséget jelenítette meg. Játékában a férfi oldalán lehetőségeivel reálisan szembenéző, érzelmei felett uralkodó úri asszony hiteles figuráját kaptuk.
A szerelmi háromszög „külső” tagjának (Szabó Rozika) szerepét Meisitz Fáni játszotta.
A puszta szemrevaló „vadvirágának” érzékiségtől túlfűtött alakját jól játszotta el. 
A férfi érzelmeivel könnyedén bánó, számító, ledér nőalak megmutatásával vált teljessé Rozika figurája.
Gáspár Sándor Csörgheö Csuli szerepében a darab másik főszerepét alakította. Gáspár határozott játéka az eszes, ravasz vezér-attitűd dominanciáját jól érvényesítette.
Vereckei Rita díszlet- és jelmeztervezése a sivár, pusztulásra ítélt környezet találó megjelenítését prezentálta.

vissza az elejére

Képek – önmagukért

– Az elismerés meglepetésként ért. Egyrészt mert kanizsai vagyok, másrészt mert senki sem lehet próféta a saját hazájában. Az én dolgom nem az, hogy díjakra számítsak, nekem egy feladatom van, hogy dolgozzak amíg az élet engedi. 
– Mit szeret jobban, a grafikát vagy a fotográfiát?
– Az utóbbi időben meglehetősen sokat foglalkozom a fotográfiával. Ez nem azt jelenti, hogy a többi műfajt elhanyagolom. Grafikusművész lévén a grafikus létemből nem tudok kilépni, főleg a tervező grafikából. A fotóimat soha nem készítettem volna el grafikai szemlélet nélkül. A fotográfiát itt is csak mint eszközt használom fel, mint kifejezési módot. De ami a kép mondanivalóját, tisztaságát adja, azt én döntöm el. A képeimmel mindig azt rögzítem, amit láttatni akarok és nem azt, amit látok. Így alakul ki az, hogy többől csinálok egyet. Szeretek tisztán és precízen dolgozni, és ehhez keresem a legmegfelelőbb módot és formát. 
– Miért nincsenek a képeknek címei?
– A képeknek öncélúk van. Fontos, hogy gyönyörködtessenek, hogy valaki magáévá tegye őket. Tulajdonképpen a képek vannak önmagukért. Mindegyik képnek lehetne saját címe, de nem akarom megzavarni a nézőt és rákényszeríteni a gondolataimat. A legfontosabb az, hogy álljon meg egy kép előtt, gondolkodjon el és vigye haza a szívében. 
 – Ki volt a legnagyobb tanítómestere?
 – A legnagyobb tanítómesterem édesanyám volt. Nem magára a szakmára nézve, hanem a szellemi felépítésre. Tanítónő volt, és ő mondta nekem egyszer, hogy fiam, ha élsz, akkor annak egy értelme van, hogy valamit letégy az asztalra. És ha valamit leteszel az asztalra, akkor ahhoz tanulni kell. Így legfőképp olyan emberektől tanultam, akik tudtak és fel lehetett nézni rájuk. Talán nem véletlen egybeesés az sem, hogy épp édesanyám születésnapján vehettem át a Vajda Lajos-díjat.
Melega István alkotásai a pillanatnyi benyomásnál, látványnál többet akarnak mutatni. Képesek megszólítani és saját emlékeinket, gondolatainkat megeleveníteni.

vissza az elejére