Horizont

Kovács Géza tizenhárom éven keresztül volt a kecskeméti Ciróka Bábszínház igazgatója, valamint alapító tagja volt a gólyalábas, vásári bábjátékos Maskarás együttesnek. Öt évig, a Griff Bábszínház létrejöttéig szabadúszó rendezőként dolgozott Győrben, Szegeden, Budapesten, Pécsett, Egerben, a Nemzeti Színházban. Egy évvel ezelőtt kérték fel a zalaegerszegi társulat vezetésére, amit örömmel elfogadott.

Nem könnyű a mai világban színházigazgatást vállalni, szögezi már le az elején a Blattner Géza-díjas rendező. Nem könnyű a rendezővel interjút sem megbeszélni, aki sűrű bocsánatkérések közepette éppen egy értekezletről oson ki. A rendezői munka ilyenkor egy kicsit háttérbe szorul, hiszen szervezni kell, pályázni, a vendégszínészeknek szállást keresni. Az embernek óhatatlanul a kaffkai bürokrácia útvesztői jutnak eszébe.
– Minden nehézség ellenére nekem ez egy kihívás, ez egy óriási lehetőség, hiszen itt egy komoly színházalapításról van szó. Kutya nehéz, de az a jó benne, hogy olyan lesz a színház, az arculat, a színész- és technikai állomány, amilyenné az ember alakítja. A közönség a Bajazzók megszűnése óta gyakorlatilag csak alkalmi társulatokkal találkozott. Itt egy közönséget is fel kell nevelni – mondja Kovács Géza.
– Milyennek szeretné ezt az arculatot alakítani?
– Általában az irodalmi anyag határozza meg az előadásokat. Nem technikai bemutatókat, hanem egy szemléletmódot szeretnénk a bábszínházról adni. Választ keresünk arra, hogy mi a viszonyom a bábhoz, mi a viszonyom a nézőhöz, a színházhoz, az élethez. Ha nagyon leegyszerűsítek egy gondolatkört és egy nagyon egyszerű technikával jelenítem meg ezt a lecsupaszított és primér szinten működő tartalmat, akkor ez átsüt az egész előadáson. Tehát nagyon egyszerű módon is meg lehet fogalmazni nagyon rafinált és összetett dolgokat. Ez attól is függ, hogy milyen komolyan veszem a nézőt. Ha azt gondolom, hogy a gyerek egy nagyon összetett személyiség és világ, akkor ezen a világon belül kell közlekednem és kell megkeresnem a kulcsokat, a kapukat a gyerekhez. Ezt pedig nem a legprimitívebb módon kell tennünk: például jön egy bohóc, fenékbe rúg valakit, s a gyerek ezen jót nevet. Pedig a belső hatásmechanizmusa ennek az akciónak másképp működik, mint a pedagógusok által kevésbé szeretett Vitéz Lászlónak. Egybemossák a primitív akciót a palacsintasütővel fejbeütött ördöggel, miközben a gyerekben teljesen más lelki tónussal működik a dolog.
– A gyerekek megértik ezt a mechanizmust?
– Nem hiszem, hogy tudatosan megértik, hiszen ezek a hatásmechanizmusok jóval mélyebbről jönnek, még az elődeinkben hordozott, atavisztikus módon működnek. Nem is kell mindent megértetni velük, mert a világ összetettségét a gyermeki látásmód sokkal mélyebben érzi meg, mint azt mi gondoljuk vagy érezzük. A felnőtt mindent nagyon tudatosan akar körberágni.

– És a tudatosság mellett hol vannak az érzelmek?
– Erről nem beszélve. Egy alakuló színháznak ilyen mélységű feladata is van. Feladatunk továbbá, hogy együttműködés jöjjön létre a pedagógusokkal, emellett pedig a felnőtt nézőinket is nevelni kell. A bábszínház-alapítás azért nehéz még – bár ez már lerágott csont –, mert az értéktelen antikultúra tömege zúdul az emberekre, ami tulajdonképpen mindentől független. Valahol valamilyen intézménynek ellene kell ennek a jelenségnek menni. A kulturális közgyűjtemények az egyetlen letéteményesei ennek a harcnak, mivel a média már kevésbé képviseli ezt.
– Egy rendezőnek van kedvenc bábja, előadása?
– Nem igazán. Bár... az én szívemhez nagyon közel áll a vásári bábjáték. Ez egy nagyon sokrétű előadásmód. Ebben a színházi formában hihetetlen módon rétegződik a bábművészet sok évezredes tapasztalata, gondolati tartalma. Minden benne van. A báb nem attól fantasztikus, mert nagyon aranyos és kedves figura. A bábozás egy nagyon jó életre keltő tevékenység. Az emberek évezredes szakralitása van egy nagyon egyszerű, holt bábu megmozdításában. A kisgyerek játékaiban ugyanezek az elemek jelennek meg, nagyon összetett az animáció, a báb kérdése.
– Elképzelhető, hogy egyszer nálunk is lesz vásári bábozás?
– Még csak az első évről beszélünk. Nem szabad az embernek a maga monomániáival rászabadulni egy közösségre. Amit fel kell építeni, ahova be kell illeszkedni. Nagyon finoman kell odavezetni az embereket a kapuink elé. Az első három előadásunk ezért készült a születés gondolata köré. A karácsonyi műsorunk a társulat közösségteremtő erejét mutatja fel. Kivisszük a vidéki templomokba ezeket a misztérium-előadásokat. Aztán jön egy mélyütés az évad második felében, a Frankenstein cirkusza című felnőtt előadás, ami szerintem sok vitát fog kiváltani. Ez a színházcsinálásról, a lény teremtéséről szól.

Kevés fiatal érdeklődött dr. Ranschburg Jenő: Választások és döntések serdülőkorban című előadása iránt a sportcsarnokban rendezett pályaválasztási kiállításon és szakmai bemutatón. Annál több felnőtt volt viszont kíváncsi arra, hogy miként vélekedik a pszichológus a fiatalok pályaválasztási és kamaszkori döntéseiről, viselkedéséről. Megszívlelendő tanácsokban és közzétett tapasztalatokban nem volt hiány a már-már közhelyszerűvé váló témában.

A dackorszakkal még csak éppen ismerkedő szülő már retteg, hogy mi lesz tíz év múlva kamaszodó csemetéjével? Mennyi veszekedés lesz a serdülő miatt a házastársak és a szülő-gyerek között? A neves gyermekpszichológus mindenkit előre megnyugtatott, a kamaszkori lázadás teljesen természetes folyamat. Amíg ugyanis a kisiskolások konformisták, addig a 10–11 éves korú gyerekek már tudatosan vagy anélkül, de rájönnek arra, hogy az eddigi szent és sérthetetlen szabályok a szülők értékrendjét tükrözik. A „felettes én” mellett a kamasz nem találja saját egyéniségét, ezért elkezdi kiűzni magából a felnőtt ént, mert az nem az övé. Ebben az időszakban neki kell a saját normáit megtalálnia. Minden gyerek azzal a szeretettel szereti magát, ahogy a szülő is szereti őt. Ha ebben a krízisben magára marad, akkor akár önmaga vagy társai ellen is fordulhat. A serdülőkori agresszió tehát egy kis odafigyeléssel, törődéssel megelőzhető.
– Nagyon fontos, hogy ilyenkor minden szeretetünk ellenére tudjuk „elengedni” őt. Ha ugyanis egy fiatal nem jut el eddig a harmadik „hagyjál békén” szakaszig – az első a kisgyerekkori „ölelj át”, a második az óvodáskori „tegyél le” szakasz –, akkor komoly problémái lehetnek majd a későbbi párválasztásnál, párkapcsolataiban – mondta dr. Ranschburg Jenő. – Ha viszont ez a rossz szóval illetett elszakadás valódi otthonelhagyással jár, akkor azt jelenti, hogy a serdülő és a szülő megoldatlanul hagyta a problémát. Nagyon fontos, hogy figyeljünk serdülő gyermekünkre, hiszen ebben a korban kell általában pályát választania, ekkor választ párt és ekkor alakul ki egyfajta felnőtt, saját egyéni világkép benne. Saját meglátásom egyébként az, hogy tizennégy évesen a gyermek teljesen alkalmatlan arra, hogy pályát válasszon. Sőt, a felsőoktatás mostani tendenciáit figyelembe véve azt látom, hogy azért tanulnak ilyen sokan főiskolán a fiatalok, mert még nem tudtak igazán dönteni. A mai gyerekek fizikailag gyorsan nőnek, ám nem biztos, hogy pszichikailag is ugyanígy fejlődnek. Ez a világ későn engedi a gyereket felnőtté válni!
Az alapján, hogy a serdülő átesett-e a krízisen és hozott-e valamilyen fontos életvezetési döntést, négy típusba sorolhatjuk őket, tudtuk meg a tanár úrtól. Ha egy 18–19 éves fiatalnál az látjuk, hogy átesett a kamaszkoron és saját maga tudott dönteni az őt érintő kérdésekben, akkor nagyon szerencsés helyzetben van. És persze a szülő is, akihez immár felnőtt emberként, de újra közeledik. A második típus az, amikor van döntés, de nem volt előtte észrevehető krízis. Ebben az esetben tulajdonképpen nem a gyerek választ pályát, hanem a szülő dönt helyette. Ő jó gyerek lévén csak a szülői akaratot teljesíti be. Ez a „korán záró” fiatal elhiszi, hogy ő döntött, mivel nem esett át a lázadás korszakán. Ez az elfojtott lázadás akár tragédiákba is torkollhat, gondoljunk csak az anorexia betegségébe esett lányokra. A professzor szerint a legveszedelmesebb az, amikor se döntés, de krízis nincs. Ezt a szakma a pszichopatikus esetekhez sorolja. Ezek a fiatalok képtelenek a szeretetre, az okulásra és a bűntudatra. Durván hívják fel magukra a figyelmet. Mivel nincsen önuralmuk és önkontrolljuk, sokszor agresszíven viselkednek. A legnagyobb baj az, hogy sokszor ezek a hangadók az éppen krízisben lévő gyerekek példaképei. Az utolsó típusba azok tartoznak, akik átestek ugyan a lázadás korszakán, de döntést még nem hoztak. Velük mindig baj van az órán, nem tudnak figyelni, tanulni. Őket a döntésben kell segíteni, mondta a tanár úr. Dr. Ranschburg Jenő végül egy hasonlattal fejezte be az előadást. Régen egy kedves kifejezéssel gyermekkertészeknek hívták az óvónőket. Nem véletlen tehát, hogy sok szakma – így a pedagógus és a kertész – nagyon hasonlít egymásra. Figyeljünk tehát, hogy mi felnőttek miként is bánunk ezekkel az emberpalántákkal, mivel nagyon sok minden rajtunk múlik.