Beírták nevüket a  város történetébe

Cselédlányok a műkedvelők színpadán

Beírták nevüket a város történetébe

Polgármesterek  időrendben

Közülük Kovács Károly, Botfy Lajos és Czobor Mátyás neve vésődött be leginkább a város történetébe, róluk van tér vagy utca elnevezve. Köszönhető ez egyrészt a hivatalban eltöltött hosszú éveknek, (Kovács Károly tíz, Czobor Mátyás pedig tizennyolc évig volt polgármester), valamint az eközben történt lendületes fejlődésnek, építkezésnek.

Botfy Lajos Kovács Károly lemondása után, ismerve a város megromlott pénzügyi helyzetét, vállalta a rá váró nehéz feladatot, s megfelelő programmal is rendelkezett a probléma orvoslására. Ennek előzménye az volt, hogy a megye őt bízta meg – mint városi képviselő-testületi tagot – a város vagyonfelügyeletével azután, hogy a város adóterhei a fejlesztések miatt súlyossá váltak. Félő volt az is, hogy Zalaegerszeget visszaminősítik nagyközséggé.
Botfy hivatalba kerülése után szigorú takarékossági programot hirdetett meg, de egy percre sem adta fel elődje városfejlesztési terveit. Sikeresen csökkentette a város adósságállományát, ám közben mégis rendbe hozta az utakat, s aszfaltjárdákkal látta el a központi területeket. Ösztönözte a magánépítkezéseket, előkészítette a villanyvilágítás bevezetését. (Ez utóbbi majd csak 1905-ben, Várhidy Lajos polgármestersége idején válik valóra. Addig a városban 180 petróleumlámpával évi 5800 koronába került a közvilágítás, a villany esetében ez az összeg mindössze 200 koronával jelentett több kiadást; 250 izzólámpával, s 8 ívlámpával évenként 6000 koronát kellett fizetni.)

Botfy alapítványt hozott létre a szegény sorsú gimnáziumi tanulók számára, és az elaggott, szegény iparosok megsegítésére is. Folytatta az építkezést: 1899-ben készült el Hencz Antal keszthelyi építész és Schadl János keszthelyi akadémiai tanár tervei alapján a Pénzügyigazgatóság kétemeletes, eklektikus stílusú épülete a Kazinczy tér 4. szám alatt. Szintén ekkor épült fel a Kossuth utca elején a Zalamegyei Központi Takarékpénztár (ma Budapest Bank) székháza, mely azóta is a belváros egyik legmutatósabb épülete. 1904-ben készült el az új zsinagóga monumentálisnak számító épülete is, Stern József budapesti mûépítész tervei alapján. Szintén ebben az évben vezették be a városba a telefont, s néhány hónap múlva bekapcsolták a rendszert az országos hálózatba is.
  Botfyt sikeres, aktív polgármesterként, 53 éves korában érte a halál.

A ’20-as, ’30-as évek kiemelkedő személyisége Czobor Mátyás volt, aki 1918-tól, tizennyolc éven át vezette a várost. Ő alakította ki a két világháború közötti városképet. Tevékenysége nyomán új városrészek alakultak (Páterdomb, Jánkahegy), s közel 40 új utca nyílott. Új középületekkel is gazdagodott Egerszeg, ekkor épült a Postapalota és a vasútállomás új épülete. Új köztemető létesült, szeretetház, bérlakások sora épült, s bővült a közkórház is. Támogatta az egyházi intézmények létesítését is, így épült fel a ferences templom és a Notre Dame zárda. Czobor Mátyás indította útjára a „virágos Zalaegerszeg” programot, s az ő idején lettünk megyei jogú város is. A legnagyobb terek, parkok és a piactér kialakítása is erre az időszakra tehető.

A II. világháború alatti zűrzavaros politikai helyzetben négy polgármestert is „elhasznált” a város. Közülük Vitéz Tamásy István nevéhez köthető a város árvízvédelmi munkálatainak elvégzése. A korabeli újságok szerint kevés pénzen hatalmas munkát végeztek: betonhidak, csatornák létesültek a veszélyes csomópontokon és azok környékén.

1950-től négy tanácselnöke volt a városnak, – Szabó János (1950–54), Nagy György (1954–58), Nátrán János (1958–1967), Kustos Lajos (1967–1990) – majd az első szabad önkormányzati választások után Bogár Imre került a negyven évre „félretett” polgármesteri székbe.

vissza az elejére

Cselédlányok a mûkedvelők színpadán

Színkörök és mozi-ügyek a két világháború között

– Mi volt a legfőbb oka a kulturális intézmények hiányának?
– Leginkább az, hogy az I. világháború, a Tanácsköztársaság majd a Trianoni békekötés sokkja után nem a kulturális infrastruktúra fejlesztése volt a fő cél. Sokkal inkább a gazdaság fellendítéséről, a lakáshiány kezeléséről szólt a történet, később pedig a világgazdasági válság akadályozta meg a kulturális beruházásokat.

– Meglepő, hogy mégis élénk kulturális életről lehet beszélni. Alulról szerveződő eseményekről van szó?
– Nagyjából igen, hiszen számtalan egylet, kör és más civil szerveződés működött Zalaegerszegen a ’20-as, ’30-as években. Mindegyik kötelességének érezte tagjai „művelését” és a szórakoztatását. Ezenkívül számos szakmai egyesület is létesült, ezeken belül szintén aktív kulturális élet zajlott. Tudni kell azonban, hogy az aktuális politika, – először Klebelsberg Kúnó, majd Hóman Bálint miniszter – a nemzetnevelés programja keretében ösztönözte is az efféle mozgalmakat. Például a mûkedvelő színjátszást is.

– Zalaegerszegen ekkor nem volt állandó társulat.
– Nem, ám gyakorlatilag minden egyesületnek voltak amatőr színészei és előadásai. Érdekes ugyanakkor, hogy ha nagy és ismert színtársulat vendégeskedett a városban, az érdeklődés általában csekély volt. Ez utóbbiaknak az Arany Bárány Szállóban volt lehetőségük fellépni, a helyi műkedvelők pedig a katolikus kultúrház (ma önkiszolgáló étterem) színháztermében adták elő produkcióikat. És ha már a fellépéseknél tartunk, meg kell említeni a különféle énekkarokat is. Közülük a legjelentősebb az Egyházi Ének és Zene Egyesület kórusa volt, akik országos dalosversenyekre is jártak, de saját kórusban énekeltek iparosok és az építőmunkások is.

– A színházhoz visszatérve: milyen színvonalú produkciókat adtak elő a helyi színkörök?
– Voltak egészen színvonalas előadások, egyikről (az Iparoskör műkedvelői által 1924-ben előadott „Debrecenbe kéne menni” című darabról) még a Színházi Élet folyóirat is beszámolt. Tudni kell azt is, hogy a ’30-as években Pehm (Mindszenty) József apátplébános meghatározó alakja volt a város kulturális életének. A város szinte minden rétegét valamilyen katolikus egyletbe szervezte. Alapvetően hitbuzgalmi egyletek voltak ezek, ám karitatív és kulturális tevékenységet is folytattak. Így eshetett meg például az az érdekesség, hogy a háztartási alkalmazottak – magyarul cselédlányok – egylete is rendszeresen adott elő színdarabokat. Sőt, a Zalamegyei Újság folyamatosan felszólította a lap hasábjain a háziasszonyokat, hogy cselédlányaikat engedjék el a próbákra, s tekintsék meg előadásaikat!

– Ilyen színházi élet mellett miért nem voltak kelendőek a más városokból érkező, komolyabb társulatok előadásai?
– Egyrészt, mert a hivatásos társulatok előadásaira drága volt a belépőjegy. Másrészt a városban nem élt nagyszámú igényes és mûvelt polgári réteg, akik egy-egy komolyabb, elgondolkodtatóbb darabot értékeltek volna. Időnként érkeztek a városba igényes mûveket előadó társulatok, ám a komolyabb klasszikus, vagy az akkori kortárs írók darabjai (Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Vasary János) rendszerint csak fél házzal mentek. Inkább a szórakoztató előadások, operettek, bohózatok vonzották a közönséget.

– Mi volt a helyzet a filmszínházzal? Hiszen 1911-től már működött mozi a városban.
– Az első vetítés 1903-ban volt, 1911-ben pedig létrejött Zalaegerszeg állandó mozija, az Edison Mozgó, az egykori izraelita imaház átépített épületében. Ezt 1913-ban Goldberger (Gábor) Béla megvásárolta, s gyakorlatilag 1944 nyaráig ő is birtokolta. 1912-ben kapott ugyan konkurenciát – az Apolló filmszínházat – mely a Kummer kávéházban üzemelt, de néhány év múlva ezt is megvette. Az Edison nem „premiermozi” volt, ám a tulajdonos igyekezett évi négy-öt olyan új filmet hozni a helyi közönségnek, melyet a budapesti nagy mozikkal egy időben mutattak be. 1930-ban pedig az első hangosfilmet is műsorra tűzte.

A város vezetői a kezdetektől irigyelték Gábor mozijának sikerét. Látták, hogy ez jó üzlet, így mindent elkövettek, hogy megszerezzék maguknak, vagy legalább engedélyt szerezzenek egy újabb mozi mûködtetésére. Gábor Béla a zsidótörvények bevezetését követően már kifejezetten nemkívánatos személy volt a városban. Az antiszemitizmus és a zsidótörvények ellen viszont úgy védekezett, hogy felvette az amerikai állampolgárságot, így gyakorlatilag nem tudták elvenni tőle a mozit. Egy amerikai zászlót ábrázoló kitűzőt is viselt kabátján, még jobban sokkolva ezzel ellenfeleit. Végül 1944-ben, a zsidók deportálása után mégis bezárták a filmszínházat. Egy jó fél évig nem is mûködött mozi, amit a közönség rossz néven vett, hiszen ez volt a legkedveltebb szórakozás a városban. 1944 decemberében – Csomay nyilas főispán közbenjárására – nyílt meg újra a zalaegerszegi mozi, Hunnia néven.

– A századelő nagy művészeti korszakai mennyire jutottak el a városba: Gondolok itt az avantgarde-mozgalmakra, vagy például a jazz-zenére.
– Kevéssé, és csak lassan terjedtek az újdonságok. Volt avantgarde színielőadás a városban, a Zalamegyei Újság nem fogadta negatívan a jelenséget. A közönségnek viszont nem tetszett. A ’20-as, ’30-as évek zenéi, táncai is lassan ideértek, ám először nagy felháborodást keltettek. Aztán később Farkasovszky Terike tánciskolája felvette az újdonságokat a tanítandó táncok közé, így apránként elfogadta, megszokta a közönség is. A harmincas években a korszak legaktuálisabb művészeti és kulturális kérdéseivel az Izraelita Lányok Egylete foglalkozott. Színvonalas előadásokat tartottak, többek között meghívták Ignotus Pált is. Összességében azonban az egyesületek, körök és általában a közvélemény inkább konzervatív ízlésű volt, komolyabb szubkulturális mozgalmak sem alakultak ki. Az 1940-es évekre érett meg igazán az igény arra, hogy a városban kulturális intézmények épüljenek, de a világháború megszakította ezt a folyamatot.

vissza az elejére