Kultúra

Történt a Hevesi Sándor Színház büféjében, a „Hónap műtárgya” című kiállítássorozat nyitórendezvényén.
Szereplők: Béres János szobrászművész, Bereményi Géza rendező (balra elöl, asztalnál ülnek), Csitri (Béres János alkotása, a terem közepén). Statiszták: Fischer György szobrászművész (hátrébb, egyedül egy asztalnál), Kostyál László művészettörténész, Szabolcs Péter szobrászművész, Boncz Barnabás színházi titkár, meghívott vendégek (hátul a pultnál, szemben a szoborral), felszolgálók...

Rendező: Kinek az ötlete is volt, hogy a büfében állítsuk fel a szobrodat, János?
Szobrász: Ha jól emlékszem, kettőnké. Még lent a klubban beszéltünk róla. Nincs mindig lehetőség arra, hogy egyszerre több alkotást állítsak ki, azért gondoltuk, hogy akkor legyen csak egy.
Rendező: És miért pont a színház a jó helyszín, hogy elindítsunk egy ilyen kiállítássorozatot?
Szobrász: Központi hely. Ha minden hónapban a közönség elé teszünk egy alkotást, akkor azt sok ezren láthatják, és körbejárhatják.
Rendező: Egyszer adtál nekem zálogba egy szobrot. A nőnek egy melle, három lába és farka volt... a feleségem a gyerekek miatt betette a szekrénybe. Miért csinálsz te ilyen torz nőket? Ennek a mostaninak is farka van! (Fischer György rágyújt...)
Szobrász: Nem feltétlenül torz. Inkább természet közeli. Nem hazudtam rá a farkat, csak megnyújtottam a gerincet. Az, meg minden embernek van... jó esetben. Tigrisfarka van, viszont nincs karja. Szoborban a torzó nem nyomorékot jelent, csak van valami íze. Egyébként szép, arányos, minden oldalról van benne valami látvány. Szeretem az ilyen formákat.

Rendező: Az arca nagyon szép. A tavasz jut eszembe róla. Mint aki most született.
Szobrász: Kislány még. De már a nőiség is benne van, és egy szép világ felé megy. (Fischer György elnyomja...)
Rendező: Majd felnő...
Kostyál László (hátulról): A csípője már most egy érett nőé.
Szobrász: Majd nézd meg a fenekét is.
Kostyál László: Már megnéztem. Ígéret van a szoborban. Aki csitri, abból még bármi lehet.
Szabolcs Péter (szintén hátulról): Gyönyörű. Az öle akár a kagyló, a lábai egy nyúlánk kislányé. Lehet, hogy tigris lesz belőle, lehet, hogy boszorkány...
Rendező: A jövő hónapban mit is állítunk ki?
Szobrász: Képet.
Vendég: Az is így középen lesz?
Rendező: Nem hiszem. Azt inkább a sarokba állítjuk...

A ruhagyár előtt 1958-ban felállított Ollós nő szobra 2005 szeptemberében méltó helyre került: a Teleki Blanka Kollégium elé. Mivel a másodavatóra engem is meghívtak, felelevenítettem a szobor készülésével összefüggő néhány emlékemet.

Modellé válásom hosszú múltra tekint vissza. És ez a múlt nem is velem kapcsolatos. Budapesten, a Belváros kellős közepén, a Semmelweis utcában két ház van, amelynek lakásait csakis a régi Vallás- és Közoktatási Minisztérium dolgozói számára utalták ki. Ezek közül az egyik volt a 2. számú ház, amelyikben a férjem is lakott. (De akkor még nem voltam a felesége.) A ház padlásterére a mérnökök három műteremlakást is terveztek. Ezek közül az egyikben élt és dolgozott Erdey Dezső szobrászművész, az Ollós nő alkotója.

A művész az Iparművészeti Főiskola szobrász tanszékének vezető tanára volt. 1949-ben azonban, mivel a korban a kötelezően előírt szocialista realista irányzatot nem tartotta magas színvonalú művészi megnyilvánulásnak, állásából elbocsátották. Csupán másodrangú feladattal bízták meg: restaurátor lett. Az Iparművészeti Múzeumban való elhelyezkedésig azonban eltelt egy bizonyos időszak, és a háztartásban elfogyott az utolsó kereset és a kevés kis biztonsági tartalék is. De jöttek a fizetési határidők: a lakbér, a villanyszámla... és nem akadt pénz a rezsi kiegyenlítéséhez. Egyik nap Erdey Dezső azt mondta a feleségének: menjen be a minisztériumba, ott keresse meg a tudományos főosztály vezetőjét, és tárja fel neki szorongatott helyzetüket. Az asszony úgy is tett. Alig telt el másfél-két óra, boldogan tért haza, a hiányzó összeg a táskájában lapult. Csupán egy dolog nem volt igaz – mondta Erdeyné a férjének nevetve – a főosztályvezetőhöz nem jutott be, de egy gyerekképű fiatalember elintézte az ügyet. Nagyot nevetett, amikor megtudta, hogy az volt a főosztályvezető, akivel a tetejébe még egy házban is laknak. Így szövődött életre szóló barátság Erdey Dezsőék és Kardos László között, amelynek később én is részese lettem.

Már 1956-ot mutatott a kalendárium, amikor tavasszal különböző események következtében megindult nem csak a tavaszi, de a politikai olvadás is. A háttérbe szorított művészeket az arra hivatott hivatalok alkalmazottai kezdték megkeresni és kisebb-nagyobb megbízásokra, munkákra kötöttek velük szerződéseket. Így jutott Erdey Dezsőre az a feladat, hogy készítsen szobrot a Zalaegerszegi Ruhagyár bejáratához. Nagy örömmel kezdett a munkához, mert végre tehetségének és ambícióinak megfelelő feladatot kapott.

1956 nyarán kapcsolódtam be Erdey Dezsőék életébe és a szobor történetébe is. Az Erdey házaspár több ízben kért minket akkortájt, hogy ugyan „ugorjunk” már fel hozzájuk egy csésze kávéra és meséljünk nekik: mi újság a politikában, a közéletben, kivel milyen események történtek... mert ők bizony keveset jártak ki az utcára, főként a szobrász, mivel a sok hányattatás következtében a szíve megbetegedett. (Magam akkor a Petőfi-körben dolgoztam, a férjem a Néprajzi Múzeum főigazgatója volt, így mind a ketten meglehetősen közel voltunk az események középpontjához.) Egy ilyen látogatás alkalmával egyszer csak szólt nekem Erdey Dezső: „Mari, mutassa csak a lábát, mert én éppen ilyen alakút keresek, ilyen fordított pezsgősüveg formájút.” Felálltam, megnézte, és rögtön arra kért, álljak modellt a szoborhoz, mert az én lábszáram vonalait teszi át az Ollós nőére. Aznap aztán kevés szó esett politikáról, közéletről, emberi sorsokról, mert a szobor végre „a saját lábára állt”.

Rajtam kívül az Ollós nőnek van egy másik modellje is. Ez is érdekes és megható történet. Erdey Dezsőné, Márta csodálatosan szép asszony volt. Olyan, mintha egy olasz reneszánsz festményről lépett volna le. Kitűnően tudott sajátos lényéhez stílusos blúzokat varratni, amelyekkel csak fokozta szépségét. A két ember már 1945 előtt ismerte és szerette egymást. Márta jómódú szülei azonban nem látták lányuk jövőjét egy kezdő, még bizonytalan egzisztenciájú szobrász oldalán biztosítottnak. Ellenezték a két ember közös szerelmét. Pedig az igencsak erős szövetségnek bizonyult. De még csak ott tartunk, hogy Márta, miután reménytelennek ítélte szülei beleegyezését az Erdey Dezsővel kötendő házasságába, férjhez ment. Egy fia és egy lánya született. Furcsa módon ehhez a házassághoz a sors nem volt kegyes. A háború árja elsodorta és elpusztította Márta férjét és fiát. Ő még életben maradt a lányával, Ágival. Így hát 1945 után semmi sem gátolta a régi szerelmeseket, hogy végre egybekeljenek. Ágit felnevelték, férjhez adták, neki is egy fia és egy lánya született.

Ilyen családi állapotban érkezett el a már említett 1956-os esztendő, amikor az Ollós nő lassan életre kelt. Sokat bíbelődött az alkotója a szobor arcával. Addig-addig igazgatta, rakosgatta, simítgatta a kisebb-nagyobb gipszdarabokat, amíg egyszer csak Ági arca nézett vissza az alkotóra. Ez a végkifejlet egyáltalán nem volt tudatos alkotás eredménye. Valami olyan a feleségnek címzett szépséges szerelmi vallomásnak tekinthető, amilyent nemigen ismerek még egyet. Hiszen kettejüknek nem lett gyermeke. És Erdey Dezső tudatalattijából kipattant gesztus egyértelműen azt bizonyítja, hogy Ágit a saját gyermekének tartotta.


Csitri bemutatkozott.	Művészek egymás közt.