Horizont

Dr. Marx Gyula (1958) Zalaegerszegen született, ismert orvos családból. A Zrínyi-gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát 1984-ben. A zalaegerszegi kórházban belgyógyászként dolgozott 1989-ig, majd üzemegészségüggyel foglalkozott két évig. 2004 márciusáig háziorvos volt. Még ebben az évben egészségügyi szakmenedzser másoddiplomát szerzett, jelenleg vállalkozó: magánorvosként dolgozik és egészségügyi menedzserként. Felesége, dr. Bodó Erzsébet szintén orvos. A napokban mindketten megkezdik tanulmányaikat a zalaegerszegi egészségügyi főiskolán, egészségfejlesztő-mentálhigiénikus szakon. A jövőbeni terveikhez van szükség az újabb diplomára. Angolból és németből szerzett középfokú nyelvvizsgát. Nyolc gyermekük született: Anna másodéves a Corvinus Egyetem társadalompolitikai karán, Péter elsős a Pázmány Péter Katolikus Egyetem információ-technológiai karán. Máté, András és Nóri a Zrínyi-gimnáziumba jár, Fülöp most fog felvételizni ugyancsak ide, a 8 osztályos gimnáziumba. Az ikrek, János és Tamás másodikosok a Mindszenty Általános Iskolába.

– Nem túlzó az állítás: a Marx család keményen kivette a részét a rendszerváltási folyamatokból. Hogyan kezdődött?
– 1987-től elkezdtük járatni a Magyar Nemzetet, ebben az újságban már megjelentek akkoriban olyan írások, melyek nem a vonalas véleményt tükrözték. A lakiteleki találkozóról, az MDF-ről is itt olvastunk először. Emlékszem, apám a kezembe nyomta az újságot, és azt mondta, erre figyelnünk kell, ide belépünk. Még azt is megbeszéltük, hogy az asszonyok nem léphetnek be a szervezetbe, mert ha bennünket elvisznek, kik nevelik fel a gyerekeket? Ők ugyan egyetértenek velünk, de távol tartják magukat.
– Ekkora volt a félelem?
– Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem merült fel, hogy megüthetjük a bokánkat, bár utólag egyértelmű számomra: ennek a lehetősége a nullával volt egyenlő. Menet közben aztán kiderült, hogy azok az események, melyekről azt hittük, mi csináljuk, azokat mások mozgatták. A nagypolitika már régen megállapodott bizonyos kérdésekről. Szóval, az akkori szorongásaink indokolatlanok voltak, tehát nem szeretném valami hősnek beállítani magunkat... Egyszerűen adva volt egy másik légkör, más lehetőségekkel. A kor hű tükre az is, hogy a párttagsághoz két ajánló kellett. Az engem ajánlók közül az egyiket nem ismertem, budapesti volt, a másik, Kapiller Imre, aki bár ott volt az MDF körül, soha nem lépett be a pártba. Tulajdonképpen nem is lehetett volna az ajánlóm.

– Beszéltek otthon arról, hogy édesapja az országos politikával foglalkozik, ön pedig a helyi közügyekkel?
– Nem, teljesen spontán alakultak a dolgok. Amikor a 89-es időközi országgyűlési képviselő-választásokra készültünk, apám városi ismertsége és koránál fogva a tekintélye döntött. Ő vállalta a megmérettetést. Nekem nem volt szándékomban még ennyire sem az előtérbe kerülni, a családi helyzetem nem is igazán engedte. Később a feleségem bevallotta, volt idő, amikor átkozta az egészet, hogy belekeveredtem.
– Miért?
– Borzalmas volt a leterhelésünk a munka mellett. Ma is nehezen fogom fel, hogyan is bírtuk ki. Talán azért, mert volt bennünk egyfajta küldetéstudat, hogy most valami más jön, és ezért érdemes. Nagyon hittünk abban, hogy öt-hat évnyi nehéz időszak után valami más világ fog kialakulni Magyarországon.

– Ezt fontosnak tartotta?
– Ma is azt gondolom, hogy az 1990 előtti rendszernek meg kellett buknia. Azon túl, hogy ideológiailag sem tudtam azonosulni vele, de hihetetlenül kiölte az emberekből az aktivitást, a kezdeményezőkészséget is. Egyébként ma is teljes a káosz bennem abban a kérdésben, történt-e egyáltalán rendszerváltás. Sokszor a fejünkre olvassák, hogy nem tettünk igazságot, nem tettük félre a bűnösöket. Lehet, hogy volt erre egy történelmi pillanat, de akkor mással voltunk elfoglalva. Hogy hibát követtünk-e el? Nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy az igazságtétel is újabb igazságtalanságot szült volna. Ugyanakkor megértem, az embereknek csípi a szemét, hogy azok az emberek, akiket felelősnek tartottak az ország nehéz helyzetéért, ma a leggazdagabb magyarok közé tartoznak. Talán jó lett volna, ha többen háttérbe húzódnak, és nem akarnak mindenáron országos vezetők lenni. Ezt a fajta önkritikát nem kaptuk meg... De végül is nem sajnálom, hogy belevágtunk, így tizennyolc év távlatából visszatekintve viszont csak azt tudom mondani: nem igazán azt szerettük volna, ami lett a rendszerváltásból. Sokszor eltűnődöm: mi az, ami szükségszerű volt, és mit rontottunk mi el. Mert nem voltunk hibátlanok. Én láttam belülről, hogy sok lelkes amatőr hogyan próbál egymással is egyetértésre jutni, és hogyan próbál olyan feladatokkal megbirkózni, amihez nem ért.

– 1990–1998 között önkormányzati képviselőként dolgozott. Mindkét ciklusban egyéni jelöltként jutott a testületbe, amelynek egyik meghatározó személyisége lett. Hogyan indult az önkormányzati munka?
– Komoly csalódással, mert elveszítette az MDF az önkormányzati választásokat. A zalaegerszegi közgyűlés SZDSZ-es vezetésű lett, Bogár Imre polgármester vezetésével indult az első ciklus. Mindössze két szocialista képviselő – dr. Kremzner István és Kárászné dr. Rácz Lídia – kapott helyet a testületben, ha jól emlékszem, mi tízen voltunk. Megrendítő volt szembenézni azzal, milyen gyorsan fordult ellenségessé a légkör. Jó ismerősök nem fogadták egymás köszönését. Nem éreztem jól magam az önkormányzati üléseken. Hivatalból kontráztak mindent, egészen kicsi ügyekben sem lehetett egyetérteni. Teljesen mindegy, mit mondtunk mi kisebbségben. Hihetetlen szembenállásokkal telt az első ciklus, és sajnos ezekben a vitákban én is nyakig benne voltam. Mai fejemmel sokkal kevesebbszer szólalnék fel, de hát a „csak azért is” engem is elkapott. Emlékszem, mennyi csatát vívtunk Bogár Imrével, Szalay Péterrel, Kárászné dr. Rácz Lídiával. Úgy érzem, Bogár Imre máig neheztel rám. Érdekes, amikor az emberek közéleti szerepet kapnak, az megváltoztatja a habitusukat.

– Miről folytak ezek az őrült viták?
– Világnézeti kérdésekről, vezetői kinevezésekről és az óvodák, iskolák sorsáról. Ezek a kérdések mind a két ciklust végigkísérték. Például a keresztény szellemű óvoda létrehozásáról első alkalommal négy órán keresztül vitatkoztunk. Helyet szerettek volna maguknak. Ez végül megvalósult, és úgy látom, szépen elfér egy ilyen intézmény a város óvodai palettáján. Tulajdonképpen nem is értem, miért „öltük egymást”? Sokat vitatkoztunk az általános iskolák sorsáról is. Abban a nyolc évben, míg képviselő voltam, felére csökkent a született gyermekek száma. Már 1995-ben felmerült, hogy be kellene zárni óvodát és iskolát is. De akkor ez nem sikerült.
– Miért hagyta abba?
– Képtelenek voltunk feldolgozni az MDF 1994-es vereségét, nem is néztünk szembe ezzel igazán. Szakmai értékelés sem született. Az 1996-os pártszakadást sem személyes ambíciók okozták, hanem a tisztázatlan helyzet. A vita arról szólt, hol képzeli el magát a párt egy szövetségi rendszerben. Az egyik csoport azt mondta, polgári szövetség a Fidesz–KDNP-vel, a másik társaság szerint nemzeti szövetség jöjjön létre, a Fidesz helyett a kisgazdákkal. Én a polgári szövetségben hittem, oda álltam, ahol az ízlésemnek és az igazságérzetemnek jobban megfeleltek a célok. Nem a túlélés érdekelt. Ezzel be is bizonyítottam, hogy nem vagyok alkalmas profi politikusnak. Végül 98-ban „közös megegyezéssel” fejeztem be a politizálást.

– Nem hiányzik?
– Vannak bizonyos helyzetek, amikor mondanám a magamét... Természetesen a közéletből való távozásomat nehezen éltem meg. Szükségem volt bizony egy-két évre. Aztán egészen más irányt vett az életem... Ma már csak kívülről figyelem a politikát, és inkább az egészségüggyel kapcsolatos kérdések izgatnak. Álmom az alsóerdei egészségcentrum létrehozása.
– Hogy látja egykori pártja helyzetét?
– Lehet, hogy régi barátaimnak nem fog tetszeni, amit mondok, de úgy érzem, nagyjából véget ért a párt pályafutása. Nem hiszem, hogy önállóan be tud kerülni az MDF a parlamentbe. Hibának tartom, hogy kimaradtak a polgári szövetségből. Lehet, hogy a választási eredmény nem igazol majd, de most így látom a párt helyzetét...