Azok az ötvenes évek

Azok az ötvenes évek

KÁLI CSABA TÖRTÉNÉSZ A VÁROSODÁSRÓL
ÉS A HATALOM RAVASZ JÁTÉKAIRÓL

– Az ’50-es évek végéig városiasodásról nem, csupán mennyiségi növekedésről beszélhetünk. A lakosságszám felduzzadt, nem volt viszont közművesítés, aszfaltozott útburkolat, csatornarendszer, és kevés lakás is épült.

– Nem ellentmondás ez? Valahol mégiscsak lakniuk kellett a környékről beköltözőknek.
– Persze, épülgettek lakások. Főleg az új gyárak, például a ruhagyár környékén. Ám a mélyben meghúzódó gazdasági válság nagymértékben hátráltatta a lakásépítést. 1956 után az új hatalmi vezetők is rájöttek arra, hogy a forradalom kitöréséhez hozzájárult egy súlyos anyagi és szociális bizonytalanság, lakásínség is, ami az élet minden területére kihatott. A Kádár-korszak kezdetén ezért már komolyabb figyelmet fordítottak a lakásépítésekre, sőt „lakásnyerésekre”. Azaz nem építettek mindenhol új házakat, gyakran sufnikból, pincékből alakították ki őket.

– Vannak adatok a zalaegerszegi lakáshiányról, vagy az építkezések „csúszásáról”?
– Az Ady-mozi épülete jó példa a jelenségre. 1955-ben kezdték el építeni, 1956 decemberében kellett volna átadni az épületet. Ehhez képest a lakások csak ’57 év végére készültek el, a mozi pedig majd egy évvel később került átadásra. De nemcsak a lakásberuházások késtek éveket, hanem a közmű- és intézményi infrastruktúra kiépítése is. Röviden azt lehet mondani, hogy az ’50-es években minden energiát a sokszor erőszakos iparosításba fektettek.

Egerszegen ekkor épült a ruhagyár, a vajgyár, és a kőolaj-finomító. Szintén hatalmas összegeket és építőipari kapacitást emésztettek fel a katonai beruházások, amik az ország szinte minden területét érintették. Átalakult nálunk a tűzoltólaktanya, felépült a Petőfi laktanya, és a mai Zala Volán székháza. Kevesen tudják, hogy ez utóbbi az ÁVH határőrségének laktanyája volt akkoriban. A városban uralkodó csatornázatlanság és közműhiány viszont mégis inkább akadálya volt az építkezéseknek, hiszen minden beruházás többe került emiatt.

– Ennek ellenére Zalaegerszegre került a ruhagyár és a Kőolajipari Vállalat, ami országos viszonylatban is jelentős döntésnek számított.
– Igen, bár Zalaegerszeg alkupozíciói nem voltak jók, így ez nem a sikeres lobbitevékenység eredménye. Az országos „városhierarchiában” elfoglalt helyünk nem volt túl előkelő. A város vezetői ezért nem tudták valóra váltani azokat az elképzeléseket, hogy itt majd évente több száz új lakás épül. Voltak kiemelt városok, melyek ipart is kaptak, meg lakást is. Zalaegerszeg az „iparig” eljutott, de volt sok olyan település is, ahol semmi sem épült.

– Minek köszönhettük ezt a „félsikert”?
– Talán viccesen hangzik, de Zalaegerszeg ipart vonzóképessége azért nőtt meg, mert a vetélytársak kiestek. Nagykanizsa Jugoszláviához volt túl közel, Szombathely meg Ausztriához. Egyik sem volt jó pont, a hatalom igyekezett a nagyobb beruházásait „biztonságos zónákban” elhelyezni. A zalaegerszegi esélyek tehát indirekt módon nőttek meg. Így kerülhetett ide a ruhagyár, ami az első 5 éves terv legnagyobb könnyűipari beruházásának számított.

Ehhez képest a vajgyár jóval kisebb horderejű döntés volt. A nagy iparosítás egyébként ezzel véget is ért volna, ha 1951-ben Nagylengyelben nem „fedezik fel” a kőolajat. Mivel ehhez Zalaegerszeg esett a legközelebb, itt épült fel a Kőolajipari Vállalat is. Ezekhez az üzemekhez készültek aztán lakások is, az Olajmunkás utca például mindmáig őrzi ennek emlékét.

– Említettük, hogy a gazdasági és szociális bizonytalanság az élet minden területére kihatott. Érződött ez a város hangulatán? Volt például konfliktus a „régi” zalaegerszegi polgárok és az új lakosok között?
– Képzeljük el, hogy egy jól összeszokott, jobbára paraszti/polgári és városi hivatalnok rétegre rázúdult a falusi lakosság, ami 8–10 ezer embert jelentett. Más életforma és más mentalitás került ezzel a városba. Egy falusi embernek egészen új volt reggel 6 óra 00 percre beérni a gyárba, míg addig kakasszóra ébredt. Ha öt percet késett, szégyentáblára került. Sokan első körben lakást sem kaptak, így ingázniuk kellett. Szalag mellett dolgozni több száz embernek egy-egy gépsoron teljesen új munkakultúrát is jelentett a korábbi 5–10 fős műhelyekhez képest. Mindez természetesen konfliktusokkal járt.

Feszültség adódott abból is, hogy a város vezetői sok esetben nem helyiek voltak, hanem a párt nevezte ki őket egy-egy posztra a „káderforgó” alapján. Ők gyorsan „elhasználódtak”, a központi vezetés nem akarta, hogy túlságosan „beépüljenek” valahová, hogy nagyon otthon érezzék magukat valahol. A népszerűtlen, durva intézkedéséket – beszolgáltatásokat, államosításokat, adóztatásokat, feketevágások kinyomozását – nehezebb lett volna ismerősök körében végrehajtatni.

– A konfliktus miben nyilvánult meg?
– Részben hangulatkeltésekben, bűnbakkeresésekben, ellenségkép-gyártásban. És hát, ezek a helyi vezetők azért hús-vér emberek voltak. Sokan belerokkantak abba, hogy olyan légkörben dolgoztak, ahol utálták őket, sőt, sokan szó szerint kést vágtak volna a hátukba. Ekkor jöttek aztán a feszültségoldó eszközök: tivornyák, italozások, nőzések, amit az elbocsátás követett. Ezek az alkoholproblémák ugyanígy jelentkeztek a hagyományos falusi környezetükből kiszakított, városi munkássá lett emberek esetében is. Idő kellett, míg mindenki alkalmazkodik az új helyzethez, integrálódik a megváltozott társadalmi közeghez.

– Ebben a hangulatban hogyan zajlott a közösségépítés? Voltak színterei a városi létnek?
– A civil, alulról építkező közösségeknek nem lehetett már meg a terepe. Az emberek inkább visszahúzódtak a magánszférába. Ugyanakkor az új szocialista embertípust sem sikerült kiépíteni. A régi kulturális hagyományokat, a vallást nem lehetett megölni, ráadásul a városba a családdal együtt költöztek az emberek. Gyakran ugyanabból a faluból több család is. Ők hozták magukkal a szokásaikat. Pedig erősen zajlott a párt alapszervezeteinek, a szakszervezeteknek és az ifjúsági szervezeteknek a kiépítése.

A hatalom ravasz eszközökkel dolgozott. Vasárnap délelőttre például matinét és focit hirdettek, hogy az emberek ne templomba menjenek. Mikulás helyett Télapó jött, karácsony helyett meg fenyőünnep. Az 50-es években azonban komoly áttörést még nem sikerült elérni. Majd csak a ‘60-as, ‘70-es évekre nő fel az a korosztály, amelyik már ebben a rendszerben szocializálódott. A falusi közösségek, szokások kezdtek elhalni a „fellazító politika” hatására. A gazdasági és morális válság azonban minden látszat ellenére fokozódott.

vissza az elejére