Öt és fél év még lakodalomból is sok lett volna

Öt és fél év még lakodalomból
is sok lett volna

DIÁKOK AZ EGYKORI FOGDÁBAN

A kollégium alagsorában 2000. október 12-e óta látható a korabeli anyagokból és tárgyakból álló kiállítás, amely a „kékcédulás választási csalástól” az 1958-as megtorlásig terjedő időszakot öleli fel. Rosta Sándor azóta több száz fiatalnak mutatta be a kiállítást, és szinte az összes könyv, fénykép külön történetét elmesélte már az érdeklődőknek. Sanyi bácsi 30 éves korában került börtönbe, de az itt eltöltött napok ma is élénken élnek az emlékezetében. Öt és fél évet töltött a rácsok mögött, de mint mondja, ennyi idő még lakodalomból is sok lett volna.

A népi demokratikus köztársaság megdöntésében való tevékenység miatt ítélték el, s azzal vádolták, hogy röpcédulák terjesztésével, egy újságcikk megírásával, nemzetőrségben való részvétellel, munkástanácsban betöltött vezetői tevékenységével vétett a rendszer ellen. 1962. július 2-án szabadult, s ezen idő alatt több börtönben megfordult, így Zalaegerszegen, Márianosztrán, Kistarcsán, Tökölön az országos börtönben és Vácott. Szabadulása után, három éven keresztül is rendőri felügyeletet kapott, de 1988-ig folyamatosan megfigyelték és megfigyeltették, ezért ezt az időszakot a szabadlábon lévő rabságnak tekinti.

– 1957. január 24-én kerültem börtönbe, és először ide hoztak Zalaegerszegre. Heten jöttek akkor a lakásunkra, s házkutatás után magukkal vittek. Akkor több cella volt kialakítva a most Kaffka-kollégiumként működő épület pincéjében. Belöktek egy lyukba, majd ezt követően öt csapást mértek a homlokomra – elevenítette fel emlékeit Sanyi bácsi, melyet a diákok szinte szájtátva hallgattak.

– Az ügyész vigyorogva nézett rám az ajtóból, és azt is végignézte, ahogy ütlegeltek. Víz nem volt a cellában, s WC-re is csak jelzés után engedtek ki minket. Természetesen olyan előfordult, hogy a jelzés ellenére sem mehettünk ki elvégezni a dolgunkat. A fürdés is ütemre történt. Füttyszóra kellett beszappanoznunk a testünket, a második jelzésre viszont le kellett mosakodnunk. A cellámban csupán egy darab fekhely volt, és azon egy véres, koszos pokróc. A falon rengeteg helyen vérnyom, arról pedig fogalmam sem volt, hogy rajtam kívül hány rab lehet itt. Ordítást, hangoskodást gyakran hallottam.

A kihallgatások mindig éjfél után történtek. Egyszer egy ilyen alkalommal majdnem bajba kerültem, de szerencsére helyén volt az eszem. Az egyik karhatalmista az egyik kihallgatáson a „MUK”-ról kérdezett tőlem, ami annyit jelentett akkor, hogy „Márciusban újra kezdjük!”. Ha ezt akkor elárultam volna, egész biztos nem úszom meg ép bőrrel. Erre azt válaszoltam, hogy éppen a közelmúltban olvastam a kislányomnak a Kis Mukk meséjét. Így ebből nem lett problémám.

Az emlékhelyen az akkori őrök alapfelszereltségét élőben is megismerhették a munkácsys diákok. Természetesen Sanyi bácsi erről is minden tudnivalót megosztott a hallgatósággal. Megtudtuk, a gumibot abban az időben rendszeresen „szolgálatban volt”, de gyakran használtak kábelcsövet fenyítőeszközként a karhatalmisták. A gumibotokat – több ezer darabot – a Csehszlovák Népköztársaság ajándékozta hazánknak, melyet a rabok maguk között csak Kádár-kolbászként hívtak.

Kéz- és lábbilincs ugyancsak gyakran került az elítéltekre, így Rosta Sándor is többször viselt ilyet. A családtagjaiknak először csak félévente, majd később negyedévente küldhettek levelet. Elő volt írva, hogy hány sort írhattak, és azt is ellenőrizték. A borítékokat felbontották, és előfordult, hogy kihúztak, vagy egyszerűen kivágtak részeket a szövegből. A rabok ruháit, alsóneműit ritkán, hetente, kéthetente vitték mosatni.

– A börtönben borzalmas körülmények között éltünk. Almát, szőlőt, paprikát soha nem ettünk. Pocsék volt a koszt, ehetetlenül sózott szalonna és nyers káposzta, s általában 20 dekagramm kenyeret kaptunk fejenként. A börtönben rengeteg lehallgatókészülék volt felszerelve, és nyüzsögtek az élő poloskák. Evőeszközök közül például csak kanalat használtunk, mivel kést nem kaptunk. Ezt azzal indokolták, hogy így nem tudunk magunkban kárt tenni – emelte fel azt a kanalat, amelyhez hasonlóval ők is étkeztek egykoron.

– Előfordult, hogy egy rövid időre kaptak bicskákat az elítéltek Vácott. Ennek az volt az oka, hogy előzetesen úgy tudták, egy ENSZ-delegáció érkezik a börtönbe, így kicsit emberségesebb körülményeket „varázsoltak” erre a napra. Aznap még rántott húst is kaptak a rabok, sőt, új rabruhákat osztottak ki az őrök. Azt mondani sem kell, hogy utána minden visszakerült a régi kerékvágásba, s nem volt többé se kés, se rántott hús. Látogatót csak akkor fogadhattunk, ha azt engedélyezték. A séta is szinte kiváltságnak számított, holott ez járt volna a raboknak.

Tökölön például egy séta alkalmával vagy rosszul léphettem, vagy félrenéztem, nem tudom, de abban a pillanatban úgy arcon csaptak, hogy öt fogam kiesett. Nem sokat teketóriáztak, szinte azonnal ütöttek. Kegyetlenek voltak. Márianosztrán az őrök egyik felirata így vélekedett a rabokról: Ne csak őrizd, hanem gyűlöld is őket! Sok fiatal volt bebörtönözve, munkások, értelmiségiek egyaránt, de találkoztam olyan családdal, ahol a fiút, az apát, sőt a nagyapát is letartóztatták.

– Miért a lyukas magyar zászló lett a forradalom jelképe? – szakította meg egy pillanatra Sanyi bácsi történelmi időutazását az egyik diák.
– Magyarországon a szovjet közigazgatás példáját követve, tanácsrendszert alakítottak. A kirakatokban és a különböző ünnepeken megjelent a sarló-kalapács jelképe, s felkerült a nemzeti zászlóra is. A forradalmárok első tette azért volt az, hogy ezt a gyűlölt szovjet címert kivágták a zászlóból, vagyis így tiltakoztak a rendszer ellen – adta meg a választ a kérdésre, majd hozzátette:

– Számos előzmény vezetett az 1956-os forradalom kirobbanásához. A jogfosztottság, a gazdasági nehézségek, a társadalom valamennyi rétege ellen indított támadások, a nemzeti érzések, valamint a szabad vallás és sajtószabadság sárba tiprása, a nehézipar erőszakos fejlesztése, az emberek titokban való megfigyelése mind hozzájárult a forradalom kitöréséhez. Végül ezek ellen kelt fel 1956-ban a magyar nép, s a forradalom kitörésében a pesti és a budai fiataloknak volt óriási szerepük. Akkor egy ország népe állt a változás mellé, és egyként lépett fel az aktuális rendszer, illetve az embertelen bánásmód ellen.

A 81 esztendős Sanyi bácsi szerint a fiatalok nem sok mindent, szinte semmit nem tudnak az 1956-os forradalom előzményeiről és történéseiről. Rengeteg iskolában járt már előadást tartani, de sok helyen nem is kérdeznek a diákok, azaz úgy tűnik, nem igazán érzékelik a forradalom fontosságát. Mindezért nem a diákokat és nem is az ő tanáraikat okolja, hiszen évekkel ezelőtt ők sem beszélhettek az igazságról, s még csak ellenforradalomként emlegethették az ’56-os eseményeket. A főiskolákon és az egyetemeken is ezt tanították nekik, és aki ezzel nem értett egyet, az nem tanulhatott tovább, vagy nem engedték levizsgázni.

A családban sem lehetett erről kommunikálni, mert aki nyíltan beszélt ilyen dolgokról, az nagyon könnyen bajba kerülhetett az akkori rendszerben. Úgy véli, ennek a következménye ma az, hogy a fiatalok szinte alig tudnak valamit ’56-ról, s nem is igazán olvasnak utána. Ennek ellenére szeretné, ha minél több diáknak mesélhetne emlékeiről, hiszen így talán gyarapodik ismeretük és felismerik az 1956-os forradalom fontosságát és történelmi jelentőségét. Az egykori bajtársakkal egyébként azóta is tartja a kapcsolatot, de sajnos már egyre kevesebben vannak

vissza az elejére