Kultúra

Márton-napi vigasságok címmel kétnapos fesztivált szerveztek a Göcseji Falumúzeumban. A népi hagyománykör ápolásán túl a szervezők szándéka az volt, hogy „megnyújtsák” a szezont, s a színes nyári programok után köszöntsék a tél közeledtét is.

Márton-napi mesterségbemutató: vesszőfonás.

A rendezvényt megelőző sajtótájékoztatón dr. Vándor László múzeumigazgató elmondta, hogy a szentendrei falumúzeum kezdeményezésére, és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával az ország több szabadtéri múzeuma is hasonló programsorozattal készült Márton napjának megünneplésére.

A hagyomány egyébként jóval a kereszténység előtti időkből való. Időjósló és termékenységvarázsló ünnepből vált egyházi tradícióvá. Ez a nap jelentette a betakarítások végét, és a téli időszak kezdetét. Ekkor lehetett már inni az újborból, elkezdődhettek a disznóvágások. Országszerte lakomákat rendeztek, mert úgy tartották, hogy minél többet esznek és isznak, annál több erőt vesznek magukhoz, annál egészségesebbek lesznek a következő évben. Az aznapi időből jósoltak is.

Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható. A libaevés hagyománya már az ókori Rómban is megvolt. A megújuló élet istenének tiszteletére áldoztak libákat. A kereszténység az ősi hiedelemhez kapcsolta hozzá a Szent Márton-legendát. Eszerint Márton nem vágyott püspöki rangra, remete szeretett volna lenni. A nagy megtiszteltetés elől el is bújt a libák közé az ólba, ám azok gágogásukkal elárulták őt. Így lett a Saváriában született ifjú 371-ben a Loire menti Torus püspöke.

A Göcseji Falumúzeumban november 11–12-én őszi finomságokkal, libafalatokkal, népi mesterségekkel köszöntötték Márton napját. Volt kukoricafosztás, vesszőfonás, töklámpakészítés és gesztenyesütés. A szigligeti Púpos pince jóvoltából pedig az újbort is meg lehetett kóstolni.
Márton ezúttal barna lovon érkezett, így kemény, hideg télre készülhetünk.

Valamikor réges-régen volt egyszer egy tisztaszoba, egy pitvar és egy füstöskonyha, itt éltek nagyapáink, szépanyáink. Mintha mese volna, pedig a paraszti világ lakóháza és a hozzá kötődő tárgyi világ nagyon is valóságos volt egykoron.

A Zala Megyei Művelődési és Pedagógiai Intézet, Szakképző Iskola gyakorta ad otthont népművészeti rendezvényeknek, s van, amikor ennek híre még határainkon túlra is eljut. Tavaly a „Csutora fűrész, megvan az egész” című, népi mesterségeket bemutató kiállítást több mint 2000-en látták, s a gyűjtemény vándorkiállítássá nőtte ki magát. Bemutatták például az Őrségi vásárban, és néhány szomszédos ország magyarlakta vidékén. Az anyag az ZMMPISZI munkatársának, Török Károlynénak és férjének a magángyűjteménye, akik tovább folytatva a népi kultúra értékeinek kutatását, idén is egy nem mindennapi kiállítást rendeztek.

A tárlat a „Félre csupor, hogy férjen a fazék is” munkacímet kapta egy régi mondás alapján, jelezvén, hogy ezúttal a házbelső, és annak berendezési tárgyai, bútorai, használati eszközei kerülnek a figyelem középpontjába. Ahogy Szabó Katalin, a művelődési ház igazgatóhelyettese a megnyitón utalt rá: „hagyomány nélkül lehetünk sikeresek, de kiegyensúlyozottak nem”. Ezért is tartja az intézmény fontosnak, hogy a régi életmód és kulturális örökség, színes programokon keresztül minél több emberhez, és főleg fiatalhoz, eljusson.

A tárlatot dr. Andrásfalvy Bertalan etnográfus professzor ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. Mint mondta, a kiállítás azt üzeni, hogy ide tartozol, ez a Te hazád. Még akkor is, mikor a legtöbb szórakoztató televízió- és rádióműsor éppen a paraszti világot, falusi környzetet igyekszik a nevetség tárgyává tenni. A Török házaspár magángyűjteménye a tárgyi és szellemi értékekben bővelkedő göcseji és őrségi élettérből igyekszik egy darabot megmutatni.

Láthatjuk, hogy nézett ki a szoba, a füstöskonyha, melyben ha kitisztult a levegő, akár 30 óráig is meleg volt. Beleshetünk a kamrába is, ahová szépen lassan kikerültek a ház elhasználódott bútorai. De ami már elkopott, s eredeti funkcióját veszítette, sem dobták el soha, hiszen mindig jó volt a tárgy valami másra is. Tulipános ládából krumplisláda lett, ha éppen úgy adódott.

A lényeg az újrahasznosításon volt, az eszközök lassan cserélődtek. Fontos volt a díszítés, hiszen nem voltak külön műalkotások a házakban. A saját készítésű tárgyak maguk voltak a művészi alkotások. Így lágyította meg a szigorú funkciót egy-egy faragás, hímzés, népi ornamentika, létrehozva ezzel egy magasabbrendű szellemi örökséget, mely képes túlélni az anyagot.

A Szabadság, Szerelem kapta talán a legnagyobb reklámot az ’56-os forradalomnak emléket állító produkciók közül, ami Andy Vajna személye miatt egyáltalán nem meglepő. A magyar származású amerikai producer marketingszempontból óriásit alkotott, a hazai mozikba rég ült be ennyi néző.

Pedig, a Szabadság, Szerelem nem is olyan jó film. Történelminek a végletekig leegyszerűsített, hollywoodinak nem elég monumentális, szerelmesnek meg nem elég szenvedélyes. Egyik lehetőségben sem merül el igazán, csak a felszínen evickél. Na jó, harcászatilag és a statiszták számát tekintve azért jobban áll, mint a Millecentenáriumra kreált Honfoglalás, bár Goda Krisztina filmjében sincs arányaiban több tank, mint ahány lovas Koltaynál begaloppozott a Kárpát-medencébe.

De legalább most senki nem néz hosszan a messze távolba, maximum Szabó Karcsi (Fenyő Iván) sármosan Falk Vikire (Dobó Kata). Aztán a színészi játék nagyjából ennyi. Az alakítások kimerülnek a transzparensek hurcolásában, a szovjetek elől való irányított futkosásban, meg a forradalmi jelszavak skandálásában.

Mert szöveg, az nem nagyon van a filmben, maximum rövid tőmondatok, de az is felmondva, nem átélve. Az eseményekről a rádióból értesülünk, a nagypolitika és szereplői a színfalak mögött maradnak. A forradalmi események vázlatszerűen haladnak előre, mintha kisiskolásoknak diktálna a tanító néni. A kliséktől legalább a medence mentes.

Hiába, sportban jobbak vagyunk, mint utcai harcban. Néhány vízilabdás jelenet olyan jól sikerült, hogy akár dokumentumfilmbe is beleillene. Mentálisan azonban csak az utolsó tíz percben lehet annyira elmélyülni, hogy a két főszereplő sorsának párhuzamba állításán keresztül drámának érezzük azt, amit látunk. És elhiggyük, hogy ez az egész nemcsak kitaláció.

A Szabadság, Szerelem mégiscsak jó mozi, mert egyszerű és érthető. Gyerekeknek is, történelemben járatlan felnőtteknek is, meg amerikaiaknak is. (Nem hiába könnyezett a fél Fehér Ház a bemutatón.) A film csak annyiban magyar, amennyiben hazai eseményről szól, egyébként úgy van kitalálva, hogy bármely ország bármely fiataljaival megtörténhet.

Az sem utolsó, hogy ha sarkítva is, de képet ad egy totális diktatúráról. Melyben nem lehet viccelődni a szovjet vízilabdásokkal, mert vár a sötét autó, és ha sokan kiabálnak az utcán, mert valami nem tetszik, akkor simán a tömegbe lőnek. Olyan alattomos dolgok is megeshetnek, hogy a legjobb barátról derül ki, hogy besúgó, s amit mondunk, elmondja másnak. Ha meg nem jelentünk, megkínoznak, szétvernek és kivégeznek.

Mindezt nagyon közérthetően, mert a filmkészítőknek igazuk van. Csak így lehet tömegeknek megmutatni valami szörnyűséget: jól becsomagolva sportmérkőzésbe, szerelmi történetbe, fiatalok sorsába. És ez hat is. Mert mintha halkabban rágták volna a nézők a csipszet, kukoricát, mintha lassabban mentek volna kifelé a film után. Mintha derengett volna valami...