Érzékenységre hangolva

Példátlan kiállítás

Érzékenységre hangolva

BESZÉLGETÉS GITÁRJÁTÉKRÓL, MUZSIKÁRÓL

Podhorszky Gábor klasszikusgitár-művész 1980-ban született, a Kölcseyben érettségizett, majd a Pécsi Művészeti SZKI kétéves előkészítője után a Szegedi Zeneművészeti Főiskolán diplomázott (Bozóki Andrea, Paulikovics Pál és Pavlovits Dávid zeneszerző tanítványaként). Az elmúlt években tanított Pesten, majd két évet tanult a Hágai Királyi Zeneakadémián, ami nagy hatással volt rá.

A közelmúltban többször is fellépett zalaegerszegi rendezvényeken: sikerrel koncertezett a Color Arts Fesztiválon, majd a Múzeumok éjszakáján Farkas Ignác színművész estjét kísérte... aztán beszélgettünk játékról, muzsikáról...

– Nem bántja a füledet, amikor azt hallod vagy látod, hogy „kortárs klasszikusgitár-művész” lép fel?
– Tényleg félreérthetőek az ilyen megfogalmazások. A „klasszikus” lehet egy zenei periódus, ami mondjuk a 18. század második felétől tarthat egészen a romantikáig. Ám a legnagyobb gitárműveket a 20. században írták, úgyhogy azt is mondhatjuk, hogy az a klasszikus, ami bekerült a kánonba. A mai zenék – amit „kortársnak” mondunk – pedig már ötvöznek szinte mindenféle stílust.

– Akkor a komoly- már nem is annyira komoly? Mennyire van még éles határ az egyes műfajok között?
– Egyre kevésbé. A komoly- vagy klasszikus zenére óriási hatással van a jazz, a népzene, sőt a populáris zenék is. Bámulatos a kölcsönhatás, és az, hogy az egyes hangzások milyen szépen megférnek egymás mellett. A jazz most engem is nagyon érdekel, sokat foglalkozom vele. Ám aki ott volt a Color Arts Fesztiválon, hallhatta, hogy a végén már inkább afféle világzenét játszottam török, majd balkáni népzenékből merítve.

– Mit szól ehhez a vájt fülű komolyzenei koncertekre járó közönség? Nyitottak, vagy inkább ragaszkodnak a régi, jól bevált darabokhoz?
– Igény szerencsére mindig van az újra, ám tény, hogy egy olyan koncert, ahol csak kortárs zene szerepel a plakátokon, inkább riasztja ezt a közönséget. Szoktatni kell őket, s a repertoárba folyamatosan beemelni a mai előadókat. Amit megismer az ember, azt elfogadja, s jó eséllyel meg is szereti.

– Vonatkozik ez az átiratokra is? Mondjuk olyan művekre, amit eredetileg nem gitárra írtak, de kihívás mégis azon eljátszani?
– Hogyne! Ezek talán a legérdekesebbek! Reneszánsz és barokk zenéket éppúgy izgalmas gitáron megszólaltatni, mint csembalóra, csellóra vagy hegedűre írt darabokat. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem az imitáció a lényeg, hanem hogy az eredeti mű egy másik hangszeren szólaljon meg, máshogy! Sőt, az elektronikának és az effekteknek szintén egyre nagyobb szerep jut a folyamatban.

– Mondták már, hogy nagyon nehéz téged koncert közben fotózni, mert állandóan lehajtod a fejedet...?
– Tényleg? Még sosem figyeltem...

– Legutóbb is csak akkor sikerült, amikor éppen hangoltál. Ez egyébként más klasszikusgitár-művészeknél is megfigyelhető, míg a könnyűzenét játszókra nem jellemző. Neked a helyi zenei életben vannak „underground” gyökereid is (Karel Vacek duó), de ott is így játszol. Fontos kommunikálni a közönséggel, vagy inkább éppen ez a „befelé fordulás” váltja ki a hatást?

– Szükséges egy intimebb légkör, csakúgy, mint a koncentráció. Az meg elég hülyén nézne ki, ha mondjuk miközben Schubertet játszom, a közönségre mosolygok. Kedvenc 20. századi zongoristám, Sviatoslav Richter például mindig sötét teremben adott elő, zongoráját elfordítva, hogy ne lássák a kezét. Mert azon csak a munka látszik. Biztos így vagyok én is a „fejlehajtással”.

– Ha már a kéznél tartunk, hihetetlenül finoman, érzékenyen játszol. Szorul egy kicsi nőiesség is a gitárművészekbe, vagy inkább a gitár maga a nő?
– A gitár a nő! Érzékeny bánásmódot igényel. De azért persze ott van az erő is. Amúgy érdekes dolog ez, mert én meg a női előadóknál érzek mindig egyfajta keménységet, „dögöt”. Hát talán így van jól, így válunk teljessé...

vissza az elejére

Példátlan kiállítás

Oz Almog 1956-ban orosz telepesek és román–orosz bevándorlók leszármazottjaként született Izraelben. Klasszikus festészetet tanult, a bécsi Akadémián fejezte be tanulmányait. A jelenleg is Bécsben élő festőművész Amerikába emigrált, híres és hírhedt gengszter zsidók portréit festette meg rendőrségi nyilvántartások és útlevelek alapján.

A sokkoló és gyakran vitát kiváltó látásmód „kellemetlen művésszé” is teszi Oz Almogot, akinek képeit a Bécsi Zsidó Múzeum vándortárlataként láthatja a zalaegerszegi közönség július 4-ig.

Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója köszöntőjében arról beszélt, hogy a bemutatott festményeken olyan személyekkel találkozhatnak az érdeklődők, akik a 20. századi kivándorlás után a kemény, félelem nélküli életet választották.

Érvényesülni akartak Amerikában, nem hagyták lemészárolni magukat, és ez sok kisemberben szimpátiát váltott ki. Ez is a múltunk része, fogalmazott Zoltai Gusztáv, és hozzátette: a zsidó gengszterek úgy gondolták, a gyilkosság is jobb, nem akartak áldozattá válni.

Eva Wosobe, a Bécsi Zsidó Múzeum munkatársa, a kiállítás koordinátora a tárlatot bemutatva elmondta: ez az első olyan kiállítás, ami a zsidó élet negatív oldalát mutatja be. Természetesen semmi olyant nem ábrázolnak a képek, amiről nem írtak volna már eddig. S bár a gengsztervilágot inkább a filmekből ismerjük, a bécsi múzeum vállalkozott a szervezett zsidó gengszter bűnözés bemutatására.

Utalt arra, hogy felvetődött a kiállítás kapcsán, hogy ez a fajta ábrázolás nem szolgálja-e az antiszemitizmust? Eva Wosobe szerint nem, mivel a múzeumi tárlat tényeket, a történelem egy szeletét mutatja be. Másfél millió zsidó vándorolt ki Amerikába, alacsony keresettel, nehéz szociális helyzetben éltek. Törvénytelen utat választottak, és így idővel kialakult egy bűnözői osztály. Róluk szól a zalaegerszegi kiállítás, fogalmazott a tárlat koordinátora.

vissza az elejére