Kultúra

„Az olaszok nem kapkodják el. Előfordul, hogy heteket is várni kell egy igenre vagy nemre. Szóval elég lazák. De megérte fél évet várni, hogy összejöjjön a kiállítás.” Németh Miklós grafikusművésznek a közelmúltban Udinében, a „Laboratorio 2 International” galériában nyílt tárlata, immár másodszor. 1999-ben ugyanis már járt ott egyszer.

Most 28 képet vitt, és 800 euró „helypénzt” a zalaegerszegi Millecentenáriumi Közalapítvány támogatásával. A külföldi magángalériáknak ugyanis fizetni kell a kiállításrendezésért, kritikáért. Németh Miklós bírja a boszorkányokat, meg a tündéreket. Ezért is örült, mikor az olasz galéria tulajdonosa, Franceska Rossi fekete ruhában és hegyes orrú cipőben jelent meg a megnyitón...

– Nagy a különbség egy külföldi kiállítás és egy hazai között?
– Bor meg csipsz ott is van. Ám a legnagyobb döbbenet az, hogy sokkal személyre szabottabb egy megnyitó. Emberszámba veszik a művészt, s nemcsak bábként kezelik. Megható volt, hogy egy helyi színészt megihlettek a képeim, keresett hozzáillő verseket, s azt olvasta fel a megnyitó alkalmából. Az olaszok ráadásul máshogy is dicsérnek. Nem fényeznek senkit nagy nyilvánosság előtt. Egy-egy pohár ital mellett, vagy cigizés közben jönnek inkább oda gratulálni, méltatni. Ezt sokkal jobban szeretem.

– Egerszegen nem volt túl sok kiállításod az elmúlt évtizedben. Kerülöd a protokoll-helyzeteket?
– Az is része a dolognak, de ami fontosabb, hogy nem vagyok benn a helyi „aranypixisben”. Előfordult, hogy csoportos kiállításra végül nem került ki egyik új művem, a Haláltánc ballada-sorozat egyik darabja. Talán nem illett a koncepcióba... nem tudom. Végül is az egész udinei kiállítást azért csináltam végig, hogy eldöntsem: hülye vagyok-e vagy sem. Tévúton járok-e a képzőművészetben vagy sem? Kellett a visszajelzés.

– Na, és mire jutottál?
– Biztató méltatásokat és jó kritikákat kaptam. Egy héttel meg is hosszabbították a tárlatot, három hétig volt kint az anyag, amit pozitívan értékelek. Az említett Haláltánc ballada például kifejezetten tetszett az ottani tulajdonosoknak. Azt mondták, benne van minden.

– Minden mese?
– Igen. Ortodox, középkori képzőművészethez, fantáziavilághoz hasonlították az ábrázolásaimat.

– Milyen történetek ezek? A te meséid, vagy tudatosan figyeled, nézed a meséket, s abból merítesz?
– Az én meséim. Belülről jönnek a saját fantáziavilágomból. Vannak viszont konkrét szereplőim, hiszen sok a bibliai elem a képeken. Hiszem, hogy az is felfogható egy-egy mesének. Mostanában viszont inkább a négylábúakkal foglalkozom. Van egy kutyám. Amióta megszűnt a tanári állásom, nem is nagyon járok emberek közé. Veszekedni, konfrontálódni nem szeretek. Zavar a légkör is. Gyakran kérdezik, hogy miért szerepelnek állatok a képeimen, hát többek között ezért.

– Ezt én is kérdezni akartam. A tündérek mellé, alá, mintha csak úgy odapottyanna egy-egy varangy, vagy gyík... alantas módon.
– Kell is oda! Még a legszebb tündérmeséhez is. Patkányok, varangyok és egyéb csúszómászók. Így van rendjén.

– Az előbb említetted, hogy zavar a légkör. Azért egy művésznek mégiscsak szüksége van a megmutatkozásra!
– Tényleg kellene kommunikálni, emberekkel találkozni. Próbáltam „koldulni” is. A képeimről készült nyomatokat árultam, de az se nagyon megy itt. De legalább ilyenkor hétköznapi emberek véleményét hallhatom, és elbeszélgethetek velük. A kiállításmegnyitók protokollját pedig nem szeretem. Nem is nagyon járok ilyenekre, csak ha nagyon jóban vagyok az adott művésszel. Egyszer régen a Fischer Gyurinak éjfélkor nyílt tárlata, az szimpatikus megmozdulás volt.

– És ha te rendezhetnéd a saját megnyitódat?
– Sok fiatalt hívnék. Imádom a deviáns fiatalokat és az egyszerűséget a képmutatás helyett...

– Manapság mennyire eladhatók a képek, ha – ahogy mondod – még a nyomatokat se viszik?
– Szerencse dolga ez is. Van, amikor vesznek, van, amikor nem. Amúgy nehezen válok meg a képeimtől.

– Ezt sok művész mondja. De azért mégiscsak jó, ha vesznek is!
– Persze, az egyfajta elismerés. De annyira hozzánő az emberhez, amit csinált, hogy fájó szívvel mond le róla. Már csak azért is, mert egy gondolat még egyszer már nem fogalmazódik meg ugyanúgy.

– Pedig mostanában sok művész éppen az eladható, sorozatgyártott alkotásokban „utazik”, direkt a vásárló közönségnek állít elő.
– Ez a szemétdombra viszi a művészetet. Azok már csak iparcikkek, sőt még azok sem, mert még egy jó iparcikk is bírhat művészi erővel. Aki így alkot, az becsapja az embereket. Átverés.

– Kísérletező alkat vagy? Mennyire tartod fontosnak a megújulást?
– Van egy világom, ami elég zárt, de azért lehetőséget ad a mozgásra. Folt, vonal, pont. Ez van a grafikában, és kifújt. Ezekkel tudok variálni. Lehet ötvözni a valóságot a képzeletbelivel, lehet építeni a hajszálvonalakra, vagy sűríteni, ritkítani a pontokat, vonalakat. És ott vannak a színek, mint kísérletek: csak fekete fehér legyen a kép, vagy legyen benne szín is.

– Ez utóbbival próbálkoztál is néhány esetben.
– Igen, és érdekes, hogy a VITRIN Egyesület Hevesi Sándor Színházban megrendezett kultúra napi csoportos kiállítására pont ezeket válogatták be. Nem vagyok festő, ezért úgy használom a színeket, ahogy nekem tetszik. Abszolút nem érdekel, hogy mi kell a „kánonba kerüléshez”, vagy hogy mit illik és mit nem.

– Jól behatárolható ez a színhasználat. Barna, vörös, zöld.
– Egyetlen olyan festéket találtam, ami tusszerű, ezzel tudok dolgozni. A festészettel ellentétben, a grafikusoknál a szín, vonaltól vonalig tart. Nekem homogén színek kellenek.

Két kiállítás látható egyszerre a Keresztury ÁMK Gönczi Galériájában annak ellenére, hogy egy, közös meghívó érkezett. Persze a kiállító művészeknek van némi közük egymáshoz: apa és fia – Horváth László szobrászművész és a Horváth László Adrián grafikus – mutatkozik be egy térben.

Aztán itt véget is ér a hasonlóság, legalábbis, ami a művészetüket illeti. A látogató akkor részesül élményben, ha külön-külön nézi meg a kiállított műveket, s nem úgy, ahogyan az útjába kerülnek. (A kettő között még kávészünet is megengedett; nem baj, ha az egyik Horváth kezd „emésztődni” a másik előtt.) Az anyag ugyanis súlyos, ám ettől szép.

Dr. Kostyál László művészettörténész szerint nem is kettő, hanem három kiállítás látható, az idősebb Horváth László munkái ugyanis tartalmi kettősséget mutatnak. A terem egyik felében sötétebb, filozofikusabb, hatásában archaizáló művek láthatók, a kiállítótér másik részében viszont kiszínesedik a kép, s a játékosság, szárnyalás kerül a középpontba.

No, meg a fejtörés. A mérnöki precizitással megszerkesztett vonalak, geometrikus ábrák tértagolásán hosszan elidőzhet a néző. A kiállított művek az ember és társadalom, ember és hatalom viszonyával indítanak, majd letisztult, kiszínesedett konstrukciókon keresztül eljutnak az egyik legtökéletesebb ábrázolásig, a keresztig, ami végül uralja az egész teret.

Horváth László Adrián grafikái ezzel ellentétben szándékosan egy témakört dolgoznak fel. A művészettörténész úgy látja, hogy a fiatal alkotó érzékeny a világ jelenségei iránt; éles szemmel látja, s éli át a mát, és komoran vissza is tükrözi azt. Kostyál szerint szomorú világ ez, mely, sci-fi filmek jeleneteit idézi.

Valóban sötét világ tárul elénk a grafikákat nézve, de ez nem az a fikció, melyet űrlények uralnának. Sokkal inkább a képregények filmadaptációiból jól ismert pusztulat és kiüresedés dominál. Bűnös városok – Gotham City vagy Sin City – utcái elevenednek meg a rajzokon, ahol a mocsokból és szennyből gigareklámok nőnek ki, politikai jelszavak villannak fel a plakátokon. A grafikus nem rajzolta oda, de jól tudjuk, hogy ezek a városok is titokban a megváltásra várnak. Egy szuperhősre, aki rendre el is jön, s felveszi a harcot a sötét erőkkel, s megtisztítja a várost a bűntől.

A két alkotó gondolatmenete így végül mégiscsak összekapcsolódik: az apa filozofikus gondolatai, emberi lét mindennapjait ábrázoló alkotásai végén eljut a „keresztig”, míg a fiú az ezt megelőző állapotot nagyítja fel, s tárja elénk sajátos eszközeivel.
Horváth László és Horváth László Adrián kiállítása december 1-ig látogatható.