Kultúra

„Mátyás király közvetlen környezetében, a politikusok, hadvezérek között mindig voltak zalaiak” – meséli Őriné dr. Bilkei Irén történész, főlevéltáros, a Zala Megyei Levéltár címzetes igazgatója. A korszak kutatója a Reneszánsz év kapcsán, s a június 30-tól Zalaegerszegen megrendezésre kerülő Országos Honismereti Akadémiára és egy budapesti nemzetközi konferenciára készülve összefoglalta a megye Hunyadi Mátyás uralkodása alatti évtizedeinek történetét. Munkájában kiemelte azokat a családokat, akik fontos szerepet, pozíciót töltöttek be a király udvarában.

– Kik voltak azok a Zala megyei nemesi családok, akikre Mátyás támaszkodhatott?
– Két kiemelkedő név van, a Kanizsaiak és a Bánffyak. Az előbbi az egyik leghűségesebb támogató család volt, közülük is Kanizsai László emelkedett ki, aki már harcolt Hunyadi László mellett Nándorfehérváron. Sőt, Arany János híres balladájában, az V. Lászlóban is róla van szó, mikor a költő azt írja: „Most lopja életét Kanizsa, Rozgonyi”. Bár a történelmi források egyelőre nem igazolták, amit Arany írt, hogy egy viharos éjszakán megszöktek volna a börtönből.

– Viszont magas tisztséget töltött be a király uralkodása alatt.
– Leginkább annak is a kezdetén. Kanizsai László volt erdélyi vajda, zalai főispán, majd lovászmester a királyi udvarban. Ez nem a lovak gondozását jelentette, hanem egy magas tisztséget, szervezőmunkát a hadsereg, a királyi hírvivők, szállítók és az udvar között.

Nemcsak udvari tisztsége volt, hiszen oklevél bizonyítja, hogy 1459-től a Kanizsai családé lett a „kamara haszna” adó beszedésének joga is, ami magas pénzösszeggel járt. Mátyás, apjának tett szolgálataiért jutalmazta meg a családot. Uralkodása végén azonban már nem volt ilyen bőkezű, igyekezett minden bevételt a kincstárban tartani.

– A Bánffy családból ki került legközelebb a királyhoz?
– Az alsólendvai nemesi családról van szó, akik közül Miklós lett Mátyás egyik kedvelt embere, s pohárnokmestere. Később pozsonyi ispánná is kinevezte. A történeti kutatások azonban leginkább onnan ismerik, hogy részt vett 1476-ban abban a királyi lánykérő küldöttségben, mely Beatrixhoz igyekezett.

– Hogyan zajlott egy királyi leánykérés a XV. században?
– Hatalmas pompával és fényes ajándékokkal. A kérő ezen nem vett részt, csak a delegáció, ami papokból, világiakból és katonákból állt. Mátyás csak akkor látta először leendő feleségét, mikor az esküvő előtt a palotába érkezett.

– És hogyan reagált?
– Hamar megtetszett neki! Bár ha nem így lett volna, az sem jelentett akkoriban semmit. De a források szerint Mátyás pillanatok alatt elfogadta a feleségét. Ez nem is csoda, hiszen szép, fiatal, okos, művelt nő volt Beatrix. Beszélt latinul, tudott zenélni, énekelni, tehát minden szempontból jó partnernek nézett ki. Az csak később derült ki, hogy nem tud utódot szülni a királynak.

– Az uralkodó kegyeibe tartozó családokhoz visszatérve, meddig tartott egy-egy király által adományozott kiváltság? Életre szólt?
– Van, amikor igen, de sokszor nem. Érdekes, hogy Bánffy Miklós előbb vörösviasz-pecsét használati jogot kapott – ami igen ritka adomány, hiszen azt csak a király használhatta –, majd Mátyás uralkodásának végén börtönbe került. Valószínű, hogy birtok- és más méltóságügyeken veszett össze a királlyal, de van egy romantikus magyarázat is. Eszerint Mátyás szemet vetett Bánffy feleségére, s ez vezetett egy olyan konfliktushoz, melynek bebörtönzés lett a vége. A középkori királyok kegye tehát forgandó volt.

– Írnak a források más zalai családokról is, esetleg olyanokról, akik nem a főnemesek köréből kerültek ki?
– Van még több család is, akik várépítési, birtokszerzési jogosítványokat, főispáni címeket kaptak Zala vármegye területén. Ilyen volt például a Keszthely környéki Gersei-Pethő, a köznemesi családból kiemelkedő Egervári László, aki katonai szolgálataiért kapott engedélyt várépítésre. Ezután épült meg az Egervári vár.

Ő volt 1475–78 között Zala megye főispánja, majd ezt követően horvát–szlavón–dalmát bánként védte a Délvidéket. Említést érdemel a Kanizsa melletti Bajnai-Both család is, akik szintén egy várat építettek. Botszentgyörgy falai ma már nem állnak, ám a régészek megtalálták a nyomait Nagykanizsa közelében. Egy Egervárhoz hasonló castellum lehetett. És zalai lett a zsidó kereskedőként Magyarországra érkező Ernuszt János későbbi királyi kincstartó is, aki Csáktornyán kapott uradalmat, s a dokumentumok szerint lakott is ott.

– Mennyire tudták ezek az emberek közvetíteni Zalába a kor reneszánsz szellemiségét? Egyáltalán eljutott valami a humanizmus áramlatából a „végekre”?
– Kevés. Minthogy a rendelkezésre álló forrásanyagok is inkább az Országos Levéltárban vannak, s nem itt. Ezek az emberek ugyanis jórészt nem itthon ténykedtek. Ezenkívül Zalában nem volt szabad királyi város, főúri rezidencia és püspöki székhely, ami nélkülözhetetlen volt a kultúra közvetítéséhez.

– Ennek mintha most, évszázadok elteltével is viselnénk a következményeit.
– Minden bizonnyal, hiszen a társadalom szerkezete is ennek megfelelően alakult. Mivel nem volt mai szóhasználattal élve művelődési centrum Zalában, egy sokkal hétköznapibb élet alakult ki. Amolyan „középnemesibb”, s később hivatalnokibb. A hatalomnak ugyanis szüksége volt jogtudós, írástudó emberekre. Mátyás ezt felismerte, s elődeihez hasonlóan szeretett volna egyetemet alapítani Magyarországon, de ez nem sikerült. Van arról viszont adatunk, hogy Zalából hányan jártak külföldi egyetemekre. 1458–1487 között tizenegyen voltak a Bécsi Egyetem hallgatói, ami akkor jó arány volt.

– Sok mese és legenda szól arról, hogy Mátyás járta az országot – álruhában vagy anélkül. Tudunk zalai látogatásról is?
– Igen, egyszer járt Mátyás Zalában, 1480-ban. Augusztus 28– szeptember 4-e között letáborozott Alsólendván, majd a mai Horvátország területén lévő Perlakon és Lundberg mellett. Csak átutazóban volt, egy szlavóniai hadjáratra sietett...

Idén először az Art Mozi adott otthont a Göcsej Filmszemlének. Az amatőr filmesek találkozóját negyedik éve rendezi meg a Zalaegerszegi Városi Televízió az ORTT támogatásával. A megmérettetésre az ország tizenhárom városából húsz alkotó küldött be művet.

A nyilvános vetítés – melyre május 24-én került sor – a hagyományoktól eltérően nem az Egerszeg Fesztivál keretében valósult meg, hanem önálló rendezvényként került oda, ahová való. A moziba.

Az idei pályaművek jóval filmszerűbbek, sőt „moziszerűbbek” voltak, mint a korábbi szemléken. Az egy-két perces rövidfilmek és gyorsvágású, klipszerű alkotások száma csökkent, ehelyett nőtt a cselekmények és a cselszövések száma, s bekerültek irodalmi művek (Fekete István: Akácfa; Cserna-Szabó András: Malacpecsenye) filmes adaptációi is.

Nevezni most is három kategóriában lehetett: a játék- vagy fikciós filmeken kívül dokumentumfilmeket és Zala megyéről szóló alkotásokat várt a zsűri (Pápes Éva filmes szakíró, dr. Havasi János, az MTV Határon Túli Műsorok Szerkesztőségének vezetője, Halmy György filmrendező). Az értékelő bizottság tagjai is elismerték, hogy évről évre kreatívabbak és felkészültebbek az alkotók, ami vizuális és tartalmi szempontból egyaránt minőségi változást jelent.

A szemlére természetesen zalaiak is neveztek. A középiskolásokból álló Laza Zala Médiakommandó egy tabunak számító problémát, az ágybavizelést járta körül játékfilmjében (Ciki vagy nem ciki). Szkok István, a ZTV munkatársa azzal kísérletezett, hogy hogyan kerülhet József Attila a híradóba (Híradó 04. 11.). A szintén ZTV-s Elmont Krisztián Az erdő szívverése című dokumentumfilmjében a természetet a maga teljességében és csendjében kívánta bemutatni.

A nagykanizsai képzőművész, Kotnyek István és csapata (Gerócs László, Kalász József) Orommadarak címmel forgatott érdekes és látványos dokumentumfilmet a madarak szokásairól. Török Marcell pedig Cserna-Szabó András Micimackóról szóló groteszk, sztereotípiákat elutasító (miért kéne, hogy egy medve szeresse a mézet?!) novelláját alkalmazta filmre (A medvefeletti medve esete a malacpecsenyével).

A dokumentumfilmek közül különös élményt nyújtott a Love Story (Káldy László alkotása), melyben egy nyugdíjas házaspár olvasta fel a falu fiataljai által hídra firkált szerelmes és obszcén üzeneteket. Szörnyülködés és kuncogás közben visszaemlékezve saját fiatalságukra.

Az oroszlányi tévések remeke, A Fő tér rejtélye pedig izgalmas kísérlet a dokumentumfilmek, szenzációhajhász „tényfeltáró” tévéműsorok valamint sci-fi elemek összesűrítésére. Mindehhez nem kellett más, mint egy régi, 1819-ből származó okirat, és Oroszlány koordinátái: 18 fok 19 perc. Az igazság meg tudjuk, hogy odaát van.

A játékfilmek közül Az ösvény (Fábián Gábor, Kiss Norbert) azért érdemel külön említést, mert ritka, hogy egy amatőrfilm-szemlére 52 perces, sokszereplős, kosztümös művet készítsen valaki. Ráadásul nem színészekkel. Mindezeken túl az alkotók olyan témához nyúltak, ami napjaink történelemszeméletében tabunak számít: 1007-ben hogyan ütköztek egy kis faluban komoly ellenállásba István térítő papjai és a pogánynak nevezett hit képviselői. Megmutatva az államalapítás árnyoldalait; hogy bizony sokan haltak meg, amiért nem akarták feladni ősi hitüket, szokásaikat a kereszténység és egy új rendszer kedvéért.

A zsűri döntése alapján dokumentumfilm kategóriában I. helyezést Katits Kálmán: Nagyapám és a Tarkón lőtt világ (mely a délszláv háború borzalmait mutatja be egy család drámáján keresztül); játékfilm kategóriában Csóka Miklós, Balogh János: Aranypartja (ami egy igazi jövőnek készülő családi „mozi”, idilli képekkel, tanulságos, mellbevágó végkifejlettel); Zalát bemutató film kategóriában pedig Kotnyekék Orommadarak című alkotása ért el.

A díjakat Szalai Annamária, az ORTT kurátora, Manninger Jenő, a megyei közgyűlés elnöke, Török Zoltán, a zalaegerszegi önkormányzat kulturális bizottságának elnöke és Bánfalvi Péter, a TIT Öveges József Egyesület elnöke adták át.

A zalaiak közül Szkok István Híradója (Az ösvény című filmmel megosztva) második helyezett lett a játékfilmek közül. Különdíjat kapott továbbá Elmont Krisztián a film készítése közbeni csapatmunkáért, valamint Bátai Péter a Híradó operatőri munkájáért.

Zala György születésének 150. évfordulója alkalmából nyílt emlékkiállítás a neobarokk és emlékműszobrászat jeles képviselőjének válogatott alkotásaiból a Keresztury ÁMK – Hangverseny- és Kiállítótermében.

Az 1858-ban Alsólendván született szobrászművészre először dr. Gyimesi Endre polgármester, a Zala György Emlékbizottság elnöke emlékezett. Mint mondta, Zala megye óriási művészegyéniségekkel rendelkezik. Ha egy külföldi turistának például meg akarnánk mutatni Budapest nevezetességeit, biztos, hogy elvinnénk a Gellért-hegyre, ahol Kisfaludi Stróbl Zsigmond Szabadság szobra áll, és a Parlament elé, ahol szintén az általa készített Kossuth-szobor díszeleg. A sétából nem maradhatna ki a Hősök tere sem, ahol Zala György Millenniumi emlékművét lehet megcsodálni.

A megye mindig is magáénak érezte a szobrászművészt, s az alkotó is Zalát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint névválasztása. Eredetileg Mayer-ként látta meg a napvilágot, azonban korán árvaságra jutott, elkerült a térségből, de mindig visszatalált, s később felvette a „Zala” nevet. A polgármester szerint sajnálatos, hogy pont a névadó megye igen kevés Zala-alkotással rendelkezik, ám a jövőben szeretnék gyarapítani a szobrok számát.

Az emlékkiállítást Szatmári Gizella, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze nyitotta meg, felidézve Zala György munkásságát. A szobrászművész a 19. század utolsó évtizedében kezdte meg pályáját. Portrészobrai, allegorikus alakokból kombinált szobormű-figurái és monumentális köztéri alkotásai egyaránt ismertek. Kisebb szobrain közvetlenség, nagyobb művein pedig a Munkácsy ihlette komponálói mélység uralkodik.

Allegorikus ábrázolásaiban egyaránt megfigyelhetőek görög-római jelképek, de romantizáló motívumok is.
Zala nemcsak kitűnő jellemábrázoló volt, hanem a márvány és a bronz alapos ismerője is. Munkásságára az is jellemző, hogy sok portrét készített kevés nyersanyagból, amik közül jó néhány meg is semmisült.

Legismertebb, ám leginkább bírált műve a 30 éven át készített Millenniumi emlékmű. A szoborcsoport azonban nem készült el az 1000 éves ünnepre, sőt még a századfordulón is csak néhány részlete került nyilvánosság elé. Hosszú hányattatás után – pénzhiány, infláció, világháború, Tanácsköztársaság – csak 1929 májusában avatták fel. Ekkorra azonban a historizmus és a neobarokk idejétmúlttá vált. A művész azonban nem függetleníthette magát a megrendelő magyar állam eredeti kívánságaitól.

A mostani tárlaton a Nemzeti Galéria gyűjteményéből látható válogatás: portréiból, díjazott fiatalkori műveiből, szoborkompozíciók önállósult darabjaiból. A tárlat egy vándorkiállítás, mely Lendváról került Zalaegerszegre, ám a 150. évforduló alkalmából megfordul minden olyan városban, melyhez Zalának élete folyamán valamilyen kötődése volt.
Az emlékkiállításra egy emlékkatalógus is készült Zala megye, Zalaegerszeg és Lendva önkormányzatainak támogatásával, mely jelenleg az egyetlen olyan kötet, ami teljes képet ad a szobrászművész pályájáról.