Kultúra

A rendező és a színészek számára mindig nagy erőpróbának számít valamely Shakespeare-darab színpadra állítása. Ennek oka, hogy a dráma- és színháztörténet emblematikus alakjaként ismert szerző drámáinak értelmezése, a művekben benne rejlő jelentésrétegek gazdagságából és a szerepek összetettségéből eredően évszázadok távlatából sem egyszerű, noha interpretálásukkal több művészeti ág alkotói sikeresen próbálkoztak. Ezért is bátor és önmagában is dicséretes vállalkozás, hogy Shakespeare „legnagyobb és világszerte legismertebb tragédiája”, a Hamlet bemutatásával nyitotta az idei színházi évadot a Hevesi Sándor Színház.

A Hamlet története széles körben ismert, az elemzők metaforikusan leginkább „bosszúdrámaként” aposztrofálják, illetve az „egérfogó-jelenetet” (a színészek fellépése a palotában), vagy Hamlet és Ophélia megőrülését emelik ki.
Alapvetően a bosszúállás értelmét és/vagy értelmetlenségét, valamint a szereplők közötti viszonyrendszer alakulását helyezte rendezői koncepciója középpontjába az egerszegi előadást színpadra állító Bagó Bertalan is.

Az előadásban a cselekmény meghatározó elemeinek felismerésével egyetemben, ráismertünk a közismert, már-már szállóigévé vált hamleti mondatokra is („Gyarlóság, asszony a neved!”, „Kizökkent az idő;-ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.”, „Lenni, vagy nem lenni: ez itt a kérdés.”, „A többi, néma csend.”), a rendező az egyes szövegrészek elhagyásával, dramaturgiájában, azonban módosította az írott darabot. Bagó a rendezői üzenet közvetítése érdekében ügyesen alkalmazta és maximálisan kihasználta a sajátosan rá jellemző, a néző számára ismert színpadi formanyelvet és színpadtechnikai eszköztárat.

A két felvonásnyi, ritmusában lassan induló darab néhány mozzanatára érdemes odafigyelnünk: erőteljes hatást váltott ki Hamlet és a szellem találkozása (Hamlet megismeri apja halálának igaz történetét, bosszúra esküszik), a színészek előadása (a nézőtérről hangzik el a példázatszerű monológ), Hamlet és anyja, Gertrud erotikus színezetű dialógusa (Freud – Ödipusz-komplexus), a király Claudius imája (a hosszú palást kígyószerűen összetekeredik), az öngyilkosságot fontolgató Hamlet fürdőkádbeli monológja (a nézők felé megvillanó tükörcserép), Ophélia megőrülése, a fürdőkádban történő halála, Hamlet elmélkedése a temetőkertben (Yorick koponyája).

Rendkívül meggyőzőek a befejező mozzanatok, amelyek a rendezői felfogásra is megadják a választ: a bosszúból elkövetett tett értelmetlen, az ember felett – legyen becsületes vagy gazember – végső soron a halál győzedelmeskedik. Hamletnak – bár sikerül a királyt megölnie, így bosszút áll – és az őt párbajra kihívó Laertesnek a mérgezett kard okozta sebtől egyaránt meg kell halnia, míg Gertrud méregpohár áldozatává válik.

A Bagó Bertalan rendezte előadásnak – Shakespeare drámájának is – a halál szüntelen jelenléte (a felülről lehulló por és a lecsupaszított alakok) adja meg a tragikumát. Jövőkép nélküli, lehangolóan pesszimista világot mutat meg (Shakespeare darabjában Fortinbras, norvég királyfi szerepeltetése a felemelkedést jelentheti), hiszen Bagó nem szerepelteti Fortinbrast, de az igazságszolgáltatás beteljesül: Hamlet halála előtt, a holt anyja mellől ellöki a halott királyt, és szimbolikusan apja testét fekteti mellé.

Bagó Bertalan, a darab rendezője magasra tette a mércét önmaga, a színészek és a nézők számára egyaránt, hiszen egy világszerte ismert és sokat játszott dráma színpadra állításával tudott újat mondani – amelyhez nagyban hozzájárultak Vereckei Rita kitűnő díszlete és jelmezei – s üzenetével talán korunk emberét is sikerült megérintenie.
Nem véletlen, hogy a szerepeket többségében a színház fiatal színészei alakították. Játékukat nehezítette, hogy a rendező Arany János klasszikus fordítását használta, ezért a szöveg értő tolmácsolása, főleg a nagymonológoknál helyenként akadozott.

Összességében – a rendezői koncepció megvalósításában – dicsérhetjük teljesítményüket: tetszett Nagy Péter fiatalos, újszerű (szaxofonos) Hamlet alakítása, Szegezdi Róbert hatalommániás és élvhajhász Claudiusa. Kitűnően használta ki a szerepét Szemenyei János (Horatio), a több figurát megformáló Szakács László (Hamlet atyjának szelleme, Első színész, Sírásó) és a Polonius főkamarást életre keltő Kiss Ernő. Elismeréssel szólhatunk Holecskó Orsolya (Ophelia), Mészáros András (Laertes), a két modern udvaroncot színre vivő Mihály Péter (Rosencrantz) és Vizkeleti Zsolt (Guildenstern), valamint Ligeti Kovács Judit (Gertrud) játékáról.

A Hevesi Sándor Színházban talán szokatlan, nem a mindennapi nézői elvárásoknak megfelelő előadást láthattunk, ezt bizonyítja, hogy a Hamlet egerszegi előadása (miként az írott mű is) csak megfelelő élettapasztalat (érettség) és művelődéstörténeti ismeretek birtokában érthető és értelmezhető.

„Mindenkit hívnak valahogy – engem például Emilnek. Nem hívhatnak téged kukacnak! Legyen a neved: Matyi! Mátyás király után.”

Kovász Emil festőművész; egyedül tengeti napjait kis lakásában. Öltözete sötét zakó, lakkcipő (mely úgy jó, ha fényes), kalap és mustár színű sál. Mikor egy szép napon elindul sétálni a parkba, még nem sejti, hogy egy kukaccal tér haza. Aki előbb éhes lesz, és felfalja Emil salátáját, aztán fázni fog, így el kell vinni a szabóhoz.

Rövid egyezkedés után meg is kapja a megfelelő színű kalapot és sálat. Hogy mindezek után Kukac Matyi még cukrászdába is szeretne menni, ám végül nem ízlik neki sem a cseresznye, sem a tejszínhab, azt már Kovász Emil is túlzásnak érzi. Hiába, a barátságért meg kell dolgozni, még a mesékben is.

A Griff Bábszínház a közelmúltban mutatta be Barbro Lindgren svéd író Kukacmatyi című mesejátékát, Pénzes Csaba rendezésében. Nincs paraván, nincs marionett, se kesztyű- és ujjbáb. Azaz dehogynem, ujj, az van. Hiszen az egyszemélyes darabban Farkas Attila jelenít meg minden szereplőt: Emilt, Matyit, szabót, pincért. Mi mással is játszhatná el a kukacot, mint saját ujjával, ami (aki) a kalapból előbújva, majd felruházva valósággá is válik. Csakúgy, mint az összes többi szereplő a mozgásszínházban.

Mert arról van itt szó, nem klasszikus bábszínházról; és bár csak egy színész van talpon a porondon, a szerepek száma végtelen is lehetne. Csak bírja a művész ujjal, lábbal, testtel, mozdulattal, na meg hangszínnel. Abból azért nem árt magas meg mély, sőt olyan is, ami a kettő között van, hiszen a szereplők mégiscsak máshogy beszélnek.
Mi meg ülünk, és elhisszük az egészet. Azt, hogy Emil gondoskodó és aggódó, de azért őt is ki lehet hozni a sodrából, hogy Matyi tisztességes kukac módjára fél a madaraktól, és hogy végül sok konfliktus után valahogy megoldják ezt a nehéz „barátság” ügyletet.

Nem az elvonókúrát sikeresen „elvégző” személy. Már csak azért sem, mert tőlük fizikailag vonnak el valami „fontosat”. A szó viszont korántsem fizikai, hanem filozófiai eredetű; a tárgyi valóságtól elvonatkoztatott fogalmat jelentett. És jelent ma is, bár a matematika, a nyelvtan és a képzőművészet is előszeretettel használja a kifejezést. Az angolok és más népek nemes egyszerűséggel azt mondják erre: abstract.

A mi elvontunk ennél azonban jóval többet jelent, pláne, hogy emberekre is használják. „Te olyan elvont vagy!” „Ismered azt a fickót? Hát az teljesen el van vonva!” Szinonimái: elborult, alteros, „nemnormális”.
De mitől van elvonva, aki elvont? A hétköznapoktól, a többségi véleménytől, a „normálisoktól”, az átlagostól? És hol van annak a bizonyos tárgyi valóságnak a határa, amin túl már elvontnak nevezünk valamit? Lehet-e fokozni?

Nyelvtanilag igen: elvontabb, legelvontabb. De az milyen: kevesebb tán a sok „elvonódástól”? Sokkal inkább arról van itt szó, hogy minél nagyobb az emberi értetlenség és földhözragadtság, annál inkább elvontnak nevezünk valamit. Vagyis nem azért elvont valami, mert az távol esett a valóságtól, hanem mert szellemileg és mentálisan hiányos az ember, s amit nem bír befogadni, arra kreál valami kategóriát.

Amúgy, akit elvontnak neveznek, azok többnyire épp, hogy nem elvonnak maguktól, hanem befogadnak; ismereteket, érzelmeket, magas és alantas szférákat.