Kultúra

...például nyissa meg a kiállítást Böröcz Nándor „nemesztéta”, „nemművészettörténész”... és például legyen az a tárlat címe, hogy..., hogy Például – gondolták ők tizenegyen.

A fiatal képzőművészek (Borbás Helga, Csíki Emese, Dienstag István, Fischer Judit, Gyerák Petra, Kiss Ágnes Katinka, Mécs Miklós, Monok Balázs, Szabó Attila, Szentgróti Dávid, Tóth Norbert) nyaranta Fischer György szobrászművésznél töltenek el egy hetet, most összeszedték az eddigi két művésztelep anyagát, s Boncz Barnabás (VITRIN Egyesület) invitálására bevonultak a Hevesi Sándor Színház galériájába.

„Friss piaci zöldségek egy csokorba kötve, melyeket Fischer György old és köt” – ilyeneket mondott az alkotásokról Böröcz Nándor, aki azt is elárulta, hogy meglepődött, mikor felkérték a tárlat megnyitására, hiszen nem szakember. Na és – kérdezték a szervezők? Miért ne beszélhetne valaki – akinek vannak a művészetről, képekről gondolatai – csak úgy, papír nélkül.

Annál is inkább, mert nem biztos, hogy mindig az örökérvényűnek hitt művészettörténeti értekezés illik a képbe (illetve a képhez). Főleg, hogy a művészet története rég véget ért, a nagy korszakok kihaltak, s már az ismétlésnek is az ismétlése zajlik. Persze szellemiség az van, amolyan 21. századi, amire kell reagálni valahogy, s ebben lehet újdonságot felmutatni.

Például úgy, ahogy ők tizenegyen teszik: „frissen és flegmán, elegánsan és támadhatatlanul; bujasággal és életnedvekkel telve”. És ahogy a szónok mondta fejből, jó lenne, ha megmaradnának „szabadföldi zöldségeknek”, hogy soha ne a hatalom mozgassa, hanem az öröm és a csalódás. Akkor lesz őszinte a művészet, és így nekünk is jobb lesz.

Aztán a Nagy Világos Medve és a Nagy Barna Medve következett, akik elbrummogtak még néhány gondolatot megnyitó gyanánt. Hogy például mi lenne, ha lefröcskölnének egy-két akvarellt, és ha például...

A századelőn nem volt egyszerű színházat működtetni Zalaegerszegen, főleg hogy nem volt se épület, se állandó társulat. A közönség lelkesedése pedig igencsak hullámzó volt – derült ki Béres Katalin történész-muzeológus (Göcseji Múzeum) előadásából, mely a közelmúltban megrendezett megyei közgyűjteményi szakmai napok keretében hangzott el.

Már az 1800-as évek közepétől folyamatosan érkeztek a városba színi társulatok, s felvetődött az az ötlet is, hogy épüljön színház, ám ez hamar lekerült a napirendről; a város sem felépíteni, sem fenntartani nem tudta volna. Az 1920–30-as évek gazdasági világválsága, valamint a mozi egyre növekvő népszerűsége miatt alig tudtak megélni a magánszínházak is.

Zalaegerszegen az Arany Bárány Szálló akkori nagyterme adott otthont a vándortársulatok előadásainak. A hely azonban nem volt alkalmas erre a célra. Hiányzott a zsinórpadlás és a fűtés. A díszletek cseréje sokáig tartott, a közönség nehezen viselte a hosszú szüneteket az egyes jelenetek között. Telente pedig bundában és nagykabátban vacogtak a nézők. A terem állaga az 1930-as évek közepére teljesen leromlott, 1937-ben be is zárták, s modernizálására sem került sor. Új játszóhelyet kellett tehát találni.

A színház a mai Kosztolányi út–Petőfi út sarkán álló Önkiszolgáló étterem, vagyis az akkori katolikus kultúrházba került. Ennek viszont nagyon kicsi volt a nézőtere, így rövid időn belül Zalaegerszeg színház nélkül maradt. Ez komoly presztízsveszteséget okozott, hiszen nem tekintették igazi városnak az olyan települést, ahol nincs színház. Később az Edison Mozi adott helyet a különböző művész csoportok előadásainak.

Hogy milyen társulat érkezett Zalaegerszegre, s mennyi időre, az a pénzen és a helyi politikusok érdekérvényesítő képességén múlt. A források viszont arra engednek következtetni, hogy nem voltak túl jó lobbisták. Az akkori országos kultúrpolitika, illetve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium rangsorolta a településeket aszerint, hogy hová, milyen színészgárda kerüljön. Elsőrangú társulatokat természetesen nem tudott fogadni a város. Ennek oka volt többek között az is, hogy a szomszédos Nagykanizsával ellentétben, itt nem volt nagypolgárság és értő közönség.

Márpedig a társulatok műsorpolitikáját a minél nagyobb bevétel mozgatta. A helyi színházbarátok a könnyedebb darabokra – bohózatokra, operettekre – voltak kíváncsiak. Jó esetben. A zalaegerszegi közönség ugyanis kiszámíthatatlan volt; előfordult, hogy máshol nagy sikernek örvendő darabok itt üres nézőtérre találtak. A társulatok általában 4–6 hetes időszakokra jöttek játszani, ám volt úgy, hogy két hét után érdeklődés híján „sátrat bontottak”, és csalódottan távoztak. Normális esetben az egy, másfél hónap alatt 30–35 előadás volt, naponta akár három is; az üzlet legtöbbször ennek ellenére deficittel zárt. A terembérlet és a vigalmi adó sok pénzt elvitt.

Ráadásul a nagypolitika is egyre inkább megjelent a színpadon: a két világháború között a revíziós nemzetnevelés jegyében sok irredenta darabot tűztek műsorra. Ami megint csak nem a művészeti és esztétikai értékét növelte egy-egy színháznak vagy társulatnak.

A kifejezés az angol full szóból ered, melynek jelentése teli, telt, egész, bőséges, jóllakott. A magyar fullos a kereskedelmi zsargonból került át a köznyelvbe az elmúlt évtizedben. Eleinte akkor használták, ha valamely termék (főleg autó) „full extrákkal” volt felszerelve. Mivel azonban a köznyelv mindig rövidít, az extra elmaradt, a full meg bővült, mindenféle toldalékokkal. Így használhatunk ma olyan szavakat, hogy: fullos, fullon, fullra.

Ha például annyit ettünk, hogy mozdulni sem bírunk, akkor már nem mondunk olyant, hogy dugig vagyok, vagy tele vagyok. „Újmagyarul” így helyes: fullon vagyok. Ez a kifejezés használatos akkor is, ha valaki nagyon szeretne velünk találkozni – vagyis talizni – de nekünk totál tele van a határidőnaplónk (vagy a hócipőnk az illetővel), és azt mondjuk: Bocs, de fullon vagyok. Ezzel aztán a dolog rendben van, sértődés nincs. Még sajnálnak is minket, hogy milyen sokat kell melóznunk. Lehet még fullon szórakozóhely, kávéház, de a színház, köztér, kórház és egyéb népszerű helyek is megtelhetnek fullra, ha nagy az érdeklődés, vagy a ragály.

Fullos gyakorlatilag bármi lehet, aminek van elég ideje, helye és lehetősége bővülni, tökéletesedni. Ha ismerőseink meghívnak minket új lakásukba, amit a násznép felszerelt mindenféle földi jóval, akkor másnap jól kipletykáljuk azoknak, akik nem voltak ott, hogy „ne tudjátok meg milyen fullos kérójuk van, b.meg”.
Viszont ha mindez nem érdekel minket, akkor elvonulhatunk egy csendes kis vendéglőbe, kérhetünk egy fullos prószát (tejföllel, sajttal, sonkával), amivel ugyan fullra nem lakunk jól, de legalább egy hűvös hosszúlépés lecsúszik mellé.