Kultúra

Sokféle motivációja lehet annak, hogy egy színház repertoárján az adott évadban mely darabok szerepelnek. Az egerszegi társulat az idei szezonban a zenés produkciók mellett – lehetséges, hogy a műfaji egyensúlyteremtés szándékával – a XX. századi angol szerző, Michael Frayn Balmorál című művét alapnak tekintő kortárs hazai színpadi író „prózai” alkotását is műsorára tűzte.

„Hamvai darabjának köznevesített alcíme („balmorál”) nyilván nem műfaji megjelölést takar, inkább etikai vonatkozásában értelmezhetjük. A szigligeti írói alkotóházban játszódó történet ideje (Rákosi-korszak), alakjainak karaktere (a kommunista rendszer ideológiai koordinátarendszerében elhelyezhető figurák) ugyan pontosan azonosítható, Hamvai darabjának központi kérdése „baloldali történetisége” ellenére elsősorban mégsem morális jellegű.

Műve sokkal inkább az 1950-es évek politikai gépezetének, diktatúrájának pamfletje, a korszak irodalmi életére kivetített groteszk karikatúra. Olyan alkotás, amelynek üzenete különböző korosztályok számára más és más jelentéssel bír: történelmünk átélt valóságának korrajza, de magában hordozza az „időtlenség” veszélyét is; illetve pillanatfelvétel és látlelet egy „kóros” korszakról. Persze a darab alapkérdése mégiscsak az, hogy abban a politikai légkörben mit tud kezdeni egymással a szigligeti alkotóház három „beutalt” írója, a gondnoka és a „mindenese”, illetve hogyan reagálnak a „kívülről” érkező olasz riporter és a „nagyhatalmú” kritikus és férj megjelenésére?

Erre a helyzetre ad egyfajta választ a művet színpadra állító Sztarenki Pál, aki az egyes jeleneteket és karaktereket „kibontva” összességében egységes előadást rendezett. Az első felvonás kezdetének vontatottsága ellenére megtalálta a színpadi játék ritmusát, így a fokozatosan „felpergő” eseményeknek köszönhetően végső soron élvezhető produkciót láthattunk.

A rendező dramaturgiailag ötletesen, parodisztikus jelenetekkel oldotta meg a személyek többszöri átváltozását (különösen a ház „mindenese” és Sass elvtárs kettősében), az utazóláda funkciójának kihasználását. Mészáros Tibor díszletei nem hagytak kétséget az alkotóház korabeli (a valamikori kastélybelső és a szocreál berendezés „együttélése”) állapotát illetően; s noha az olasz riporter öltözéke kissé „modernre” sikeredett, az előadás hangulatához illettek Húros Annamária jelmezei is.

A szereplőgárdából a legnehezebb feladatot Kiss Ernőnek (Malacsik, a mindenes és Sass Tibor Kossuth-díjas költő kettős szerepe) kellett megoldania, aki magabiztos alakításával mindkét személy – a tájszólásban beszélő, a ház körüli teendőket ellátó együgyű alkalmazott és az alkotóházban meghalt költő alteregóját megjelenítő figura – megformálásában remekelt. A darab „pártkatonájaként” szereplő gondnokot – a szerepeit rendszerint aprólékosan és precízen kidolgozó – Farkas Ignác alakította. Tőle ezúttal is a megszokott igényességet kaptuk jutalmul, miként Welmann György (Boncz Kálmán, író) játéka sem okozott csalódást.

Sztarenki Pál kerek egészre összeállt rendezése „az irodalom közegében” mutatta meg egy letűnt kor fonákságait, ironikusan, a komédia, sőt helyenként a bohózat műfaji határait feszegetve vitte színpadra annak torz valóságát. A függöny legördülése után a néző azonban elgondolkodhat az előadás záró képének (Sztálin mellszobra és a zongoránál ülő maszkos csontváz együttes megjelenése) jelentésén és üzenetén, valamint a Szigliget című darab bemutatásának aktualitásán.

Magyar–lengyel két jó barát, a történelem folyamán az országok sokszor küzdöttek egy célért. Azóta is az élet minden területén szoros kapcsolatokat ápol egymással a két nemzet, legyen szó tudományról, sportról vagy művészetről.

A részleteket Gyutai Csaba polgármester sorolta a közelmúltban a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben, Krawczun Halina keramikusművész kiállításának apropóján. A művész ugyanis lengyel, sőt immár magyar is. A középiskolát még Lengyelországban végezte, ám egyetemre már Magyarországon járt. Itt maradt; ma is itt él és alkot. Részben, mint a pécsi Zsolnay Porcelángyár formatervezője, ám festészettel, grafikával és oktatással is foglalkozik.

2007–2009 között a zalaegerszegi GébÁrti művésztelep vezetője volt, ahol évről évre a kerámia végtelen variációinak kibontakoztatása volt a téma: nemcsak használati és dísztárgyak, hanem szobrok, kisplasztikák is készültek. Összesen 70 alkotás született a három év alatt. Már a kerámia művésztelep zárásakor megfogalmazódott a gondolat, hogy egy önálló tárlat keretében jó volna Halina színes, több művészeti ágat átölelő munkásságát bemutatni Zalaegerszegen. Erre került most sor a zsinagógában, az alkotó születésnapja alkalmából.

A kiállítást Anna Derbin, a Lengyel Köztársaság budapesti konzulja nyitotta meg. Mint mondta, Krawczun Halina életműve is jó bizonyíték arra, hogy a magyar–lengyel barátság nemcsak könyvekben létezik. A művész mindkét országban ismert és elismert, több civil szervezetnek is tagja, többek között a magyarországi lengyel művészek fórumának egyik alapítója. Mindent megtesz azért, hogy a két nemzet közötti kulturális kapcsolatok virágozzanak.

A keramikus főleg dísztárgyakat, lakásdekorációkat, étkészleteket készít, ám a festészet is kiváló önkifejezési mód számára. Ahogy ars poeticájában is megfogalmazta: a természet különös titkokat sugall, melynek lényegét rajzban, plasztikában, festményben absztrahálja, majd a szeretet erejével fejezi ki mindezt a kész alkotásban. A festmény nemcsak a vásznon, hanem a porcelánon is megjelenhet, így nincs mindig éles határ az egyes műfajok között.

Munkáit szemlélve néha az az érzésünk támad, mintha a kerámiatárgyak mintázata egyszerűen csak átszökött volna a sík vászonra, hogy immár a tárgy nélkül, „csak úgy” megmutassa önmagát. De a gondolat megfordítva is igaz: a színes festmények ornamentikája öltözteti fel a formatervező precizitásával készített dísztárgyakat.
A képzőművész természet ihlette színes világát március 23-ig tekinthetik meg az érdeklődők.

A tökéletes társadalomkritikához és az elmúlt évtizedek magyar mentalitásának precíz megjelenítéséhez nem szükséges túl sok kellék. Elég egy Férfi, egy Nő, egy konyha, egy nyertes lottószelvény, na meg egy doboz, amit a kredencbe lehet zárni. Prah (por) – ez van írva „jugóul” a dobozra, amit a Nő apja hozott onnan ajándékként még a ’70-es években. Kakaó- vagy kávépor; már mindegy.

A Hevesi Sándor Színház a közelmúltban mutatta be Spiró György Prah című keserűkomédiáját Sztarenki Pál rendezésében, ám ezúttal nem a színház épületében. A stúdióelőadás helyszíne ugyanis egy korhű lakás lett, az Ady utca 10. szám alatt. Az új kezdeményezés a Kapukód 01 nevet kapta, a teátrum ugyanis a jövőben szeretne több lakásszínházi produkciót is műsorra tűzni Zalaegerszegen.

Végre! – mondhatjuk, hiszen a fővárosban már régóta népszerűek az efféle bemutatók. Igaz, ott leginkább amatőr társulatok költöznek be régi bérházak üres lakásaiba, ezért külön öröm, hogy itt egy épülettel rendelkező állandó társulat vállalta be az alternatív helyszínt. Azért halkan jegyezzük meg: nemcsak a kreativitás, hanem a kényszer is szülte a döntést, hiszen a mi színházunk momentán stúdióterem híján van.

De térjünk vissza a darabhoz; vagyis inkább a konyhába. A pici – mindössze 25 főt befogadó – nézőtér ugyanis a konyha maga, ami a világot jelentő deszka is egyben. Retró hangulat: szocialista korszakot idéző lakásdizájn, s benne a Nő (Ecsedi Erzsébet) krumplit pucol. A Férj (Farkas Ignác) váratlanul hazatér zavart, felspannolt hangulatban, majd végre kiböki: „Nyertünk! Megnyertük a főnyereményt! Ötösünk van!” Hatszázmillió jár nekik.

„Mi a francnak lottóztál?” – hangzik el a kérdés többször is a darab során a Nő szájából, jelezvén nem öröm és ünneplés lesz itt, hanem üröm és évtizedes lelki sebek felszakítása. Mint ahogy a prah-os doboz – melybe ijedtükbe elrejtik a nyertes szelvényt – is sejteti ezt a kettősséget: a kakaó vagy kávé, mint messziről jött egykori luxuscikk felvillantja egy édesebb, gondtalanabb élet lehetőségét. De porból nem lehet építkezni, a por kipereg a kezünkből, hiába markoljuk.

A kisemberek, ha úgy tetszik posztkádári emberek keserűségéről, tanult tehetetlenségéről van szó. Eljátszanak ugyan a jólét lehetőségével, s hogy mire lenne elég a nyeremény, ám hamar egy egyszerű függönycseréig, vagy egy rég kinézett – ráadásul nem is új – belvárosi lakás megvásárlásáig alantosodnak a vágyak. Vágyak? Lehet még egyáltalán vágyakról beszélni egy olyan közegben, ahol hosszú évek óta a spórolás, a lemondás, az ügyeskedés és simliskedés megy?

Tartozás is van bőven, még a maffia is rájuk szállt. Nem, ilyen környezetben egy idő után bemerevednek az álláspontok, nincs igény a változásra, nem lehet kiszállni a mókuskerékből. Vagy ha szavak szintjén fel is merül a változtatás, tett már nem követi. Fásultság van, nyomorúság. Minek tenni bármit? Fölösleges minden. Ahogy a Férfi megfogalmazza: „az egész ország fölösleges”! Nincs itt semmiféle telitalálat, se boldogság.

Különben is, aki gazdag, az gengszter is. Kopasz, fülbevalós, és nőzni jár. A gyerekek is csak elzüllenének, bár így se vihetik túl sokra. Nyilvánvaló, a Nőnek gazdagon már nem kell a Férfi, az nem az ő élete lenne. A dilemma nagy: pénz és új világ, vagy feleség és változatlanság. A Férfi ez utóbbit választja, s a nyertes szelvény megsemmisül. Elég.
Nevetünk, sajnálkozunk, csóváljuk a fejünket, pedig a zárójelenet rituális átka talán nekünk is szól.

De mindazoknak biztosan, akik úgy elcsesztek mindent, hogy nem lehet miattuk felvállalni az újat, akik miatt nincs többé perspektíva, csak egyhelyben toporgás, pangás. Ecsedi Erzsébet és Farkas Ignác tökéletesre formálták a középkorú házaspár vívódásait és keserűségét. Nincs fölösleges mozdulat, gesztus, se teátralitás. Csak az van, amit tudunk, ismerünk: a konyha, amiben élünk. A rég lefőtt kávé szagával és a fazékban rotyogó krumplival.