Kultúra

Dorgó, harisnyalabda (a szomszéd kertjét és kutyáját kerülve), a legényegylet pincéjében talált szőnyegek, két magasugróállvány, egy homokgödör. A mai tornaterem helyén a villanytelep. Ez talán a leltára a későbbiekben híressé lett sportiskola, a belvárosi Petőfi-iskola ’50-es évekbeli felszerelésének. Az első testnevelő tanárral, a most 93 éves Csapó Béla bácsival beszélgettünk a régi időkről.

Béla bácsi 1918-ban született Zágrábban, majd Trianon után „zsuppolták” a családot Tapolcára. A tanítóképzőt Pápán végezte 1938-ban, és bár akkor is telített volt a pálya, szerencsével egyből kapott állást az ottani mezőgazdasági szakiskolában. Megjárta a háborút, a hadifogolytábort, s mire leszerelt, régi állását már betöltötték. Ekkor került Zalaegerszegre, ahol három évig az úgynevezett Téli Gazdasági Iskolában tanított. Ennek megszűntével, 1949-ben lett, a Petőfiben pedagógus.

– Akkoriban csak a mai épület egy része volt meg, a régi polgári iskola, és még a kisegítő iskolások is idejártak. 1956-ig csak fiú tanulók voltak, és később is egy ideig külön volt a testnevelés óra a lányoknak és a fiúknak. Én a testnevelés mellett több tárgyat is tanítottam, fizikát, magyart, egészségtant. Aztán jöttek a szakos kollégák, nőtt az iskola és a tornaóraszám, és rám maradt a testnevelés. Elvégeztem a tanárképzőt. Az oklevelem most a múzeumban van, mert szeretnék majd kiállítani.

Jobb helyen van ott, jobban megőrzik, mint én – mondja, miközben doboznyi iratot mutat, melyek az elmúlt évtizedek hivatalos lenyomatai. – Később a testnevelők is szakosodtak, országszerte divatba jött a testnevelés tagozat. Egy tagozatos osztályt tanítottam végig, aztán mivel kevés volt a technikatanár, ez lett a feladatom – miután a Pécsi Pedagógiai Főiskolán a bizonyítvány tanúsága szerint „kellő szorgalommal” elvégezte. – Szívfájdalmam volt, hogy le kellett adnom a testnevelést.

– Hogy álltak a gyerekek akkoriban a sporthoz?
– Nem volt olyan nagy sportélet a városban, mint most, de az iskolában rend volt. Ha becsengettek és felemeltem a kezem, már sorba is álltak. Nem volt bajom a gyerekekkel, de néha Makarenkó is enged néhány dolgot. Érdekes, hogy inkább ezek az egykori rossz tanulók kiabálnak meg az utcán. Akivel jó szívű voltam, már két hét múlva meg sem ismert.

Felszerelésünk szinte semmi sem volt. Padon, folyosón, lépcsőn, jó időben az udvaron tornáztunk. Tornaterem nem volt, az udvar akkora volt, mint a mostani. A szomszédos megyei főorvos házát nem lehetett kisajátítani, sokáig nem tudott bővülni az iskola. A másik szomszédban volt egy bőrjavító. Ő varrta meg a szakadt labdákat… Később az egyik kollégám, Pálvalfi György harcolta ki, hogy az egyik tanteremből legyen tornaszoba. Aztán lett kistornaterem, majd a nagy.

– Sikerek?
– Jó focistáink voltak. Városi szinten mi nyertünk, megyein már inkább a kanizsaiak, de az atlétikában ez már nem volt igaz. Volt egy tanítványom, aki országos második lett súlylökésből az úttörő olimpián. És Kámán Ferenc, a ZTE atlétikaedzője is az én tanítványom volt.

– Foglalkoztatja a város és az iskola sportélete?
– 1980-ban jöttem nyugdíjba, de jóban maradtam a testnevelő tanárokkal. A szép tornateremért és a felszerelésért irigylem őket. Össze se lehet vetni a régi viszonyokkal.
Közben mutatja kitüntetéseit, az iskolai sportélet alapozásáért, az oktatásügy kiváló dolgozójaként, vagy az MHSZ díszoklevelét az amatőr rádiós munkáért.
– Rádiós szakköröm is volt az iskolában. Az egész világgal tartottuk a kapcsolatot a morzejelek segítségével. Olyan volt, mint ma a mobiltelefon, csak kódolni kellett.

De Béla bácsi sokoldalúságát közel 600, kiadatlan verse is jelzi. Az egyiket éppen az idei költészet napján szavalta el egy diák az Apáczai-gimnáziumban.
– Gyerekkoromban ifjúsági lapban jelentek meg verseim. Úgy tízévente jön a versírással egy őrült ciklus, tele vagyok gondolatokkal, de hogy le is írjam, nincs mindig türelmem.

– S mostanában milyen gondolatok foglalkoztatják?
– Mostanában búcsúzom, emlékezem. Ahogy egyik, gyerekkoromban hallott mesében, eszembe jut mennyi mindenen mentem keresztül.
– Többször említette beszélgetésünk során, hogy szerencséje volt ebben is, abban is. Ezek szerint mindenben?
– Egyben nem volt szerencsém, négy lányom van – mondja hamiskás mosollyal, majd sorolja is miért büszke gyerekeire. A legkisebb érkezését (50 éves korában) még egy hosszabb verssel is megörökítette. A mai viszonyokat, a politikát azonban egy hatsorossal le tudja írni.
– Szerette a pedagógus pályát?
– Igen, szerettem és a gyerekeket is.

Gyapjú, selyem, aranyszál, na meg szívbéli derű, ami az alkotásokból is sugárzik. Röviden és tömören ebből áll Péreli Zsuzsa képző- és iparművész munkássága, akinek műveiből a közelmúltban nyílt tárlat a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben.

A főleg gobelineket készítő művész férjével, a legendás Tolcsvai Lászlóval érkezett a zalai megyeszékhelyre, aki a kiállításnyitót követően zenésztársával koncertezett is a zsinagógában.

Péreli Zsuzsát és alkotásait Gyutai Csaba polgármester köszöntötte. Mint mondta, a művész mindig mosolyog, s ez a derű gobelinjein is egyből érzékelhető. Manapság ritka, hogy valaki a világra, az embertársakra, a múltra és a jelenre ilyen őszinte derűvel tudjon nézni. A gobelineket szemlélve rájövünk: a szövőszékkel is lehet költészetet létrehozni.
A tárlatot megnyitó P. Szabó Ernő művészettörténész szerint olyan profán korban élünk, amikor a művészetet sokan próbálják meg elválasztani a hittől és az érzelmektől. Ezzel dacol Péreli Zsuzsa, aki a kortárs világban ritka alkotónak számít.

Művészetéről azt is mondhatjuk, hogy fonalakkal fest. Ő a hazai gobelinművészet megújítója, hiszen őrzi a tradicionális elemeket, ám stílust is teremtett, s új technikai megoldásokat dolgozott ki. Műveit a ’70-es évektől főleg a századelő és a 20. század elején készült egykori fotók hangulata inspirálta, később viszont az archaikus, szakrális, vallásos motívumok felé fordult figyelme. A kárpitba szőtt arany- és ezüstszálaival, ikonikus figuráival, különleges hangulatot árasztanak faliképei. Gobelinjeire festői látásmód jellemző, ami nem meglepő, hiszen eredetileg festőnek készült; ám ő színes fonalakkal hozza létre mindazt, amit más ecsettel.

A művészettörténész szerint Péreli Zsuzsa művészete a legjobb bizonyíték arra, hogy a rohanó világban van létjogosultsága ennek a műfajnak, hiszen lassítást, nyugalmat és végtelen harmóniát fejez ki.
A kiállítás május 18-ig látogatható.

A tavalyi esztendő kitűnő szőlőtermése nyomán sok nevezést és kitűnő borokat vártak a szervezők az idén 10. alkalommal megrendezett Csácsbozsoki borversenyre.

A színvonal nem is maradt el a várakozásoktól. Mi sem igazolja ezt jobban, minthogy „bronz”-nál rosszabb értékelést a 95 benevezett borból egyetlen egy sem kapott.
Az oklevelek kiosztását megelőző értékelésében a zsűri tagja, Sabján Károly kertészmérnök kiemelte, hogy a borok folyamatos minőségi javulása évről évre tapasztalható. Az idei jó eredmények az elmúlt esztendő kimagaslóan jó szőlőtermése mellett, nagy mértékben köszönhető a helyi borosgazdák szorgalmának, igyekezetének és szakmai hozzáértés terén érzékelhető folyamatos fejlődésének.

A kiváló szakemberekből álló hattagú zsűri délután négykor kezdte és hét óra tájban fejezte be a munkát.
Kora délutántól kezdve nem csak a borbírák asztalánál folyt a munka, nagy élet zajlott az Izsák ÁMK konyháján is. A helyi nyugdíjasklub asszonyainak szorgos munkálkodása nyomán egyre sokasodtak a finomabbnál finomabb pogácsák hegyei. Mellettük a csácsi mesterszakácsok – Éder Csaba és Tóth Géza – a sertés- és marhapörköltek terén igyekeztek újfent bizonyítani az amúgy még soha meg nem kérdőjelezett hozzáértésüket.

Az intézmény aulája felől érkező, egyre erősebb zsibongás már jóval hét előtt jelezte, hogy a rendezvény iránti érdeklődés nem marad el most sem.

A Szabó László zsűrielnök szakmai előadását követően Herkliné Ebedli Gyöngyi köszöntötte a résztvevőket, majd Gyutai Csaba polgármester, nem mellesleg szintén csácsi-hegyi gazda, szólt néhány közvetlen, keresetlen szót az egybegyűltekhez. Végül dr. Gyimesi Endre országgyűlési képviselő, aki korábban évekig volt a rendezvény védnöke, méltatta a Csácsbozsoki borversenyt, mint egy jó példaként említhető, sikeres helyi kezdeményezést.

A vacsorát követően feszült várakozás lett úrrá a közönségen, de fokozottan a borosgazdákon. Mindenki nagy érdeklődéssel várta az eredmények kihirdetését. A bírálóbizottság 45 arany, 30 ezüst és 20 bronz oklevelet állított ki, Az „Év Bora” kitüntető címet Kaszás József „Pátria” bora nyerte el.

A szebbnél szebb sikerek feletti öröm önfeledt jókedvet varázsolt a terembe. A jó hangulatot csak tovább fokozta a gazdák borainak kölcsönös kínálgatása, kóstolgatása. A hangulatos közösségi est, melynek programjából a zene, a tánc és a nóta sem hiányzott, éjszakába nyúló, vidám mulatozással ért véget.

„Erről jut eszembe” címmel az idei Landor-napok kezdeteként Gedeon Tamás fotóiból nyílt kiállítás a zalaegerszegi Landorhegyi-iskolában.

A mozgókép és médiaismeretet tanító pedagógus közel 20 éve vezeti az iskolai fotószakkört, és 10 éve munkálkodik a rendszeres Suli TV adásokon. Diákjai az országos fotóversenyek legjobbjai között szerepelnek, az idén is vár még rájuk egy ilyen fordulón való megmérettetés. Gedeon Tamás mindezek ellenére szerényen hátravonulna, ha tehetné.

De ahogy benne bizonyos momentumok gondolatokat és fotótémát ébresztenek, így jutott kollégáinak az eszébe, hogy most már ideje lenne kiállítani a művészet irányába hajló pedagógustársuk néhány munkáját. A közelmúltban készült 50 fotó mellé került néhány tanítványfelvétel is. S a hangulatot fokozandó Sabján Judit tanárnő keresett illusztrív idézeteket a tablók mellé.

A megnyitón Mátai Ferenc iskolaigazgató a tanárt és embert jellemezte, Nemes László festőművész pedig az egyszerre tudatos és ösztönös, valamint alkotó pedagógust. Emellett szó esett a fotográfia kialakulásáról és művészetté válásáról is.
Gedeon Tamás elmondta, nincs kedvenc témája, bármit szívesen megörökít, ami gondolatokat ébreszt benne. Mesterének öccsét, Gedeon Ferencet tartja, aki a helyi fotóklubban tanulta a szakma titkait.