Kultúra

Akár hipochonderek zarándokhelye is lehetne a tárlat, ha csak a betegség kórképét tárná a látogatók elé. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum „Démoni ragály: a pestis” című vándorkiállítása azonban a több hullámban lecsapó járvány társadalmi, gazdasági és művészeti hatásait is elemzi. Elterelve a látogató figyelmét duzzadt, elfeketedett mirigyekről, fekélyekről, habzó köhögésről.

– pP –

Hány fajtája létezik a pestisnek? Hányszor söpört végig Európán? Miért hívják madárképűnek a pestisdoktorokat, s mi köze van a járványnak a művészetekben kialakult haláltánc műfajhoz? A Göcseji Múzeum időszaki kiállítótermében látható tárlaton – mely a Múzeumok éjszakáján nyílt meg – többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk.

A betegség körül számtalan legenda keringett, sőt komoly rituális cselekedetek is fűződtek hozzá a középkorban. Nem véletlen, hiszen az Európa lakosságát többször is megtizedelő ragály kórokozóját 1894-ig nem sikerült azonosítani. Ekkor derült ki, hogy a fertőzés bakteriális eredetű, a bolha székletében ugyanis végre megtalálták a kórokozót. Közülük is a patkánybolha volt a felelős a kínzó betegség elterjedéséért. Innen már nem nehéz kitalálni, hogy a házi patkányról került át a bolha az emberekre. A középkor higiénés viszonyait tekintve, ez nem meglepő. Ráadásul ezekben a századokban az éhínségek, háborúk szinte mindennaposak voltak, s ilyen környezetben a baktériumok gyorsan terjedtek. Leginkább a zsúfolt városokban.

A pestis három fajtája – bubó, tüdő, szeptikus – közül főleg a bubópestis okozott tömeges megbetegedéseket a 14. századtól kezdve, egészen a 18. század végéig, nagyjából tízéves ciklusokban. A baktérium a fertőzött bolha csípése után a nyirokrendszert támadta meg; a nyirokcsomók beduzzadtak (ez a daganat a bubó). A csomók, a felgyülemlett váladék miatt befeketedtek, majd kifakadtak (innen a fekete halál elnevezés). Halálozási aránya 25–40 százalékos volt. A tüdőpestis már cseppfertőzéssel, emberről emberre is terjedt, s aki megkapta, százszázalékos valószínűséggel bele is halt a kórba.

Megelőzés, gyógyszeres terápia, imádság, rítus – nagyjából így próbálták eleink átvészelni a járványos időszakokat. Mint az a kiállításon bemutatott tárgyakból, dokumentumokból is kiderül: sokan hittek a miazma-elméletben, vagyis a gyógynövényes légtisztítás erejében. A jellegzetes pestisálarc „csőrébe” ugyanis gyógynövényeket rejtettek, s az orvos az inhalációval elkerülhette a megfertőződést. Kamillát, ánizst, köményt, szegfűszeget, fahéjat is használtak a levegő fertőtlenítésére, de borogatásra, és főzet formájában belső kezelésre is. A tárlaton – a fiolák, szelencék, üvegek sokasága mellett – egy pestisdoktor rekonstruált ruházata is látható. Ilyen „védőfelszerelést” az 1656-os római járvány idején viseltek a gyógyítók.

Hasonlóan fontos volt az imádságok, elhárító rituálék szerepe is. Az egyházi tanítás szerint minden betegség Isten büntetése, vagy léleknemesítő megpróbáltatás. Így az ima és bűnbánat, valamint a szentekhez való fohászkodás és a zarándokhelyek felkeresése része volt a pestis elleni küzdelemnek. Felerősödtek azonban az eretnekmozgalmak, pogány rítusok is. Mint az egyik forrásból kiderül: voltak, akik a „varasos-békának erejére támaszkodtak”, míg mások amuletteket készítettek a rontás ellen. A középkorban számos fogadalmi kápolna, pestisoszlop (emlékmű) is létesült. Szent Rókus és Szent Sebestyén ezekben az időkben emelkedett „a pestis ellen óvó segítő szentek” rangjára.

A tárlatot körbejárva egyértelmű, hogy az egész korabeli Európát teljesen felforgatta és átalakította a pestis elleni küzdelem. A nagy emberveszteség miatt felértékelődött a munkaerő, változtak a birtokviszonyok, új utakra kényszerült az orvostudomány. A pestistraktátus (járvánnyal kapcsolatos teendőket ismertető tanácsadó) lett például a fő műfaja az orvosi szakirodalomnak, ráadásul nem latinul, hanem nemzeti nyelven.

A művészetben is új témák és kifejezésmódok jelentek meg. Az irodalomban, zenében és képzőművészetben elterjedt a haláltánc műfaja. Oszló holttestekkel, csontvázakkal táncoló alakok jelentek meg az ábrázolásokon, vagy maga a Halál, kaszás illetve ló képében, melyekből a Göcseji Múzeumban is láthatunk némi ízelítőt.

A tárlaton többek között bábuk, preparációk (patkányok), festmények, térképek (vesztegzár alá vont település), orvosi eszközök, vallási tárgyak és korbeli dokumentumok segítségével kaphatunk teljes képet a társadalmi változásokról és magáról az évszázados küzdelemről.

A pestisjárványok aztán a 18. század végétől ritkultak, majd megszűntek. Nem kizárt, hogy ennek oka is a patkányokban keresendő: a házit ugyanis kiszorította a vándorpatkány, mely inkább vadonélő fajta volt, s bár hordozta a betegséget, ritkábban vitte át az emberre a fertőzést. Persze a betegség nem tűnt el: az utolsó nagyobb járvány 1994-ben volt Indiában. Manapság már főleg csak a szegény, közegészségügyileg, gazdaságilag fejletlen régiókat sújtja. A WHO pedig az egyik legveszélyesebb biológiai fegyverként tartja számon a kórt (a középkorban, háborús időkben használták is a pestises tetemeket efféle célra).
A tárlat augusztus elejéig látogatható.

„Itt mindenki mester” konstatálta a III. Nyugat-dunántúli Népművészeti Kiállítás zalaegerszegi megnyitóján dr. Gráfik Imre néprajzkutató. A tárlat a régió népművészeinek munkáit mutatja be.

A győri Bartók Béla Művelődési Központ és a zalaegerszegi Keresztury ÁMK közös szervezésében láthatták/láthatják az érdeklődők korábban Győrött, illetve jelenleg a zalai megyeszékhelyen a kiállítást. A helyi megnyitón Balaicz Zoltán alpolgármester köszöntőjében kiemelte, a népművészet nemcsak szakmai ügy, hanem egy nemzet kultúrájának fontos része. Örömmel konstatálta, hogy az értékközvetítő és értékteremtő megmutatkozásban a régió megyéin kívül Muravidék is szerepel.

Dr. Gráfik Imre megnyitójában közönségkényeztetően jónak értékelte az egyéni alkotók és szakkörök munkáit. A tárlaton a textíliák vannak többségben, mely a népművészet megújulási lehetőségét, mely a XIX. századtól foglalkoztatja a szakmát, leginkább tartalmazza, fogalmazott. Majd összehasonlítást tett az autentikus és mai, inkább iparművészetnek titulálható népművészet jellegzetességei között. Az előbbinél a közösségi vonal volt a meghatározó, az utóbbinál mindinkább az alkotó egyénisége, mely kombinálja akár a különböző tájegységek motívumait is. De hangsúlyozta, hogy a megújulásban mindig perdöntőnek kell maradnia a tájegység jellegzetes motívumainak, a kézművestechnikának és a diszkrét színhasználatnak.

A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával bemutatott kiállításon emléklapokat adtak át az alkotóknak.

Lepkevadász gyerekek, madarászok fotóapparáttal és természetkedvelők egyre gyakrabban fordulnak meg a botfai Mindszenty Ifjúsági Házban. Ennek vezetője, dr. Illyés Zoltán lepkeházat és madárlest létesített, és erdei iskola keretében oszt meg minél több információt biológiatudásából a diákokkal.

B. K.

Márciusban készült el a madárles, melyből a közeli itatóra, etetőre, fészekre érkezett madarak zavartalanul megfigyelhetők. A nyár elején pedig folyamatosan települt/települ be a lepkeház, mely akár a környék nevezetességei közé is felkerülhet idővel.

– Nem védett lepkéket igyekszem befogni és megmutatni az ideérkezőknek. Jelenleg sok buxusmolyunk van. Ázsiából származik a faj, Magyarországon invazív, ugyanis még nem ért ide a természetes ellensége, és nincsenek a hazájában jellemző, populációt szabályozó betegségei sem. A hernyója a buxus növényt rágja – mondja a biológiatanár, természetvédelmi szakember, Illyés Zoltán.

– A lepkéknek a hernyója fogyaszt valamilyen növényi részt, a kifejlett állat csak nektárral táplálkozik, rövid, egyhetes élettartama alatt. Ezért nektártermelő virágokat telepítünk folyamatosan a lepkeházba. Az őshonos lepkék nem szaporodnak túl, hiszen a természetes egyensúlyról a környezet gondoskodik. Sok védett faj megfigyelhető a közelben, mert változatos a táj és vele az élővilág is Botfa környékén. Ezért számos dolgot meg tudunk mutatni az ideérkező erdei iskolás diákoknak (ottjártunkkor éppen egy budapesti csapat igyekezett lepkemegfigyelésre).

Ma már a tudomány is egyre inkább hajlik az élőben való bemutatásra, megfigyelésre, a korábbi preparációk, laboratóriumi környezet helyett. Emellett azért személyessé is kell tenni az élményt, hogy minél inkább hatással legyen a gyerekek szemléletére, azt minél környezetvédőbbé alakítsa. A lepkeház egyébként „nyitott”, vagyis bármely érdeklődőt szívesen látunk. Ahogy örömmel vesszük a növényfelajánlásokat, társadalmi munkát is, mindkettőre volt már példa.

A madárles pedig a madarászok kedvelt megfigyelőhelye. Madarakból nincs hiány, a korábbi években húsz faj, több száz egyedét gyűrűztük itt meg – teszi hozzá. S mivel a ház körüli kert gondozása is a munkája részét képezi, azt biológus és természetvédő hozzáállással teszi. Azaz találnak itt búvóhelyet és táplálékot az állatok az arra elkülönített helyen. S hogy mindezt örömmel veszik az állatok, bizonyíték a mind több egyed megjelenése, illetve a közelmúltban kikelt kiscinkék vidám csicsergése.
Illyés Zoltán lelkesedése, ötletei elismerésre méltók. A ház mellé telepített kis dézsakertben a vízi élővilágra tud rámutatni, és persze nem hiányoznak a virágosládákból a gyógynövények sem.