Hazai arculattervező sikere berlinben
n Hogy
lesz díjnyertes egy felkiáltójel nyíllal, vagy éppen az izraeli zászló
csillagja alapján készített, végtelen háromszög-mátrix?
Természetesen úgy, ha megfelelő arculattal rendelkezik, vagyis kellően
formatervezett. Lepsényi Imre zalaegerszegi születésű (’89–93 között a
Zrínyi-gimnázium tanulója), jelenleg Budapesten élő designer, grafikai
tervező (és csapata) kétszer is sikeresen szerepelt a legnagyobb német
design-versenyen, Red Dot-on.
– pánczélPetra –
Díjátadás Berlinben 2011-ben. Lepsényi Imre és kollégája, Keltai Ágnes az elismeréssel.
2011-ben a fővárosi Izraeli Kulturális Intézet, 2012-ben pedig az Electronic
Failure Investigation Labs – EFI, és a Kassák Múzeum arculattervével nyert
Berlinben. Ez utóbbi munkánál a Kassák műveiben gyakori felkiáltójelet (és annak
kritikai attitűdjét) használta alapul, kiegészítve ezt a művész mai
aktualitására irányuló nyíllal. Az eredetileg villamosmérnökként végzett
alkotóval, branding-ről, designról és a tervezőmunka folyamatáról beszélgettünk.
– Nem túl gyakori, hogy egy villamosmérnökből designer lesz.
– A mérnökség nem áll távol a branding-től, ez utóbbi egyfajta
jelentés-mérnökség – az ügyfél által képviselt üzenetet ülteti át a vizuális
kommunikáció eszközeire. Fontos az elkészült termék gazdasági hatékonysága, –
legyen az logó vagy komplett arculati terv – sikeresnek kell lennie ahhoz, hogy
hosszú távon hasznot hozzon. A BME Villamosmérnöki Karának elvégzése után
doktori kutatással foglalkoztam, majd lassan elsodródtam a vizualitás
területére. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájának vagyok
végzős hallgatója.
– Mi volt az első komolyabb munkád designerként?
– Az Izraeli Kulturális Intézet arculatának megtervezése egy fontos
mérföldkő volt. Tudtuk, hogy ez egy jelentős munka, hiszen a világ első ilyen
jellegű intézete Budapesten nyílt. A téma kényes és összetett; ez a legjobb
kihívás! A megrendelő nyitott volt, így csak rajtunk állt, mit hozunk ki a
feladatból. Az arculat kidolgozásánál egy háromszög mátrix-rendszert vettünk
alapul, amely az izraeli zászlón szereplő Dávid-csillagnak is a szerkezetét
adja. Elkészítettem egy programot, amely ezt a háromszög-mátrixot képes végtelen
verzióban mutálni – így például a megnyitó meghívóinak minden egyes darabja más
mintát kapott. Kellett ehhez a digitális nyomdatechnika adta technikai lehetőség
is.
– Léteznek aktuális trendek az arculattervezésben? Egyáltalán hogyan alakul
ki az az egyensúlyi állapot, ami összehozza a tervező stílusát az adott
intézmény jellegével, hangulatával?
– Nem tudom, léteznek-e trendek, mert nem figyelem ezeket. Véleményem
szerint ha valami igazán korszerű, az mások számára úgyis csak utólag derül ki.
Fontos ismerni a kulturális gyökereket, a design és a művészet előzményeit.
Mindenki kapcsolódik valamilyen hagyományba, és jó tisztában lenni azzal, hogy
pontosan milyenbe. A hagyomány adja szerintem a munka 80 százalékát, ehhez
kapcsolódik egyfajta kortárs újraértelmezés 20 százalékban. Így lesz aztán az
egészből egy új hagyomány, amihez majd mások tudnak kapcsolódni.
– Mennyi idő és elmélyülés kell egy-egy nagyobb munkához?
– Sok. Legalább egy év. Az elején az ügyfél sem hiszi, hogy meg kell őt
ismerni, a végén pedig – ha minden jól megy – barátság alakul ki. Mindegy mi a
téma, ahhoz, hogy a közös gondolkodás alapjai meglegyenek, több találkozásra is
szükség van. Ha ezen túljutunk, a tervezés már a munka legkönnyebb része, mert
addigra félreértések nélkül áll rendelkezésre a gondolati mag.
– Most éppen min dolgozol?
– Leginkább a doktori disszertációmmal szeretnék a közeljövőben foglalkozni.
Jelenleg több könyvön is dolgozom párhuzamosan, mint tervező, illetve van egy
termékötlet, amelynek segítek a beindításában, mint szoftverfejlesztő és
arculattervező. Az a jó, hogy úgy érzem, nagyjából mostanra bezárult az a nagy
kísérleti háromszög, amelynek sarkait a mérnökség-design-képzőművészet adja. Fel
kellett ismernem, hogy nem tudok megmaradni egy szakmában, így abból kell előnyt
kovácsolnom, ami van, tehát a szakmák fúziójából. Hangozhat ez akár jól is, de
sajnos nagyon nehéz ügy, hisz a megrendelő/vásárló/befektető szereti tudni,
kivel áll szemben, amit általában szakmával neveznek meg az emberek – mindenki
szereti az asztal másik oldalán ülőt valahogy beazonosítani, főleg, ha a pénzét
is rábízná (egy megrendelés kapcsán). A design-díjak, amelyeket megszereztem, a
legitimációt szolgálják. A doktori fokozat megszerzése szintén egy fontos lépés
lesz a „megtévesztésben”.
Félnek-e
villanyoltás után a gyerekek?
n Óvni kell-e a gyerekeket a sötéttől? Probléma-e, ha a moziban, színházban teljesen lekapcsolják a világítást (van, akik szerint igen), és egyáltalán honnan ered, és hogyan győzhető le a sötétség iránti bizalmatlanság.
– pP –
Tény, nemcsak a gyerekeket, hanem néha még a felnőtteket is elhagyja a
biztonságérzetük, ha kivilágítatlan helyen tartózkodnak. A sötétségtől való
félelem egyidős az emberiséggel; misztériuma van. Ma is számos művészeti alkotás
ihletője, sőt szubkultúrák is szorosan kötődnek a jelenséghez. A legkisebbek még
érzékenyebben reagálhatnak a villanyoltásra vagy a tartós sötétségre. Tényleg
félnek a gyerekek a sötéttől, és ha igen, hogyan oldható fel a szorongás?
Matyovszky Márta pszichológus szerint minden gyerek más-más módon reagálhat egy
ilyen helyzetben. Örömmel, izgalommal, ijedtséggel. Kóros állapotról nem igazán
lehet beszélni, hiszen ez esetben nincs felső határa a félelemnek. „Azt is
mondhatnánk, hogy félni mindenkinek joga van. Sokkal fontosabb azonban az, hogy
megtanuljuk kezelni a helyzetet, vagyis adott esetben megnyugtatni a gyereket” –
mondja a pszichológus.
A sötétségtől való félelem egyik oka a kisgyermekkori szeparációs
szorongásban keresendő. Miután a baba ráébred arra, hogy ő és édesanyja nem
egyek, s az anya, mint különálló személyiség, néha eltűnik a látótérből, félni
kezd. Ha még sötét is van, amikor a tárgyak is alig látszanak, erősödhet a
bizonytalanság érzése. Azok a gyerekek, akik ilyenkor többször, hosszabb időre
is magukra maradnak a félelmeikkel, és nem jön jelzés arról, hogy az anya
visszajön, és hogy a dolgok (tárgyak) a sötétben is rendben vannak, nagyobb
eséllyel válnak később szorongóvá. Ezért fontos már a kezdetekkor, hogy
folyamatosan biztonságérzetet keltsünk a gyerekben: szemkontaktussal,
érintéssel, hangokkal.
Más szituáció az, amikor már moziba, színházba, bábszínházba megy a gyermek, és
ott találkozik a sötéttel, villanyoltással. Annál is inkább, mert a legtöbbször
csoportosan, szülő nélkül (óvodai foglalkozás keretében) tapasztalják meg ezt az
élményt. Néha előfordul, hogy egy-egy gyerek megijed, és ki szeretne menni az
előadásról, pedig a pszichológus szerint némi „ráhangolódással” elkerülhető
lenne ez a probléma.
„Az lenne az ideális, ha mindenki szülői kísérettel, és nem óvodai csoporttal
élné át első bábszínházi, vagy moziélményét. Az anya/apa jelenléte – főleg ha az
ölébe is ülhet – megnyugtatóan hat a kicsikre. Megmarad ugyanis a személyes
biztonságérzetük.” – fogalmazott Matyovszky Márta. Hozzátette: a legjobb pedig
az, amikor sok közös otthoni bábozás és filmnézés után kerül sor az első
színház- vagy mozilátogatásra. A művészet megkedveltetése és élvezete egyfajta
szocializációs folyamat, melynek a családban kell megtörténnie. Arról pedig
egy-egy mozi- vagy színházlátogatás előtt lehet beszélgetni a gyerekkel, hogy mi
minden történik ott, s fontos, hogy utána is meséltessük el velük, hogy mit
láttak, tapasztaltak. Erőltetni azonban nem szabad semmit, ha a gyerek
ellenkezik, nem érzi jól magát ebben a közegben, bátran menjünk ki vele. Bőven
lesz még ideje megszeretni.
A lényeg, hogy ha szükséges, mindig nyugtassuk meg a félősebbeket. A fény
hiányát pedig alakítsuk át egyfajta pozitív dologgá. A sötét a várakozás
izgalmát, a meglepetést, valaminek a kezdetét is jelenti.
