Sztepplépéseket tanulnak

Hiányoznak a gyerekek

Új műsorszámmal készül az Albatrosz táncegyüttes

SZTEPPLÉPÉSEKET TANULNAK

Az Albatrosz együttes 1986-ban alakult Császár István vezetésével. A 90-es években már önálló egyesületté váltak, utánpótláscsoportokat indítottak. A koreográfiákat több éven keresztül Stefán Gábor tanította. 1996-ban már olyan sok igény mutatkozott a jazzbalett iránt, hogy önálló, alapfokú művészeti iskolát tudtak indítani az egykori VMK-ban.
- Jelenleg 16 csoporttal, azaz 234 gyerekkel foglalkozunk - kezdi a beszélgetést Molnár Ágnes, az együttes művészeti vezetője. - A munkámat két társam, Regolics Mónika és Tornyos Ervin segíti. Tizenkét évfolyamos képzést terveztünk, ebből két év az előképzőt, négy év az alapfokot, hat év pedig a továbbképzőt jelenti. A gyerekek az iskola elvégzésekor bizonyítványt kapnak. Annak jó, aki a kezdetektől itt van, hiszen ezzel a képesítéssel közép- vagy felsőfokú táncművészeti iskolában tanulhat tovább.
- Ahhoz, hogy gyerekeket tanítsatok táncolni, bizonyára nektek is tovább kellett képezni magatokat.
- Pesten elvégeztünk egy kétéves moderntánc-oktatói iskolát, de ez nem volt elég. Utána még főiskolára is jártunk, ami csak középfokú végzettséget ad. A dologban az a legszebb, hogy a törvény hiába ír elő felsőfokú végzettséget, ma Magyarországon ebben a műfajban még nincs ilyen képzés. Elméletileg jövő szeptembertől újra az iskolapadokat fogjuk koptatni, legalábbis, ha megteremtik majd a feltételeket a továbbtanuláshoz.
- Hány tehetséges gyerekkel találkoztok?
- Az az igazság, hogy sok gyerek jár hozzánk, szeretnek táncolni, mozogni, szívvel-lélekkel csinálják. Az már más kérdés, hogy minden évfolyamon tíz százalék körül van a tehetségesebb gyerekek aránya. Az ő részükre hoztunk létre egy kiemelt csoportot - itt nem kivételezésre kell gondolni -, ez jelenti tulajdonképpen az utánpótlásunkat. Másrészt a kis Albatrosz tagjai is már középiskolások, úgyhogy hamarosan átveszik tőlünk a stafétabotot.
- Hányan vagytok jelenleg a nagy együttesben?
- Az együttes alakulásakor tizenhatan voltunk, egy éve már csak heten alkotjuk a csapatot. Ez a hét ember azonban mindig együtt van, jól összeszoktunk. Nem is baj, ha nem vagyunk többen, hiszen így könnyebben elférünk a színpadon.
- Tanultok új koreográfiát, táncot?
- Természetesen, az újdonságok elől nem zárkózunk el, ez nekünk is kihívás. Nyáron Fonyódon voltunk edzőtáborozni, ahol a sztepptánc lépéseivel ismerkedtünk meg. Szikora Boglárka budapesti vendégtanár segédletével sikerült ezt is elsajátítani. Eleinte féltünk egy kicsit, hiszen eddig mindig lefeszített bokával táncoltunk, a sztepphez viszont teljesen laza bokamozdulatok kellenek. Azért is vállalkoztunk rá, mert ez egy igazi kuriózumnak számít. A fővárosban kevés szteppegyüttes működik, a Dunántúlon pedig egyáltalán nem gyakori ez a tánc. A közeljövőben egyszerű stepszámokkal lépünk majd a közönség elé, s ha tetszik nekik, akkor továbbfejlesztjük a műsorunkat. Ez a tánc egyáltalán nincs korhoz kötve, a múltkor éppen egy nyolcvanéves néger úriembert láttam a tévében fergetegesen táncolni.
- Úgy tűnik, a sztepp kortalan. A modern tánc mennyire veszi igénybe az ember fizikumát?
- Mi még nem érezzük annyira az idő múlását. A rugalmassággal, a kitartással és a tanulékonysággal nincsen semmi gond. Nem az a veszély tehát, hogy kiöregszünk, hanem inkább az, hogy előbb-utóbb mindenki családot szeretne, így fokozatosan feloszlik az együttes.
- A csapatban egy szem fiú van. Az erősebbik nem körében ennyire népszerűtlen a jazzbalett?
- A társas- és néptáncra több fiú jelentkezik. Szerintem a köztudatban az a téves eszme terjedt el, hogy a modern tánc túlságosan nőies, pedig ez nem igaz. Ervinre nagyon büszkék vagyunk, hogy ennyire kitartó és még velünk van. Sajnos, az ő követőinek száma igen csekély. A művészeti iskola kétszáz gyerekéből mindössze négy fiú van.
- Lehet-e még a modern táncban, mint műfajban bármi újat kitalálni?
- Nem hiszem, hogy ez tovább fokozható. Technikailag természetesen még lehet fejlődni, de igazán újítani nincs értelme. Inkább ötletekre, koreográfiákra van szükség. A jazzbalett igazi nemzetközi tánc, nincsenek helyi jellegzetességek. Különbségek jobbára a kivitelezésben, a műsor felépítésében vannak. Csak Magyarországon olyan széles skálájú ez a műfaj, hogy össze sem lehet hasonlítani a csapatokat. Valahogy mégis egy nyelvet beszélünk. És ez benne a szép.
Mozsár Eszter

vissza az elejére

Díszoklevél a pedagógiai munkáért

HIÁNYOZNAK A GYEREKEK

A pedagógus szavunk görög eredetű. Az ókori demokratikus államban azt a művelt rabszolgát hívták annak, aki a gyerekeket a magántanítóhoz kísérte. Feladatköre később a rábízott gyermekek erkölcsi nevelésével bővült. A mai világban ez a szó már egészen mást jelent. Néhanapján azonban maga a pedagógus is úgy érzi, hogy nem tudott kikeveredni a "rabszolgasorsból", már ami a munkája anyagi részét illeti. Van olyan pedagógus, aki mégsem törődik ezzel, hiszen számára a legnagyobb megbecsülést az jelenti, ha ötven év múlva is megismerik a tanítványok az utcán vagy pár soros levélben köszönik meg azt, hogy az életre nevelte az egykori diákokat.
Fertőszegi Mária tíz éve él Zalaegerszegen. Tanári diplomáját 1938-ban szerezte a Győri Magyar Királyi és Állami Tanítóképző Intézetben. A következő évben férjhez ment, majd tíz év múlva folytatta tanári pályáját. A háborút követően nehéz idők jártak, volt, amikor hét hónapig tanította a gyerekeket minden fizetség nélkül. Petőházán egy évet dolgozott, ezután a szomszédos Fertőszentmiklóson folytatta a munkát. Huszonhét évig, nyugdíjba vonulásáig oktatta a rábízott gyerekeket.
- Nagyon szerettem a gyerekeket - mondja könnyeivel küszködve Marica néni -. Ők is hálásak voltak, soha nem volt gondom senkivel. Mindig egyenrangúnak tekintettem őket, igyekeztem következetes és igazságos lenni. Ha nem készítettek házi feladatot, nem büntettem őket, hanem megkérdeztem az okát. Sokszor családi vagy más probléma állt a dolgok mögött, nem volt rájuk jellemző a hanyagság és a lustaság. Mindig arra ösztönöztem őket, hogy tanuljanak. Ha valaki nem értette a feladatot, akkor óra után ott maradtam vele és újra elmagyaráztam neki. Úgy érzem, ragaszkodtak hozzám. Akkoriban egy tanárnak nem lehetett válogatni, szinte mindent tanítani kellett. A rajz és az ének-zene kivételével mindent elvállaltam. Leginkább a reál tantárgyakat szerettem.
- Voltak rosszcsont gyerekek is?
- Akadt egy-kettő. Azonban velük is mindig megtaláltam a hangot. Emlékszem egy fiúra, aki állandóan borsot tört mások orra alá. Engem valahogy mégis tisztelt. Ha bármit kértek a kollégák tőle, azt sohasem teljesítette. Mindig azt mondta, csak a Wessely tanárnőnek teszem meg.
- Hány gyermeket bíztak a gondjaikra?
- Amikor a hatodik osztályt átvettem, hatvan gyermek járt az évfolyamra. Ennyi nebulóval kellett egyszerre foglalkozni. Mint mondtam, nem válogathattunk, mindent tanítani kellett. Csak később, 12-13 év múlva lehetett levelező iskolán a szakosodást elvégezni. Akkoriban naponta 6-7 tanórára kellett a gyerekeknek bejárni, ma már sokkal jobban leterhelik őket, sajnálom is, hogy alig van szabadidejük.
Marica néni pedagógus családban nőtt fel, nem tudott volna elképzelni más hivatást magának. Férjével idén ünnepelte hatvanadik házassági évfordulóját, novemberben pedig nyolcvanadik életévét tölti be. Büszke két lányára, három unokájára és öt dédunokájára. Amikor ideköltöztek, átjártak a szomszéd gyerekek, ha valamit nem értettek, Marica néni türelmesen elmagyarázta nekik. Csak azért szomorú, mert mostanában már alig nyitják rá az ajtót, az ismerősök elszéledtek, az egykori tanítványok messze vannak vagy már nem élnek. A második emeleti lakásból nehezen tud kimozdulni. Ha jó idő van, tolókocsijával az erkélyre megy, onnan figyeli a kertvárosi élet történéseit. És nincs olyan perc, amikor ne gondolna arra, hogy mennyire hiányoznak a gyerekek. Talán nem volt hiábavaló és haszontalan, hogy a fiatalok nevelésének szentelte életét.
Mozsár Eszter

vissza az elejére