GébArt: egy gyűjteménnyi lehetőség

Képtárba kerülhet a művésztelep anyaga

n Évről évre gyarapodik a Zalaegerszegi Nemzetközi Művésztelep gyűjteménye. A pár hete lezárult XXIII. GébArt-i alkotótáborban ismét számos új alkotás született, melyek egyelőre – a többi itt készült műhöz hasonlóan – raktárba kerülnek. Jó volna pedig láthatóvá tenni valamilyen formában a kollekciót.

– pP –

Most jöhetne a közhelyszámba menő kérdés, hogy miért fontos az évről évre megrendezésre kerülő művésztelep. A válaszokat persze jól ismerjük: a hazai és külföldi alkotóművészek összejönnek, két hétig együtt, sőt egy témán dolgoznak, tapasztalatokat cserélnek. Mindeközben betekintést nyernek egymás kultúrájába, alkotói stílusába, partneri, baráti kapcsolatok alakulnak, és a többi és a többi.

Tény, hogy az elmúlt huszonkét évben húsz országból, több mint 150 művész érkezett a városba, akik 450-nél is több művet hagytak hátra. A tábor több korszakot is megélt már, hiszen műfaját tekintve változatos volt a kínálat: a fémszobrászattal indult (ennek eredményei láthatók a Gébárti-tó szomszédságában), majd festészet és kerámiaművészet váltogatta egymást. Most is épp lezárult egy korszak. Kopasz Tamás festőművész öt éven át volt az alkotótábor vezetője. A következő évtől azonban ismét a kerámiaművészet kerül fókuszba. Az évtizedek alatt a GébArt-i alkotótelepen mindig feltűntek helyi tehetségek is; vendég volt többek között a ’90-es évek elején Drabik István szobrászművész, Bayer Csaba festőművész (akinek most a Sóházban látható emlékkiállítása). Az elmúlt években pedig több zalaegerszegi születésű – vagy kötődésű – képzőművész is megfordult itt: Bárdosi Katinka, Gazdag Ágnes, Kiss Ágnes Katinka, Horváth M. Zoltán, Szentgróti Dávid, Tóth Norbert.
A GébArt-i anyagból többször is nyílt már válogatás-kiállítás. A 20. évfordulót nagyszabású tárlattal ünnepelték, a Kopasz-féle festészeti telepek fokozatosan bővülő anyagát kétszer is láthatta a közönség. De az azt megelőző, Krawczun Halina vezette kerámiatelepek anyaga is bemutatásra került már. Legutóbb tavasszal, a zsinagógában megrendezett Kerámiavárosok találkozóján volt látható jó pár, GébArton készült „tűzről pattant” mű.

E néhány, rövid ideig tartó kiállítás repertoárjából leszűrhető volt, hogy egy hallatlanul izgalmas, sokszínű és egyedi anyag gyűlt itt össze az elmúlt két évtizedben. Egyrészt hazájukban elismert európai, távol-keleti, tengerentúli és határon túli művészek hagyták itt alkotásaikat. A gyűjtemény szerves részét képezik továbbá azoknak a már ismert, vagy éppen feltörekvőben lévő magyarországi kortárs művészeknek az alkotásai, akik szintén részt vettek valamelyik művésztelepen. A GébArt-i táborok anyaga így tulajdonképpen egy lenyomata mindannak, amit a 20. század végi és 21. század eleji képző- és kerámiaművészet képvisel. Az ezredvég hangulatára jellemző stílusbéli sokféleség éppúgy megfigyelhető, mint az ezredforduló útkereső, kísérletező hangulata; a digitális technikák alkalmazása vagy a tradíció/megújulás/újraértelmezés kérdése.

A gond az, hogy valójában bele sem gondolunk, hogy milyen értékes ez a raktáron heverő GébArt-i kollekció, és milyen lehetőségek rejlenek benne. Kevéssé használjuk itt helyben (maximum szemezgetünk egy-egy tárlat alkalmával) és még kevésbé használjuk ki kulturális/művészeti kapcsolatfelvételre. Pedig ahonnan egy-egy művész idejött, az anyag is ellátogathatna oda, de akár a testvérvárosokban is be lehetne mutatni a gyűjteményt, illetve alkalomtól függően annak egy-egy részét.
Hosszú évek óta terítéken van egy városi képtár kialakítása is. Rengeteg ötlet és tanulmány született már ezzel kapcsolatban, sőt nem egyszer szakmai vitákra is sor került. Nemcsak a helyszín megválasztása volt kérdéses, hanem a gyűjtemény összetétele (csak a GébArt-i kollekcióból álljon össze a képtár vagy esetleg a Göcseji Múzeum képzőművészeti anyaga is oda kerüljön), kronológiája (a kortárs művészet jelenjen meg, vagy régebbi korszakokból is válogassanak) és elrendezése (állandó vagy inkább időszakos kiállításokra épüljön a képtár) is vitára adott okot.

Az elmúlt hetekben ismét többször előkerült a képtár kérdése. Balaicz Zoltán alpolgármester több kulturális rendezvényen is hangsúlyozta, hogy a következő ciklusban jó lenne, ha végre láthatóvá válna a Gébárti-tó partján lévő táborok anyaga. Helyszínként az évek óta üresen álló, egykori MMIK épülete merült fel. Persze mindez egyelőre még csak amolyan hangosan gondolkodás. Kevés konkrétummal, annál több ötleteléssel. Jó lenne pedig határozott lépéseket tenni, mert a gyűjteményben tényleg nagy lehetőségek rejlenek. Ha nem is jelent kitörési pontot (mert a magasművészet sosem képes tömegeket megmozgatni), de egy kulturális felfrissülést mindenképpen hozna a városnak. Mert, ahogy azt dr. Erőss István képzőművész, egyetemi docens a legutóbbi két GébArt-i anyagból rendezett kiállításon is mondta: a 21. század többek között abban különbözik a 20.-tól, hogy lassan megszűnik a centrum és periféria alá- és fölérendeltsége. A kommunikációs technikáknak hála, az egykori perifériákon (végeken) is lehet nagy dolgokat véghezvinni, aminek a híre egy kattintással messzire mehet.

vissza az elejére

Régen máshogy volt „fontos” a gyerek

Terhes barbie-t keres a göcseji múzeum

n Mi változott az évszázadok alatt: a gyermekszületéshez kapcsolódó filozófia, vagy egyszerűen csak a technikai fejlettség és a széles kínálat módosította a gyermekváráshoz kötődő szellemiséget? Egyáltalán hogyan lehet mindezt egy kiállítás keretében bemutatni? Marx Mária etnográfust kérdeztük, aki éppen a Göcseji Múzeum soron következő tárlatához gyűjti az anyagot. A terhesség, születés, gyermekágy, keresztelő tematikájú kiállítás novembertől lesz látható.

– pánczélPetra –

– Érdekes téma ez, nemcsak a sokszínűsége és összetettsége miatt, hanem mert az elmúlt száz, százötven évet vizsgálva egyértelműen látszik, hogy a gyermek fontossága az, ami a leginkább megváltozott. Hogy ennek mi az oka, magam sem tudom pontosan. Biztos, hogy jórészt a média és a korlátlan fogyasztásra ösztönzés hatása ez, de lehetnek más társadalmi okok is.
A néprajzkutató szerint régen korántsem volt ekkora felhajtás egy-egy gyermek születése körül, mint napjainkban. Évszázadokkal ezelőtt ugyanis nagyon sok újszülött és kisgyermek meghalt; a statisztikákat vizsgálva a megszületetteknek körülbelül fele maradt életben, és élte meg a felnőttkort. A születendő gyermekek „fontossága” így nem volt olyan nagy, mint most. A szülők nem fordítottak semmilyen komolyabb összeget babakelengyékre, ruhákra, játékokra. Nem az volt a lényeg, hogy a gyerek jól nézzen ki, vagy hogy jól érezze magát a sok holmitól, hanem hogy életben maradjon és felnőjön.

– Ez nem azt jelenti, hogy mondjuk a 17–18. században nem szerették a gyerekeket, csak a hangsúlyok máshová estek. Az asszonyok sokszor 7–8 gyermeket is szültek, amiből jó, ha egy-kettő életben maradt. Meggyászolták, elsiratták, eltemették őket, de az élet ment tovább, és jött a következő terhesség. Ma átestünk a ló túlsó oldalára; még meg sem fogant a magzat, már terhességi vitaminokat ajánlanak. A hozzáállás terén az egészséges középút szerintem a 19. század végén volt. A 20. század második felétől pedig a folyamatos fogyasztásra buzdítás, a reklámhadjáratok és a sok-sok termék teljesen elüzletiesítette a gyermekvállalást.

Marx Mária úgy véli, hogy a szülőket egyre jobban megbolondítják azzal, hogy már a terhesség alatt miket kell vásárolni, és milyen fontos dolgokat kell tenni ahhoz, hogy a születendő gyerek testileg és lelkileg egészséges legyen, és ez még csak a kezdet. Babonák persze mindig is voltak. A tárlat a szülést segítő kövektől kezdve, a tejelválasztást serkentő teákon át azt is igyekszik majd bemutatni, hogy miképp jutottunk el odáig, hogy ma már a magzati korban is ajánlott a zenehallgatás.

– Bár a 20. század közepétől az élet minden területe (legyen szó házasságról, születésről, halálról vagy bármi másról) a tárgymennyiség irányába mozdul el, azt tapasztalom, hogy a gyermekkorhoz, terhességhez kötődő tárgyakat nagyon nehéz beszerezni. Múlt századiak, vagy századfordulósak még inkább vannak, azonban az elmúlt évtizedekben a fogyasztással együtt a kidobás is nőtt. A gyerekholmik manapság elkopnak, vagy kölcsönadják őket, és mivel már nem divatosak, egyszerűen a kukába kerülnek.
A trendekkel kapcsolatban a néprajzkutató megjegyezte: egy külön kiállítást lehetne rendezni arról, hogy mik voltak az egyes évtizedek kultikus figurái, és ezek milyen tárgyakra kerültek rá. Elég, ha csak a Mickey egérre, Frédi Bénire, vagy a manapság népszerű Hello Kittyre gondolunk.

A Göcseji Múzeum ősszel nyíló tárlata a terhességgel indul, és a csecsemőkor (1 éves korig) jellegzetes tárgyaival zárul. A régebbi korszakoktól haladunk a maiak felé. Ahogy az etnográfus mondta: a múzeumok azt gyűjtik, ami különleges, illetve azt, ami általánosan jellemez egy-egy korszakot, így a korabeli rituálék és a mai szemlélet a maga furcsaságaival együtt egyaránt megmutatkozik majd a kiválogatott kordokumentumokban. Lesznek például olyan gyermekruhák, amik a felnőttek ruházatát utánozzák, és „szakkönyvek” is, amik segítenek felkészülni a szülésre… vagy a gyerekeknek a testvérvárásra.
Néhány dolog azonban még mindig hiányzik: a Göcseji Múzeum továbbra is gyermekhordozó „kengurut” keres a ’80-as évekből (amin még rajta van a kengurufigura), és jó volna, ha valaki ajándékozna nekik egy terhes Barbie babát.

vissza az elejére

Fesztivál a díszműben

Próbaterem és találkozási pont

n Évek óta próbateremként funkcionál a Zrínyi utcai volt bőrdíszmű üzem egyik emeleti terme. Több helyi amatőr zenekar is használja a helyet, ám néhány köréjük szerveződő tehetséges fiatal azt gondolta, hogy ennél többet is ki lehet hozni mind a helyszínből, mind a kapcsolati hálóból.

– pet –

A hétvégén L'art pour l'art – Művészet a művészetért címmel egy háromnapos happeninget szerveztek a Díszműbe – ahogy ők hívják. A két főszervező – Hajdu Eszter (az Ady művészeti iskola tanulója) és Nagy Csaba (a Spirit Drugs zenekar frontembere) – már régóta gondolkodik azon, hogy miképp lehetne a fiatalokat összehozni úgy, hogy a különféle művészeti ágakban tehetséges gimnazisták és huszonévesek találkozhassanak egymással.

Így született meg – egyelőre kísérleti jelleggel – a teljesen ingyenes, és önköltséggel szerveződött L'art pour l'art fesztivál. Mint azt Nagy Csaba lapunknak elmondta: az eseményt nem hirdették meg a nagyközönség számára, pont a kísérleti jelleg miatt. Inkább amolyan szájhagyomány útján és a Facebookon meghívásos alapon terjedt a program híre. Néhány színes L'art pour l'art feliratú plakát ugyan feltűnt a városban, ám az inkább a bennfenteseket mozgósította, hiszen konkrét információk nem voltak a falragaszon. A fesztivál egyelőre tapogatózás: hogy tud sok jó ember kis helyen is elférni, és nagyot alkotni.

Hajdu Eszter azt mesélte: már évek óta járnak fiatalok a Díszműbe, akik kezdetben az itt próbáló zenekarok köré szerveződtek. Hamarosan kiderült, hogy nagyon sok olyan diák van a városban, akik képzőművésznek készülnek, vagy egyszerűen csak jól rajzolnak, írnak, esetleg a színház/filmezés világa érdekli őket, ezért szerettek volna egy összművészeti programsorozatot megszervezni számukra. Csaba ehhez hozzátette: nem az a cél, hogy idejöjjenek a fiatalok, és zenehallgatás közben jól berúgjanak, hanem hogy a hasonló érdeklődésűek összejöjjenek, és alkossanak valamit közösen. A fesztiválon így sor került egy közös falfestésre, kiállításra, majd több zenekar és zenész is fellépett (Spirit Drugs, BlueMan, Flashback, Kustán Ádám, True Confession), volt irodalmi est, vasárnap pedig Nagy Csaba frissen elkészült rövidfilmjét nézhette meg a közönség.
A szervezők szerint ez a hely egy „búvóbarlang”; aki nem szereti vagy unja a város szórakozóhelyeit, de érdeklődik a művészetek és a zene iránt, az idetalál.

vissza az elejére