Megteremteni az alapokat

Bogár imre: konszenzusra törekedtem

n Nem készült közéleti szerepre, néhány hét leforgása alatt került a politika sűrűjébe, majd a rendszerváltozást követő első önkormányzati választások után ő lett a város polgármestere. Az 1990 utáni képlékeny és forrongó időszakról Bogár Imrével beszélgettünk.

– Az első önkormányzati választásokon még a legtöbb szavazatot kapott párt tehetett javaslatot a polgármester személyére. Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy ha nyer a városban az SZDSZ–Fidesz, akkor Önt jelölik polgármesternek?
– Furcsa dolog ez, hiszen tanár voltam és könyvtáros, 1990-ben pedig a Báthory-szakközépiskola igazgatója. Sosem gondoltam, hogy valaha politikus leszek. 1990 augusztusának végén keresett meg az egyik volt tanítványom, hogy az SZDSZ oktatáspolitikai szakértőt keres, lenne-e kedvem hozzá? Bár különösebb kötődésem nem volt a szervezethez, igent mondtam, mert úgy éreztem, hogy az átalakulás időszakában talán egy jó ügyet tudok szolgálni. Néhányszor összeültünk, tanácskoztunk, aztán azzal álltak elő, hogy a közelgő önkormányzati választásokon legyek az egyik landorhegyi körzet képviselőjelöltje. Némi gondolkodás után igent mondtam. Akkor még nem sejtettem, hogy a következő lépés az lesz, hogy legyek polgármesterjelölt is.

– Állítólag először ezen nevetett.
– Így igaz, hiszen eszembe se jutott ilyen szerepvállalás. Aztán győzködni kezdtek, hogy egy olyan figura vagyok, akit sokan ismernek és kedvelnek, mint tanárt, könyvtárost, a szimfonikus zenekar csellistáját, na meg az 1985-ös Szivárvány vetélkedő irodalmi szekciójának vezetőjét. Arra gondoltam, hogy ha a politikai változások hónapjaiban másokhoz hasonlóan nekem folyton járt a szám, hogy mit és hogyan kellene csinálni, akkor nem hátrálhatok meg. Annál is inkább, mert soha nem kedveltem az olyan embereket, akik csak beszélnek, aztán amikor cselekedni kell, odébbállnak. Szóval, elvállaltam. A felkészülésre alig pár hetem volt. Olyan jellegű kampány, mint manapság, még nem volt, és hát nem is közvetlenül az emberek választották a polgármestert. Szóval, egészen más volt akkor a helyzet.

– Október 20-án, az akkori megyei tanács nagytermében le is zajlott az alakuló ülés, ahol titkos szavazással lett polgármester. Honnan tudták, hogy hogyan kell lebonyolítani a képviselő-testületi ülést?
– Nem tudtuk! Annyi mindenről kellett első körben dönteni, hogy nem is volt idő formaságokkal foglalkozni. Fel kellett állítani a jogi-ügyrendi bizottságot és a többi szakbizottságot. Új jogkörök és feladatok kerültek a városhoz, amiknek meg kellett teremteni a szervezeti feltételeit. Klagenfurt akkor már Zalaegerszeg testvérvárosa volt, így gyorsan felvettem a kapcsolatot az ottani polgármesterrel és jegyzővel, akik nagyon szívélyesen fogadtak. Tanulmányoztam az ő szervezeti és működési szabályzatukat, és önkormányzati rendszerüket. Nagy segítség volt ebben az átmeneti időszakban az akkori zalaegerszegi jegyző, dr. Tóth László is. Az SZMSZ elfogadása után aztán már megvoltak a közgyűlés menetének formai keretei, szabályai.

– Milyen volt a helyi városvezetés és ellenzék viszonya?
– A kezdetektől konszenzusra törekedtem. Azt határoztuk el, hogy bár az SZDSZ–Fidesz 55 százalékos többséget élvez a közgyűlésben, legyen nyilvánvaló az, hogy több párt van, nemcsak egy irányítja a dolgokat. Így a bizottsági helyek elosztásánál az ellenzék amolyan felülreprezentált helyzetbe került. Viták persze voltak, sőt személyeskedések, szélsőséges hangok is. Volt, aki azt mondta, hogy a korábbi városi tanácstól, vagyis a polgármesteri hivatalból mindenkit ki kell rúgni. De hát az élet nem állhatott meg, és szükség volt olyan emberekre, akiknek volt tapasztalatuk a napi ügyintézésben. Sokáig az is vitás volt, hogy lesz-e alpolgármesterem. Szerettük volna, ha a legnagyobb ellenzéki párt, az MDF, Müller Imrét (aki a polgármesterjelöltjük is volt) választja erre a posztra. Imre először nem akarta, végül mégis ő lett az alpolgármester.

– Nem lépett be az SZDSZ-be, végig független polgármester maradt. Tényleg sikerült magát függetlenítenie?
– Ez egy érdekes dolog, mert valóban azt gondoltam, hogy ha nem leszek a párt tagja, biztosítva van a függetlenségem. Persze százszázalékosan ezt nem lehetett megtenni. Azóta sem tudom, hogy nem lett volna-e jobb belépni, hiszen akkor közelebb kerülhettem volna személyekhez és ügyekhez, ami talán hasznára lehetett volna a városnak. Másik oldalról nézve pedig, mivel mégiscsak az SZDSZ által támogatott polgármester voltam, rám fogták, hogy kormányt akarok dönteni, miután kitört a taxis blokád...

– A blokádot tényleg pont kifogta...
– Olyannyira, hogy csak három napja voltam polgármester. Épp zajlott az átadás-átvétel mind a hivatalban, mind pedig az addigi munkahelyemen, a Báthoryban. Akkora nagy munkában voltam, hogy csak később értesültem az országos eseményekről. Rádió, tévé nem volt az irodámban. A közellátási osztályról jött egy kolléga, és mondta, hogy baj van: a taxisok körbevették a város útjait. Így tulajdonképpen mindjárt egy rendkívüli üléssel kezdtem a városvezetői munkámat. Varjasi Gábor akkori rendőrkapitánnyal kimentünk a barikádokhoz is. Szerencsére a Kaszaházánál lévő taxisokat sikerült meggyőzni, hogy vigyék kijjebb a blokádot, így a friss kenyér bejutott a városba. Nekem nem tett jót a blokád, rosszkor jött. Úgy éreztem, hogy kicsit egyedül maradtam ezzel a problémával. Akkor még nem volt polgármesteri kabinet, kommunikációs szakember, sőt alpolgármester sem mellettem. Minden esetleges volt. A blokád után is egyre több probléma merült fel (gyárbezárások, munkanélküliség, tanácsi lakások eladása), amikre átgondolt és a jövőre nézve is hatékony megoldásokat kellett találni.

– Ha visszagondol az 1990–94 közötti időszakra, mit tart a város legnagyobb sikerének? Mi az, ami ennyi év távlatából is büszkeséggel tölti el?
  – Az mindenképpen, hogy sikerült kialakítani az önkormányzat működési rendszerét, hiszen akkor ebben még senkinek nem volt tapasztalata. Örülök, hogy nem került sor iskolabezárásokra, és a szakképzés hátterét is sikerült megteremteni. Sorsdöntő esemény volt, hogy a Flextronics elődje, a Philips a városba települt. Ez akkor 300–500 munkahelyet jelentett, ami akkor hatalmas előrelépésnek számított. Arra is büszke vagyok, hogy hosszú tárgyalások után a Notre Dame-rend visszakapta a zárda épületét, de a főiskola is megmaradhatott a városban. Őket a kiürült munkásszállóba (ma NAV) tudtuk átköltöztetni. Ami pedig a kulturális és zenei életet illeti: sikerült a városba hívni Varnus Xavér orgonaművészt, ami felpezsdítette a művészeti életet. Ő akkor volt pályakezdő, és a hangversenyterem orgonáján szabadon gyakorolhatott, ami kevés orgonaművésznek adatik meg.

– Mi az, amit utólag hibának tart, vagy úgy érzi, hogy lehetett volna jobban is csinálni?
– A kommunikáció. Sajnos a protokoll annyira nem az én műfajom, és erre nem figyeltem eléggé. Persze az is igaz, hogy nagyon sok volt a tennivaló, és én dolgozni mentem a városházára. Úgy éreztem, hogy a protokollesemények elveszik a tényleges munkától az időt. Biztos, lehetett volna jobb is az első négy év, de összességében nincs bennem hiányérzet. Örülök, hogy munkatársaimmal megteremthettük az önkormányzatiság alapjait.

vissza az elejére