Az apai erő legyen veled

                                                                        Pszicho-est az érzelmi kötődésekről

n A mai társadalmak nem kedveznek a lelki érésnek, a lelki folyamatoknak. A fogyasztói attitűd instant, nárcisztikus módon, azonnali kielégülést akar. A befelé fordulás, a másikra figyelés kevésbé fontos. Nehezebb ma fenntartani egy párkapcsolatot, mint tíz-húsz évvel ezelőtt – mondja dr. Keresztes Zoltán pszichiáter, pszichoterapeuta.

– pP –

A főleg személyiségzavarral küzdő egyének (és környezetük) terápiájával foglalkozó szakember a Pszicho Estek rendezvénysorozat vendége volt a minap. Nagy Réka klinikai szakpszichológus, a program háziasszonya a kapcsolati kötődéseinkről beszélgetett a pszichiáterrel. A kora gyermekkorban szerzett tapasztalataink ugyanis kihatnak egész életünkre; különös tekintettel párkapcsolatunkra, vagy inkább párkapcsolatainkra. A kötődési problémák aztán rossz párválasztáshoz és gyakoribb partnercserékhez vezethetnek.
Hogy mi köze egy hiszteroid típusú nőnek vagy egy féltékeny, nárcisztikus férfinak (meglepőnek tűnik, de férfiaknál gyakoribb a nárcizmus) a kora gyermekkori anyai és apai kötődéshez? A szakember szerint elég sok. Keresztes Zoltán pályafutását a lipótmezei (ma már megszűnt) pszichiátriai intézetben kezdte, ahol sokáig foglalkozott személyiségzavaros állami gondozottakkal. Ekkor fordult figyelme a korai kötődés érzelemvilága felé, ami későbbi lelkiállapotunkra, viselkedésünkre is kihat.
A kötődésnek pszichiátriai értelemben nincs konkrét definíciója. Tulajdonképpen interakciós mintázatokat jelent anya és gyermek között. Az utódgondozás fontosságáról és biztonságáról szól: hogy viszonyul az anya a gyerekhez, mennyire „veszi” és reagálja le a csecsemő jelzéseit. A baba és később a kisgyerek számára is fontos a kapcsolatteremtés, a tárgyállandóság, a nyugalom; vagyis hogy az anya „elérhető” legyen, és megtörténjen az egymásra hangolódás. Ez alakítja ki a bizalmat. Az interakció hangulata megőrződik a gyermekben.
A pszichológia az 1940-es évek óta foglalkozik az érzelmi kötődés vizsgálatával. A kutatások során a kötődésnek négy fajtáját jegyezték le: a biztonságosan kötődőt, a szorongó/ambivalenst, a bizalmatlan/elkerülőt és a dezorganizáltat. Ez utóbbi az úgynevezett megnyugtathatatlan, és a négy közül ez az, ami később sem változik. Az előző három esetben viszont akár pozitív, akár negatív elmozdulás is lehetséges. Egy alkoholista vagy drogos, depressziós anyának nagy valószínűséggel lesz ambivalensen kötődő, szorongó vagy bizalmatlan gyermeke (és sokszor ilyen felnőtté is válik). Hiszen egy ilyen anya reakciói, érzelmei szélsőségesek. Minél kevésbé jósolható meg az anya tevékenysége, annál bizalmatlanabbá válik a csecsemő.
Hogy ne csak az anyákról essék szó, a pszichiáter elmondta: vannak anyai és apai kötődési minták. Ez utóbbiak 2 éves kortól alakulnak ki, és ettől az időtől válnak leginkább mérhetővé. Meglepő, de míg az anyához való kötődést már a ’40-es évektől vizsgálták, az apait csak a 2000-es évek elejétől. Érdekes, hogy az apai kötődés kialakulása a biztonságos, de már halálra unt szoros anyai kapcsolatra épül. Amikor a gyermek kétévesen már elég nagy ahhoz, hogy eltávolodjon kicsit az anyjától.
Az apai kötődés szerepe az, hogy élethosszig biztonságban érezze magát az egyén. A Star Wars után szabadon azt is mondhatjuk, hogy „az apai erő legyen veled” – fogalmazott Keresztes Zoltán. Vagyis, ha olyan apa mellett nő fel a gyerek, aki nagy, erős (nem fizikai értelemben), védelmet ad a háttérből és mindig elérhető, amikor kell, akkor erősebb identitású, magabiztosabb lesz az egyén. Az ilyen gyerekeknek jobb a kapcsolatteremtő képességük, jobban kezelik a szociális konfliktusokat és népszerűbbek társaiknál. Ellenkező esetben, vagy ha túl rideg, szigorú az apa, könnyebben válhatnak „lúzerré”, elnyomhatóvá a gyerekek (főleg a fiúk). Érdemes problémára gyanakodni akkor is, ha például a kamaszkor túl nyugalmas, csendes. Az a későbbiekre nézve nem jelent túl jót. Az egyén nem meri vállalni önmagát.
Ha viszont mindkét szülőhöz biztonsággal kötődik a gyerek, akkor olyan tartalékokkal töltődik fel a „mentális hátizsákja”, hogy egész életében lesz mihez visszanyúlnia problémás szituációkban.
A pszichiáter azt mondja: régi kötődés-élményeinket fel lehet dolgozni, vagyis életünk során megváltoztathatók a minták. De ehhez a korábbi sérelmeket tudatosítani kell, és a múlt részévé kell tenni őket. Érdemes szakember segítségét kérni, mert így elkerülhető, hogy párkapcsolatunkban tovább vigyük a korábbi kötődési mintáinkat. Folyamatos hisztériákkal, féltékenységi rohamokkal, uralkodni akarással reagálva társunk cselekedeteire. Az önismeret és az egymásra figyelés sok kapcsolatot megmenthet.

vissza az elejére

Ha már csak a senkiben bízhatunk

Széttört tál, nemcsak a fiataloknak

n Nincs azzal baj, ha valakinek van egy képzelt barátja. Kinek ne lett volna gyerekkorában? Lehet, hogy egy ponton túl ez már kórós, a kívülállók számára meg érthetetlen. Viszont krízishelyzetben akár jól is jöhet; reményt ad. És egyfajta kapocs lehet a külvilág felé.

– pP –

Különben is, ki mondja meg, hogy mi az a bizonyos pont, amin túl már beteges valami? A szülök, az utca lakói vagy a társadalom? De mi van, ha akkora a baj a világban, hogy ezek a fogalmak értelmüket veszítik, és ha pont a szülők élnek fantáziavilágban amiatt, mert ezt nem ismerik fel. Továbbra is görcsösen ragaszkodnak olyan bevett formulákhoz és szokásokhoz (napi rutinhoz), amik már nem érvényesek.
A Hevesi Sándor Színház a közelmúltban mutatta be Edward Bond: Széttört tál című, elsősorban (de nemcsak) diákoknak szóló drámáját. A népszerű kortárs angol szerző művét néhány éve már a fővárosi Kerekasztal Színházi Nevelési Központ is sikerrel játszotta. A zalai teátrum színpadára Bethlenfalvy Ádám dolgozta át a darabot.
2077-ben járunk, egy család nappalijában; valahol, bárhol. Nem fontos. Mégsem sci-fi ez, hanem sokkal inkább lélektani dráma, még ha a fikciónak és a fantáziának óriási szerep is jut. Itt azonban nem távoli galaxisok lakóival kell megküzdeni, sokkal inkább önmagunkkal. A téma tömény, és korántsem vidám; így nem villanyoltással indul az előadás, hanem egy laza „rávezető” beszélgetéssel a színészek és a gyerekek között.
Vajon milyen lehet 2077 a szoba falain túl? A diákok szerint nem kizárt, hogy repülőautók közlekednek, vagy háború van. Van, aki szerint robotok segítik a munkát, de az is elhangzott, hogy a világ szürkébb lesz akkor, mint most, mert az emberek nem beszélnek már egymással, csak a telefonjukat nyomkodják.
Apropó szürkeség: maga a tér, (a szoba) is az. Nincs napfény, se dekoráció. Csak a komor falak. Hogy van-e itt félelem és magány? Már ránézésre is. A többi pedig a játék során kiderül. Már ami kiderül… Mert konkrét válaszok nincsenek, elgondolkodtató kérdésfelvetés annál több.
Beteges-e, hogy a nyolcéves Lány (Kátai Kinga) minden étkezésnél megterít a képzeletbeli – a szülők és sokáig a közönség számára is láthatatlan – barátjának, vagyis Senkinek/Valakinek (Mihály Péter)? Az Apa (Bellus Attila) szerint ez nem normális, így a konfliktus és a feszültség egyre nő közöttük. Mígnem a darab címe valósággá lesz. A töredezettség azonban ennél bővebb jelentéssel bír. Félni valamitől, amit nem látunk, ami Semmi, ami nincs. („Hogy szabaduljak meg valamitől, ami nincs is ott?” – kérdezi az Apa.) Mindezt egy töredezett, széteső világban, társadalmi rendben. Ezt erősítik a leegyszerűsített díszletek, a családi beszélgetések rövid, ám feszült mondatai. A szűkre szabott gesztusok és mozgástér.
Az Anya (Pap Lujza) elég határozatlanul billeg ebben a térben, illetve a gyerek és a férj között. Valamiféle (látszat)egyensúlyra törekszik, de olyan hagyományos családi értékek, klisék (étkezési rend megtartása, még ha egyre szűkösebbek is a rendelkezésre álló források) mentén teszi ezt, amik már nem igazán érvényesek ebben a helyzetben. Hiszen a külvilágból egyre aggasztóbb hírek érkeznek. („Egy kutya és egy lámpaoszlop. Ennyi maradt a civilizációból.”) A család és az egyén elszigeteltsége percről percre nő. Nem csoda, hogy a Lány egyre inkább a képzeletbéli barátjába „kapaszkodik”, aki reményt ad, ételért cserébe. („Mert az éhezőket etetnünk kell.”) A szolidaritásért megkapjuk a megvilágosodást és a menekülés lehetőségét; akár ez is lehetne a dráma üzenete. Ha…
Ha közben nem azon agyalnánk, hogy miért nem tetszik az Apa? Valamiért nem bízunk benne. Hiszen a külvilágból csak ő hozza a rossz híreket. Biztos, hogy hiteles forrás? („Az emberek bármit elhisznek. Minél szörnyűbb, annál jobban.”) Higgyünk vagy ne? A döntés a miénk. Még akkor is, ha egy ponton túl már (az Anyát kivéve) mindenki számára láthatóvá válik a képzelt barát. A Senkiből Valaki lesz. Valaki, aki képes kivezetni a Lányt (Minket) a zárt térből, hogy megmutassa a kinti világot. Azonban, hogy az milyen, megint csak a fantáziánkra van bízva. De legalább már nem vagyunk egyedül...
Sok kérdés megválaszolatlan marad, hisz több lehetséges megoldás (végkifejlet) közül is választhatunk. Talán jó lett volna egy „levezető” laza beszélgetéssel zárni a délutánt. Reméljük, hogy a pedagógusok ezt megtették másnap az osztálytermekben!

vissza az elejére