A nők kibeszélik, a férfiak nem rinyálnak | Nem váltak szimbólummá |
A nők kibeszélik, a férfiak nem rinyálnak
Gyászkultúráról és veszteségekről a pszicho esten
n Csak a halálesetekkel hozható-e összefüggésbe a gyász, vagy minden veszteség (válás, szakítás, munkahely elvesztése) feldolgozása egyfajta gyászfolyamatnak tekinthető? Hogyan viszonyulnak mindehhez a férfiak, a nők és a gyerekek? Na és milyen Magyarország gyászkultúrája?
– pP –
Többek között ezek a kérdések vetődtek fel az Egerszegi Pszicho Estek
rendezvénysorozat legutóbbi összejövetelén, melynek vendége Singer
Magdolna mentálhigiénés szakember, író volt. A hospice- és
gyásztanácsadó trénerrel Nagy Réka klinikai szakpszichológus
beszélgetett, a családokban előforduló krízisekről és azok feldolgozásáról.
Magát a veszteséget nehéz definiálni, és nem mindig egy múltban lezajlott
negatív eseményt értünk alatta. A szakember szerint ugyanis azt a jövő dönti el,
hogy egy traumatikus eseménynek később lesz-e valamiféle pozitív hozadéka. A
tréner (személyes élményein keresztül is) úgy látja, hogy bár a veszteségeket
kétségkívül nem lehet letagadni, elbagatellizálni, azért minden rossz dolognak
lehet pozitív, személyiségformáló hatása. Ő például jelenlegi szakmáját egy
rákbetegségnek köszönheti. A kórházi ágyon fekve határozta ugyanis el, hogy ha
meggyógyul, akkor karitatív munkát vállal a Hospice Alapítványnál, és haldoklók
mellett végez majd önkéntes munkát. Singer Magdolna 40 éves volt
ekkor, s a betegség az életét változtatta meg, hiszen a gyógyulást követően
végezte el a gyásztanácsadó tanfolyamot. Bármilyen hihetetlen, de a rákra
egyfajta ajándékként tekint. Hiszi, hogy bármilyen életkorban újra lehet kezdeni
mindent, bele lehet vágni valami addig eltérő dologba, tevékenységbe. (Ő például
betegségét megelőzően 15 évig kirakatrendező volt.) Tíz évig tevékenykedett
haldoklók mellett, a mai napig aktív
gyászterapeuta,
17 könyvet írt, ezenkívül a válás feldolgozásával kapcsolatban is tart
tréningeket; volt férjével. Ez utóbbi azt is jelzi, hogy létezik „jó válás” is
(ő kétszer is elvált), vagyis amikor az egykori házastársak emberi/szülői
kapcsolata megmarad. Ami a gyerekeknek is könynyebbséget jelent. Azt tapasztalja
ugyanis, hogy nem önmagában a válás viseli meg a gyerekeket, hanem annak
körülményei; a háborúskodás, vagdalkozás, elidegenedés. Ha a szülők normálisan
tudják mindezt kezelni, és ha a távollévő szülő szeretetteljes kapcsolatot
alakít ki, akkor a gyerekek el tudják fogadni az új helyzetet. Bár a
bölcsődés-óvodás kor a legnehezebb, hiszen a kisgyermekeknek még nincsenek „megküzdési”
módszereik a traumák feldolgozására. Mágikus gondolkodásuk miatt pedig sokszor
azt érzik, hogy „rosszaságukkal” maguk okozták a bajt (rossz voltam, ezért
elment…). A beszélgetés, játék, rajzolás sokat segíthet, adott esetben pedig
érdemes szakemberhez fordulni.
A traumák feldolgozása – nemcsak halálesetnél, hanem válásnál és minden
komolyabb veszteségnél – gyászfolyamatnak tekinthető. A terapeuta szerint
súlyosságtól és a személyiségünktől függően 1–4 év a feldolgozási idő. A korábbi
elméletekkel ellentétben ez a folyamat nem szakaszokra oszlik, hanem sokkal
inkább egy dinamikus rendszer, melynek két fókusza van. Az egyik, amikor a
gyászoló magára a veszteségre fókuszál, a másik, amikor már a veszteség
következményeire is; vagyis az élet és a szerepek átstrukturálódására. Az
teljesen normális, ha egy ideig valaki a két fókuszpont között arányosan ingázik.
Persze a nők, férfiak és gyerekek mindezt máshogy viselik, és a feldolgozás
egyénenként is változik. A tapasztalatok alapján a tréner azt mondja, hogy a nők
az érzelmek nagymesterei, jobban meg tudnak küzdeni a veszteségekkel. Jobban
kommunikálnak róla és jobban kifejezik a fájdalmat. A férfiak esetében – nem
meglepő módon – még mindig tartja magát a „fiúk nem sírnak” nézet. Vagyis egy
férfi nem „rinyálhat”, hiszen hogy néz az ki. Gyászfolyamat alatt például sokkal
inkább gyalogolnak – legalábbis ez derül ki a terapeuta egyik interjúkötetéből.
Bár, maga az interjúztatás sem volt egyszerű, hiszen a férfiak nehezen nyílnak
meg. A gyerekekkel kapcsolatban a szakember elárulta: nem jó, ha a család
mindenáron kímélni akarja őket a gyász során. Hagyni kell, hogy ők is átéljék a
veszteséget, ezért soha ne titkolózzunk előttük.
Singer Magdolna úgy látja, hogy Magyarország gyászkultúrája nem
túl jó. Túlságosan a külsőségek uralják. Márpedig nem az határozza meg, hogy mi
van a szívünkben, hogy mennyire hangosan sírunk a temetésen, vagy a tragédiák
után mikor tudunk először nevetni. Sajnos gyakran a közösségnek akarunk
megfelelni a viselkedésünkkel, ami nem jó. Inkább saját magunkra célszerű
figyelni.
A gyászfolyamatban előbb-utóbb eljön az elengedés, ami egy szimbolikus köteléket
jelent; a szeretet, öröm és hála érzése váltja fel a gyászt. Ez elhozza a
megnyugvást is.
1997: Átadták a címerházat. |
2017: Mai állapotában. |
Húszéves a címerház és a iv. béla-szobor
n Húsz évvel ezelőtt egy új emlékmű, a szomszédságában pedig egy szobor létesült a Vizslaparkban. A város címerét magában foglaló címerházat és IV. Béla szobrát a város első írásos említésének 750. évfordulója alkalmából avatták fel 1997. május 13-án. Az ünnepségen az akkori kultuszminiszter, Magyar Bálint is részt vett.
– pánczélPetra –
A címerház az egykori Lenin-szobor helyén épült fel Dévényi Sándor
építész és Palotás József szobrász tervei alapján. Mint arról
akkoriban többször is beszámoltunk lapunk hasábjain, az emlékmű kialakítása a
Lenin-szobor talapzatának elbontásával vette kezdetét 1997 tavaszán. A kőből
készült, kápolnát formázó címerház két dolgot szimbolizál: a város 1247-es első
írásos említését, illetve azt, hogy Mária Magdolna a város
védőszentje, akinek tiszteletére nemcsak templomot építettek elődeink, hanem
alakja a megyeszékhely címerében is feltűnik. E címer kőbe vésett mása került az
emlékmű belsejébe. A címerháztól néhány méterre állították fel IV. Béla király
szobrát, melyet szintén a fenti alkotópáros készített. A kétméteres kőoszlopon
álló bronzszobor azt jelképezi, hogy a város első írásos említése IV. Béla
uralkodásának idejére esett.
|
IV. Béla szobra. |
Zalaegerszeg idén ismét ünnepel, ezúttal a 770. évfordulóra
készülnek az intézmények. Ennek apropóján idézzük fel a húsz évvel ezelőtt
készült két köztéri alkotás történetét; annál is inkább, mert végül nem váltak a
város számára szimbolikus jelentőségűvé. Ma kissé elhagyatottan állnak a
Vizslaparkban. Sőt, nem készült el az a történelmi sétány sem, melynek első
objektuma épp IV. Béla szobra lett volna.
Ennek okairól dr. Gyimesi Endrét, Zalaegerszeg akkori
polgármesterét kérdeztük.
– Valóban befejezetlen ez a vizslaparki projekt – válaszolta. – Az eredeti
elképzelés az volt, hogy a város történetének fontos évszámai és személyiségei
emlékköveken és szobrokon keresztül megelevenednek a parkban, egy történelmi
sétányon. Úgy érzem, hogy az alapötlet jó, ma is megállná a helyét.
Hogy miért nem valósult meg a sétány, és miért nem vált a címerház és a szobor
környezete olyan szimbolikus helyszínné, ahol városi ünnepségeket tartanak,
Gyimesi Endre azt felelte: a 750. évforduló programjai lecsengtek, az
azt követő évek pedig másról szóltak, így eltávolodtak a témától.
– A következő évben az 1848-as eseményekre emlékeztünk, és Kossuth Lajosnak
állítottunk szobrot, majd az ezredforduló közeledtével egyre inkább a millennium
került fókuszba. Ennek apropóján létesült a csácsi Szent István-szobor
is, ami azóta is az augusztus 20-i ünnepségek helyszíne. A városvezetésben
akkoriban fel sem merült, hogy rendezvényeket szervezzen a vizslaparki címerház,
vagy a szobor köré addig, míg tovább nem épül a sétány. Tény azonban, hogy ez
utóbbi egy idő után már nem is volt napirenden.
Kérdésünkre, hogy eljutott-e hozzá a hír, hogy a közvélemény már a kezdetektől
csak „Ív Bélának” nevezte a szobrot, azt mondta, hogy erről csak később értesült.
Azt azonban érezte, hogy a lakosság nem zárta a szívébe IV. Béla
szobrát. Sokan kritizálták például amiatt, hogy túl kicsi lett (mindössze másfél
méter magas). Nem is tervezték azonban, hogy monumentális mű lesz, hiszen akkor
még sétányban gondolkodtak, ami több kisebb alkotás révén alkotott volna egy
egységet.
– Kétségkívül nem vált emblematikus jelképpé sem a címerház, sem a szobor. Az
előbbivel ráadásul többször voltak problémák is: összefirkálták, megrongálták.
Ugyanakkor nem tartanám rossz gondolatnak, ha valaki leporolná az eredeti
terveket; és szép környezetben, egy séta keretében, néhány műalkotáson keresztül
ismerhetnék meg a fiatalok és az idelátogatók a város múltját.