Sztarenki Pál

Tanár úr, én készültem!

Matekpara és önvizsgálat – beszélgetés sztarenki pállal

n Diákévek, felnőttévek, tervek és nosztalgia, na meg a szembenézés önmagunkkal, hogy mivé (nem) váltunk. Vajon megtanultuk a leckét, vagy van némi félnivalónk? „Tanár Úr, én készültem!” Ha mégsem, majd csak súg valaki.

– pánczélPetra –

Sok „para”, meg sok humor. Leegyszerűsítve erre fókuszál a Hevesi Sándor Színház most bemutatott ifjúsági előadása, a Tanár úr, kérem. Karinthy Frigyes máig népszerű műve azért ennél többről szól. A főpróba után erről kérdeztük Sztarenki Pált, a darab rendezőjét, a társulat művészeti vezetőjét.
– Sikerült megoldani a darabban szereplő matekpéldát? És tényleg ennyire félünk a matektól, vagy csak nekem jött elő a gyomorgörcsöm az előadást nézve?
– Másoknak is! Középiskolás korban többnyire a matek a legnagyobb ellenség. Mint kiderült, ez a társulaton belül is így volt. Nekem sem ment, az Iginek (Farkas Ignác, aki az előadáson Bauer szerepét játssza) sem, és a többieknek is az volt a gyenge láncszem. A táblára felírt feladat helyes megoldására egyébként csak egy ember emlékezett a társulaton belül, Szakály Aurél. (Aki viszont nem játszik az előadásban.) De neki könnyű, mert eredetileg matek szakon végzett. És ezúttal is csak bámulatom a matematika tudomány művelőinek.
– Munka közben a saját félelmeit is feloldja a rendező?
– Részben. Most inkább ráoktrojáltam Igire az egészet, mintegy terápiás céllal! A viccet félretéve, persze a helyzetkomikum és a humor sok feszültségtől megszabadítja az embert, még egy olyan szituációban is, mint az általános felelési/megfelelési kényszer. Bármilyen tantárgyról vagy élethelyzetről legyen is szó. Hiszen a rossz tanuló felel jelenetben éppen Petőfi Sándor kapcsán hüppög – egyébként remek színészi alakítást mutatva – hülyeségeket Hertelendy Attila Rogyák szerepében.
– Az elmúlt években inkább kortárs művek kerültek színre az ifjúsági előadásokon. Hogyan jött most képbe Karinthy? Ráadásul nem is teljesen az eredeti verzió, hiszen Szakonyi Károly átiratából készült az előadás.
– Besenczi Árpád igazgató ötlete volt, hogy az idei évadban tűzzük műsorra ezt a közkedvelt, és máig aktuális művet. Örömmel vettem a javaslatot, mert Karinthy Frigyes nagy kedvencem gyerekkorom óta. Szerintem egy zseni! Kár, hogy sokan csak humoristaként ismerik, pedig nagyon komoly verseket, tárcákat, elbeszéléseket, sőt tanulmányokat is írt. Egy igazi polihisztor volt, nagy műveltséggel, aki sok műfajban otthonosan mozgott. Ráadásul a természettudományok és technika sem állt távol tőle. A Tanár úr, kéremből Szakonyi Károly készített színpadi átiratot, és meg is fejelte egy-két újdonsággal, ami új dimenziókat nyit az értelmezésben.
– Például, hogy most nem középiskolásokról van szó, hanem felnőtt emberekről, akik egy osztálytalálkozó révén kerülnek vissza az iskolapadba; illetve a „rossz tanuló felel”, „jó tanuló felel” állapotba. Mennyire tudnak majd a diákok azonosulni a szereplőkkel, hiszen azok nem a kortársaik?
– Ez kérdés, de szerintem nem lesz gond, mert a felelés és feleltetés rémképe ugyanúgy jelen van a darabban, mint napjaink mindenkori élet- és iskolai szituációiban. Ez nem változott, ennek a minidrámája és pszichológiája bizonyára konstans, még ha nem is szeretnék emlékezni rá. A történet azért kap újabb értelmezést, mert kiegészül Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel elbeszélésével is, illetve Bauer felesége révén egy nő (Irénke – Pap Lujza) is bekerül a csapatba. Akibe persze anno mindenki szerelmes volt.
– Mikor az egyes szereplők erre ráébrednek, be is lengi a rózsaszínű köd a színpadot; szó szerint...
  – Direkt giccsesre faragtuk ezeket a jeleneteket. Az idő megszépíti a dolgokat, főleg az első szerelmet. Még akkor is, ha a lány nevére már nem biztos, hogy emlékszünk, csak a találkozás belső légzésére, mámorára.
– Az idő néha össze is kavarodik. Legalábbis a két – kissé szenilissé vált – öreg tanár fejében.
– Ez Szakonyi Károly remek és ravasz trükkje. Ennek köszönhetően Fröhlich tanár úr (Wellman György) és Schwicker tanár úr (Balogh Tamás) a történet motorjai és feszültségteremtői. A bulinak induló érettségitalálkozó egyszer csak eldurvul, mert elkezdenek feleltetni..., mintha mi sem változott volna. A szorult helyzeteket persze feloldja a humor, ami segít visszatalálni a valós időbe is. Nem jó persze látni az elmúlást, de mindaz, ami a színpadon történik, a mi sorsunk, amihez kellő empátiával is kell viszonyulni.
– Szóval a paráztatás, a humor és az elérzékenyülés egyszerre van jelen?
– Alapvetően szeretem az ilyen helyzeteket; egyszer a nevetéstől sírunk, utána meg a meghatottságtól, fájdalomtól. Akkor jó és kiegyensúlyozott az élet, ha mindkét oldalát megmutatja. Mindezt erősíti egyébként a zene is. Klasszikusokat – például Mozartot, Beethovent választottam, máskor meg már bocsánat, Claydermant a maga rózsaszín csacskaságával. Hol a humort, hol a mélyebb érzéseket fokozzák a zenei betétek.
– A végén az önmagunkkal való szembenézés – a Találkozás egy fiatalemberrel – hagy némi keserűséget?
– Ez a Karinthy-novella számomra a világirodalom egyik gyöngyszeme. És nyilván Szakonyi Károly számára is, aki szerencsére beemelte a darabba ezt a történetet. Elvitathatatlanul fontos kérdés, hogy mi lett a diákkori álmainkkal, terveinkkel. Mivé lettünk azóta. Erre vagy tudunk őszintén válaszolni, vagy nem. Egy osztálytalálkozó például jó alkalom lehet a számvetésre. A kicsengetés – mert a történet vége kíméletlenül a kicsengetés – után elgondolkodhatunk, hogy hova tovább. Persze lehet egy olyan értelmezés is, hogy nem önmagunkkal találkozunk, hanem a saját gyerekünk (ez esetben Baueré) szembesít önmagukkal, és teszi fel a kellemetlen kérdéseket. Szándékosan ugyanaz a színész (Ticz András) játssza Bauer fiát és fiatalkori önmagát. Bízom benne, hogy ez egy érthető történet, melyből Karinthy zsenije és humanizmusa egyaránt kiderül. Jó lenne, ha a fiatalok felfedeznék maguknak, Karinthy Frigyest, és minél több művét elolvasnák, hiszen írásai egyszerre szórakoztatóak és aktuálisak.

vissza az elejére

Olyan nyár volt...

n Ez egy olyan nyár volt, kamikor a szomszédos oviudvar Olivér nevétől volt hangos. Nincs köze ahhoz az Olivérhez, aki a történet elején még egy tányér ételt kért. Ez a kisfiú inkább arról volt híres, hogy óvódásokhoz méltatlan cselekedetekkel sokkolta az árnyékban pihegő óvónőket. Homokba mászott, lógott a szeren, botokkal szaladgált és minduntalan az udvar tiltott, hátsó részére merészkedett; ahová még a nap is káros sugarakat küldött. Olivér tudta, hogy az érdekes dolgok a kerítésen túl zajlanak. Viháncoló tinédzserek a közeli trafóház lépcsőjén: térdnél szaggatott farmer, citromos sör, permanens szelfigyártás. Meg ott vannak a rekedt hangú öregek is, görbe lábú kutyáikkal: nehézkesen hajolnak, miközben zacskóba szedegetik a kutyapiszkot. Olivér azt is tudta, hogy az óvodán túli világgal csak úgy lehet kapcsolatba lépni, ha mintegy „véletlenül” átrúgja a lasztit a kerítésen. „Néni, Bácsi! Néni, Bácsi! Tessék visszaadni a labdááát!” Szerencsés pillanatokban akár egy kutyasimogatás is összejöhet az akcióból. Ilyenkor a gyerekkéz messze kinyúlik az óvodának nevezett térből, röpke szabadságélményt adva testnek és léleknek. Az óvó nénik azonban gyorsan megneszelik az efféle szökési kísérleteket. Előbb kérlelve, majd egyre ingerültebben ejtették ki nevét. Amit aztán rendszerint felszólítások követtek. Ne csináld, ne menj, ne tedd, ne vidd, ne mássz...! De Olivért nem sikerült megtörni: maradt, aki volt, egy izgő-mozgó, kíváncsi kölyök, napközisekhez nem illő magaviselettel. Akinek a hosszúra nyúlt hőségriadó alatt nem tudtak semmi tanulságos és szórakoztató dolgot mutatni a kerítésen belüli világban.
 

Ez egy olyan nyár volt, amikor az emberek azt beszélték, hogy ilyen meleget és szárazságot még sohasem..., és ezt fehér ember már végképp nem. Tévednek, mert voltak forró nyarak korábban is, amikor a felnőttek hőgutát emlegettek, ha labdázni akartunk a felmelegedett aszfalton. A P. betűs nagyközségben az asszonyok nejlonotthonkái alá ilyenkor csak bugyogó és melltartó került. „Ejjj, de meleg van gyerekek, az Úristenét!” – mondták, és életlen szerszámaikkal tovább sarabolták az elszáradt gazt a tőkék közül.
Még az is megesett, hogy valamelyik utcabéli alkoholista ügyesen kihasználta a tartós kánikula figyelemre gyakorolt negatív hatását, és meglovasította a Nagymama kedvenc demizsonját. Tíz liter, frissen fejtett otellót nyúlt le; melegben kell a folyadék. A vakációzó gyerekcsapat sokáig nyomozott az ügyben. Detektívnapló készült spirálfüzetből, amit gyümölcsöktől meg palacsintától ragacsos kezek lapozgattak ide-oda; elemezve az adatokat. S bár a gyanú bizonyos Télire terelődött, a nyomozókból lett ügyészek a szünidő végére bizonyíték hiányában ejtették a vádat. Ügyvédről szó sem esett. Kinek jutott volna eszébe abban a klímában, néhány közveszélyes munkakerülő érdekeit képviselni. „Milyen férfiember az ilyen?! Semmiresevaló!” – mondták az összesereglett Nagymamák. Fejüket csóválva, sokáig álltak afölött a talpalatnyi terület fölött, ahol a kint felejtett bor minden bizonnyal felforrt volna, ha Téli (vagy valaki más) meg nem menti azt a tíz litert a romlástól.
 

Ez egy olyan nyár volt, amikor alkalmanként haragos viharok érkeztek a városba. Üvegek törtek, ágak recsegtek és fák fordultak ki gyökerestől. Gömbvillámot ugyan nem emlegetett senki a károk láttán, mint korábban abban a P. betűs faluban, miután a vihar – amit végül mégsem húzott el a Balaton – megbontotta az istállók tetejét. Itt most mindenért a klímaváltozás felel. Na, meg az az idióta – mondják –, aki ezt évtizedekkel ezelőtt ideültette. Pont az alá a bizonyos ablak alá, ami alól kidőlt; pont a parknak arra a részére, ahonnan kifordult. „Hogy_a_Jóédesanyját_az_ilyennek!”
A város közben évfordulót ünnepelt, fesztiváltól fesztiválig telt az idő. Rendre beizzították a bográcsok alatt a tüzet, s széliránytól függően hagyma- meg sertésszag terjengett az egyes városrészek fölött. A mulatozást néha eláztatta az eső, ilyenkor folyamként zúdult alá a sátorponyvákról a víz. Az árusok elmenekültek, a borászok sietve adták ki bódéikból az utolsó fröccsöket. Elsumákolva néhány kortynyi bort a szükséges deciliterekből. A dombok fölé meleg pára ült, a trikóra felkapott esőkabátok alá meg veríték.
Egy viharos éjszakán aztán a liget mélyéről a felszínre kerültek a múlt apró darabkái. Míves kályhacsempék és más kerámiák bukkantak elő a megborult fák gyökerei alól. Egy letűnt kor, elfeledett szereplőinek kellékei. A sárréteg itt-ott vidám pöttyöket rejtett; piros és fehér, akár a gyerekek labdája az óvodában. Csinos bögre volt egykoron, strapabíró mázzal. Színe alig kopott meg, darabjai még összeilleszthetők, füle ép. Talán egy Olivér-féle kisfiúnak kavargattak benne langyos tejet, hogy megnyugodjon kicsit az éjszakai zajokban; dörgés, légiriadó. Már nincs, aki elmesélje.
„Nem vert mély gyökeret. Ilyen szemetes talajban nem is lehet.” – állapította meg a szakértő a diagnózist a törzs felett állva, majd továbbsietett egy másik park, másik fájához. „Úgy látszik ez egy ilyen nyár, sorra kifordulnak!” – szólt még vissza az ablakból. Majd a motorral együtt a klímát is beindította a felforrósodott terepjáróban.
 

Pánczél Petra

vissza az elejére