Gazdag szimbolika a Seuso-kincseken

Meleagros-tál.	Székre roskadó Phaidra.

Mitológiai történetek elevenednek meg

n Vadászat, beteljesületlen szerelem, bor és megújuló természet. Mitológiából ismert történetek és alakok, de keresztény szimbolika is megjelenik a lapzártánkkal egy időben záruló Seuso-kiállítás kincsein. A Magyar Nemzeti Múzeum vándorkiállítása három hétig volt látható a Göcseji Múzeumban.

– pP –

Az értékes, 4. századból származó leletegyüttesről sok szó esett az elmúlt időszakban, ám az ételek és italok tálalására és tárolására használt edényeken látható szimbolika talán kevesebb figyelmet kapott. Persze a jelképek, ikonográfiák mélyreható elemzéséhez még további kutatásokra lesz szükség, amit az MTA Seuso Munkabizottsága végez majd el.
Annyi azért az eddigi vizsgálatok alapján elmondható, hogy a tizennégy lelet közül hét darabon láthatók mitológiai jelenetek – válaszolta érdeklődésünkre Eke István, a Göcseji Múzeum római koros régésze.
– Ezek mindegyike ismert, ókori drámákban is feldolgozott, görög, illetve római mitológiához kötődő történeteket mesél el. Vagy egy-egy nagyobb mondakörhöz tartozó szereplőket jelenít meg.
Megtudtuk: a legnagyobb, legnehezebb Akhilleusz-tál és a Meleagros-tál díszítésének egy része is a trójai mondakört veszi alapul. Az utóbbi tál peremén például az indítójelenet látható, amikor az istennők közül Paris, a legszebbnek járó aranyalmát Aphroditének nyújtja. A tál központi részén pedig a híres kalydóni vadkanvadászat jelenik meg. Az állatot elejtő Meleagrost központi figuraként ábrázolta a készítő, immár a vadászat után megpihenve. A régész szólt a három részből álló Hippolytos-készlet motívumairól is.
– Központi elemként Phaidra és Hippolytos be nem teljesült szerelmi története látható. Phaidra az elemésztő és a tiltott szerelem jelképe is egyúttal, hiszen mostohafia, Hippolytos iránt érzett kínzó szerelmet. Csakhogy a fiú önmegtartóztató életet élt, és inkább a vadászatnak és a testedzésnek szentelte életét. Az edények egyikén jól látható a szenvedéstől székre rogyott istennő, akit szolgálói nyugtatnak. A másik jeleneten pedig a Phaidra által írt szerelmeslevelet dobja épp elutasítóan a földre Hippolytos. Ezt a drámai történetet Euripidés és Ovidius is megírta. Azt nem tudjuk pontosan, hogy aki a motívumokat készítette, eredetiben olvasta-e a mitológiai történeteket, vagy Ovidius műveiből ismerte azokat, netalán ókori drámákat vette alapul. Hiszen szinte mindegyik „sztoriból” készült színpadi mű is.
Eke István szerint nagyon szép a Dionüszosz-amfora és -kancsó motívumvilága is, ami – mint azt a neve is jelzi – a Dionüszosz mondakört dolgozza fel.
– Gyermekként és felnőttként is beazonosítható az istenalak az edényeken. Megjelenik a tobozvégű bot, a szőlőfürtszerű haj és a boroskorsó is. Dionüszösz a megújuló természet, a bor, a mulatozás, sőt a lerészegedés istene is volt. Alakja nem is annyira a fő istenségek pantheonjához, hanem sokkal inkább a népi vallásossághoz tartozott. A tárlaton bemutatott amfora és kancsó stílusosan a bor szervírozására szolgált.
Hogy van-e jelentősége annak, hogy milyen jelenetek kerültek az adott edényekre, és hogy ezek mennyire tükrözik a tulajdonos hitvilágát, a régész azt felelte: az akkori szokásoknak megfelelően vagy megrendelésként, vagy ajándékként került a tulajdonos, vagyis Seuso birtokába a készlet. Ha ez utóbbiról van szó, akkor nyilván olyan tárgyakat kapott, amiknek – az ajándékozó szerint – örült, hiszen valaki kedveskedni akart neki. Vagyis valami rá jellemző „dolgokat” kapott, amik tükrözik szokásait, nézeteit. A kutatók azt feltételezik, hogy szenvedélyes vadász volt. Jelzi ezt az is, hogy Pannónia vadban gazdag vidék volt, a nevét viselő Seuso-tál központi motívuma pedig egy vadászjelenet. Ráadásul ez nem is mitológiai kötődésű ábrázolás. A jelenetek elrendezése is más, mint a többi edény esetében. A tál ikonográfiája elég bonyolult, a megfejtés még további kutatásokat igényel. Annyi azonban elmondható, hogy megjelenik benne a keresztény szimbolika is; nevezetesen a Krisztus-monogram.
– 4. századi tárgyakról van szó, a kereszténységhez köthető jelképeket ekkor kezdik nyilvánosan használni. A megajándékozottnak ismernie kellett az új vallást és a hozzá tartozó motívumokat is. Érdekes ugyanakkor, hogy bár a Krisztus-monogram megjelenik, a keresztény kulturális körből mégsincs semmilyen szimbolika az edényeken. Pedig ekkortól válik államvallássá a kereszténység.
Kérdésünkre, hogy a zalai ásatások során kerültek-e elő olyan római kori leletek, amelyek a Seuso-kincsekhez hasonlóan mitológiai jeleneteket, vagy a kereszténység korai szakaszából származó szimbólumokat ábrázolnak, a muzeológus azt felelte, hogy Keszthely-Fenékpuszta környékéről igen. Ráadásul szintén a 4. századból. Ezekből párat a Seuso-tárlaton be is mutattak kiegészítésképpen.
– Néhány töredékes ládikaveret került kiállításra, melyek közül az egyik Dionüszosz-jelenetet – illetve a felvonulást – ábrázol, a másik pedig az évszakokat megszemélyesítő természeti képeket jelenít meg. Érdekes, hogy szintén Fenékpusztáról került elő egy olyan ládikaveret is, amelyiken már keresztény szimbolika is van. Mindez azt jelzi, hogy a 4. században az antik képi világ és a keresztény szimbolika jól megfért egymás mellett a tárgyakon és ugyanúgy a fejekben is.

vissza az elejére

Szent Péter esernyője

Mikszáth-mű a hevesi-színházban

n A népszerű zenés és könnyed műfajú darabokat követően, a Hevesi-színház társulata legújabb bemutató előadásán a XIX. századi magyar anekdotairodalom ikonikus alakja, Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője (1895) című közismert kisregényéből készült átirat színrevitelére vállalkozott. Az eredeti – öt fő fejezetre tagolt, laza szerkezetű, két fő cselekményszálra építkező, műfajából fakadóan az elbeszélőt (magát az írót) középpontba állító – történetből Deres Péter készített színpadi szövegkönyvet, melyet Moravetz Levente állította színpadra, akinek rendezői koncepciója alapvetően Deres írásának „megjelenítésére” építkezett.

– Szemes Béla –
 
A nyitójelenet (előjáték) életszerűen szomorú hangulata – Gregorics Pál agonizálása, halála – az előadás előkészítésének, a történet továbbvitelének funkcióját töltötte be, egyúttal megalapozta a kontraszthatás (vígjátéki elemek) dominánssá válásának lehetőségét. Moravetz felfogásában bemutatott előadás a színpadtechnikai adottságok maximális kihasználása, az egyes jelenetek korhű és hiteles kidolgozottsága, a mozaikszerű nagyszámú epizód – a közöttük lévő váltásokat a bevonuló férfikórus rövid produkciója vezette fel – tartalmának következetes egymásra építése eredményeképpen, az esernyő titkának „kitudódásával” egyetemben vezetett el a „happy end”-del végződő univerzális üzenetet közvetítő végkifejlethez.
A tágas játéktér, az eseményekhez igazított puritán, jelzésértékű díszletezés (Bényei Miklós munkája) összhatásában erősítette a rendezői szándék megvalósulását. A sajátos (szűkebb) tájegység lakóinak népviseletére, öltözködési kultúrájára utaló, Molnár Gabriella tervezte jelmezek és kellékek a néző számára egyértelműsítették a szereplők társadalmi státuszát.
A Szent Péter esernyője című előadás – többségében hétköznapiságukban is sajátos egyéniséggel rendelkező – figuráinak megformálását a társulat gyakorlott művészeire bízta a rendező. Ecsedi Erzsébet (Münczné) magabiztos színpadi játékával kétségbevonhatatlan hitelességgel jelenítette meg Glogova „emblematikussá növesztett” zsidó asszonyának alakját. Mester Edit színészi képességeiről a fia sorsáért felelősséget érző anya (Ancsura) szerepében nyújtott nívós alakítása győzhette meg a nézőt. Czegő Teréz szakmai empátiája révén a talpraesett, hús-vér glogovai parasztasszony típusának valódiságát „varázsolta” elénk, míg Kováts Dóra (Lonka) játékában a „világgal perlekedő” kamaszlány személyiségével szembesülhettünk. A zömében paraszti életformát élő helybéli lakosok etalonnak minősülő figurájának külső és belső vonásait jelenítette meg Besenczi Árpád (Szlávik) és Kiss Ernő (Gongoly) karakteres alakítása. Ugyancsak elismeréssel szólhatunk a vidéki értelmiség képviselőjének szerepét magára vállaló Bellus Attila (Majzik tanító), az egyház szolgálatát hivatásának tekintő Mihály Péter (Bélyi János, glovovai pap) és a gyámapa (Sztolarik) figuráját színre vivő György János színpadi teljesítményéről. A nem „evilági szint” küldöttének (Szent Péter) alakját Wellmann György testesítette meg. Külön színfoltnak számított Lőrinc Nikol (Madame Kriszbay) attraktív, lendületes játéka. Az előadás kulcsszereplőiként – a „boldog végkifejlet” létrejöttét szavatoló – Barsi Mártont (Wibra György, besztercei ügyvéd) és Kátai Kingát (Bélyi Veronika) jegyezhettük. Allűröktől mentes, őszinte, morális mélységeket is érintő szerepjátékuk nem csupán a darabban beteljesülő frigyüket szentesítette, hanem a célul tűzött rendezői koncepció megvalósulásának garanciáját is jelentette.

vissza az elejére

Lepsényi Imre

Márka, arculat, morál

Nem mindegy, milyen üzenetet közvetítünk

n Van-e a dizájnernek felelőssége, felmerülnek-e morális kérdések az arculati tervek készítése közben? És hogy jön mindehhez a hitleri Németország? Lepsényi Imre (DLA) dizájner, képzőművész, grafikus volt az Ady-iskola „Művészbeszélgetések” rendezvénysorozatának legutóbbi vendége. Az előadások a Nemzeti Tehetség Program keretén belül zajlanak.

– pet –

A zalaegerszegi születésű alkotó a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékének óraadójaként is tevékenykedik. Tulajdonképpen az ott tanított tematika egy részével ismertette meg az adys diákokat; persze a 16–18 éves korosztály tudásához alakítva a témát.
A dizájner bevezetésképpen elmesélte: eredetileg villamosmérnökként végzett, majd a 2000-es években került kapcsolatba a dizájnnal. Többek között az foglalkoztatta, hogy a harmincas évek németországi nemzetiszocialista kommunikációja mennyire tekinthető dizájnnak? Úgy tűnik ugyanis, mintha kiforrott arculati tervezésről lenne szó. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen aztán „doktorit” is írt ebből a témából, később pedig ugyanezt tanítani kezdte az intézményben. Ezenkívül arculati terveket készít; a Kassák Múzeum komplex arculatának kialakításáért például rangos nemzetközi díjat nyert. De ő készítette az Izraeli Kulturális Intézet terveit is.
Az Ady-iskolában tartott előadásán mindenekelőtt a márka, az arculat és a dizájn fogalmával ismertette meg a diákokat, illetve arról beszélt, hogy a jelentés és a vizualitás hogyan kapcsolható össze. Az arculat alapja egy logó, s ennek a grafikai elemeire lehet az egész koncepciót felfűzni. Rengeteg híres – és a diákok számára is ismert – márka és brand van a világon; elég, ha csak az egyes autómárkákra, elektronikai és divatcikkekre, vagy üdítőitalokra gondolunk.
Márkája azonban nemcsak a cégeknek, termékeknek lehet, hanem személyeknek, sőt politikai pártoknak is. Morális kérdések az arculati tervezés közben már a piaci szereplők esetében is felmerülhetnek, hiszen nem mindegy, hogy valaki mit és hogyan akar eladni. Fokozottan igaz ez akkor, ha politikai arculatról beszélünk. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen kulturális üzeneteket közvetítünk. Ha a nemzetiszocialista párt arculati eszközei hasonlíthatók a dizájnhoz, akkor bizony megjelennek az említett morális kérdések.
Az előadó arra is kitért, hogy Németországban a weimari köztársaság idején (1913–1933) kristályosodott ki a márka fogalma. Mindennek hátterében többek között a piaci márka fejlődése és az azt megelőző vasútfejlődés állt. A németeknél a császárkorra jellemző díszes, túlzsúfolt jelképeket, „márkákat” felváltotta a modern grafika. Előbb csak cigarettásdobozokon, mosószereken és más hétköznapi termékeken, majd megfogalmazódott az „állam, mint márka” gondolata is. Annál is inkább, mert a propaganda már az I. világháború idején is létező jelenség volt. Hitler 1933-ban egy meglepő és progresszív plakáttal (saját arcképével, egyszerű grafikai megoldással) jelentkezett, majd saját gesztusrendszerének, sőt nagygyűléseinek is márkát teremtett. Felhasználva a kor modern grafikai nyelvét és az innovációban, technológiai fejlődésben rejlő lehetőségeket.
Lepsényi Imre szerint mindebből az látszik, hogy komoly következménye lehet, annak, ha a márkázás tudományát nem megfelelő célra használjuk fel. Számára ezért szimpatikusabbak a művészeti vagy kulturális téren (múzeumok, kulturális intézetek) végzett arculati munkák, mert ott kevesebbszer merül fel ilyen súlyú morális kérdés. Ennek ellenére a felelősségről és moralitásról kell beszélni, főleg mert a fenti kontextusban kevésszer esik róla szó.

vissza az elejére