Sorsfintoroktól az örökös tagságig

Beszélgetés balogh tamás színművésszel

Balogh Tamás

Többször próbálta a sors eltéríteni, de nem adta fel. Balogh Tamás színművész bár már gyerekként rendre szerepeket kapott, és színészi pályáról álmodott, csak 31 évesen talált rá erre az útra. Közben többször döntött e bizonytalan jövő mellett a biztosabb másik lehetőség(ek) ellenére. Az idén a zalaegerszegi színház örökös tagjai közé választotta.

– Bánfi Kati –

– Az örökös tagság öröm, vagy van benne fájdalom is? Elég hozzá, hogy harmincegy éve a színház tagja?
– Abszolút öröm, meglepetés, a megbecsülés jele. Mindig direktori döntés, és nem elég hozzá sok éven át egy helyen dolgozni, hanem valamit le is kell tenni az asztalra. Jó társaságba került az arcképem a színház bejáratánál, és ez megnyugtató.
– Sokféle „poszton” próbálta ki magát a színészet előtt. Miért?
– Először a behatároltság miatt, később tudatosan. Állandóan jelentkeztem a színművészetire, sikertelenül. Végül harmadik alkalom után azt mondta az egyik tanár, „Tamás, maga inkább rendezői alkat. Ha szerez egy diplomát, felveszem.” A leggyorsabban népművelő–könyvtáros szakot tudtam elvégezni, aztán sajnos disszidált a nevezett tanár, és megint nem vettek fel. De hasznos volt ez a szak, jó tanárok voltak, szerettem a művészettörténetet.
– És valóban jó rendező lenne?
– Ez nem derült ki. Bár az első amatőr társulatnál rendeztem is, meg egyszer komolyabban szóba jött egy interaktív gyerekelőadás során, de azóta színészként olyan izgalmas feladatokat kaptam, hogy ez a vonal elmaradt. De egyébként legelső vágyam kisgyerekként az volt, hogy karmester legyek. Akkor minden vasárnap volt Debrecenben térzene, anyám karján ülve ezt hallgattam és elbűvölt a karmester. De az is meghatározó volt, amikor szintén gyerekként elvitt anyám egy János vitéz-előadásra és a szünetben sírva fakadtam, hogy én nem lehetek a színpadon, hogy nem én vagyok a János vitéz. Utána sokáig úgy mutatkoztam be, hogy Tamás Emil János vitéz.
– Édesapja nyomdokaiba sosem akart lépni? Elegáns megjelenése miatt ez is illene Önhöz.
– Apám ügyvéd volt és a családban sok jogász és pap, magas rendű pap volt. Kvalifikáltak voltunk, úgynevezett „úri gyerek” voltam, rajtam maradt ez az öltözködési stílus.
– És egy ilyen család nem botránkozott meg a színészi tervek miatt?
– Nem. Nagyon nyitottak voltak. Ahogy általában a debreceniek. Először zenei vonalon indultam, ezt a nagybátyám példájának is köszönhetem. Ötévesen hegedültem nyolcados hegedűn, ami nincs is, mert negyedes a legkisebb és csodagyerekkoncertet akartak nekem szervezni. Végül a családdal úgy döntöttünk, hogy mégse legyen ez. A hegedű is elmaradt, zongorát próbáltam, de nem tetszett. Majd zenei gimnáziumban fagottozni tanultam végül. De ebből az iskolából a jeles szakmai eredményem ellenére kirúgtak, mert táncosként részt vettem akkor a Faust opera balettbetétében, ami nem tetszett az igazgatónak.
– Fiúként balettozni nem volt ciki?
– Nem. És elárulom, akkor jó egy férfi balett-táncos, ha férfi és nem férfinak látszik. Van olyan elem, amit csak férfi tud előadni. tíz évig balettoztam, mivel színész akartam lenni, gondoltam majd hasznát veszem. Aztán nem. Csak egyszer, egy szösszenetnyit táncoltam. De mozgáskultúrát adott, ennek hasznát vettem. A zenei műveltség is jól jött. A fagott olyan jól ment, hogy el kellett dönteni, hogy zeneművészeti vagy színészet. Maradtam ennél. A zenében pedig maradtam klasszikuspárti. Sokan azt mondják, sok mindenbe belefogok és abbahagyom. Ez csak a látszat. Minden érdekelt, sok terület.
– Gondolom, ez jól jött a különböző karakterek megformálásánál.
– Ezért csináltam. Ma is a szabad szellemi kapacitásomat ilyenre fordítom. Például nagyon szeretem a népmeséket.
– A könyvtárosmúltból csak a saját könyvgyűjtemény maradt?
– Igen, sosem akartam könyvtáros lenni, pedig ajánlottak állást. Inkább lettem sztirpíztánc-koreográfus. Jól is ment. Figyelmeztettek, ha nem hagyom abba, ott ragadok. Otthagytam.
– Végül is hogyan jött a színészet?
– Otthon vacsoráztam, amikor felhívott Ascher Tamás, hogy eljönnék-e a kaposvári színházba? Mondtam, én most két kanál leves között vagyok, de lemegyek megnézni két előadást. És tetszett. Utána jött Kecskemét, majd Veszprém és 1987-től Zalaegerszeg.
– A sokféle érdeklődés a pálya mellett is megmaradt?
– Igen. Például a gasztronómia és annak minden tartozéka, az alapanyagok, a fűszerek, a szerszámok. Az ország első „tévés szakácsa” is én voltam. Vettem is egy házat Zalatárnokon, hogy majd a sorozat árából felújítom. Aztán jött egy kormányváltás és ezzel műsorváltás. A ház sosem újult fel, viszont a kertjét tudtam hasznosítani. Főzni még a nagymamámtól tanultam, aki fogta a kezem, és együtt kevertük a fakanállal az ételt.
– A fűszerek miért emelkednek ki a sorból?
– Mindig érdekeltek. És bár sok erről szóló könyv van, káoszt látok. Rendet szeretnék ebben teremteni. Írtam egy egyelőre kiadatlan könyvet, melyben botanikai leírás, latin név, az összes magyar elnevezés, felhasználás, fűszerszótár szerepel.
– A sors sokszor próbára tette. Sosem adta fel?
– Nem olyan alkat vagyok. Meg ami bánt, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam.
– Végül is így visszatekintve ez volt a jó út?
– Azt már sosem tudjuk meg. Nem én szövöm a sors fonalát.
– Mi volt a pályán a legnehezebb?
– Amikor a színészt magára hagyják, a rendezői koncepció nem világos.
– Tervek, álmok?
– Többnyire sikerültek. Az ismertséggel együtt nő a felelősség is, ez megnehezíti a dolgot, több a teher. Jobban nézik, hogy bakizom-e?
– Volt emlékezetes baki?
– Igen, az egyik még fiatalkoromban egy Kosztolányi-esten. Nem jutott eszembe két versszak, és ott helyben improvizáltam. Meg is kérdezték, ez melyik változat, mert még nem olvasták.
– Család?
– Borcsa lányom táncművész. Van két unokám, egy első elemis és egy óvodás. Éppen most voltak itt, főztem nekik finomat.
– Közös alkotás volt? Fogta az unokája kezét a fakanálon?
– Nem, ahhoz még kicsik, de majd eljön annak is az ideje.

vissza az elejére

Nadrai Róbert, Hanisch András és Wettstein Tamás

Dr. Caligari zenével és animációval

Újragondolták a százéves némafilmet

Először csak egy kísérlet volt, hogy hogyan tud egy 1920-ban készült német némafilm és egy mai instrumentális zene „együttműködni”. 2009-ben Nadrai Róbert és Wettstein Tamás zenét írtak a Dr. Caligari című, ma már filmművészeti klasszikusnak számító misztikus thrillerhez, amit sokan a horrorfilmek ősének is tekintenek.

– pet –

Pár évvel később Hanisch András is betársult a produkcióba, akinek közreműködésével felújították a zenei anyagot. Ezt 2014 őszén a Keresztury VMK-ban a nagyközönségnek is bemutatták. Ebből a közös munkából született a VEN zenekar, ami ugyan filmzenei projektként jött létre, de a trió már túllépett ezen, és a Dr. Caligarihoz írt zenén kívül más dalokat is írtak azóta.  Wettstein Tamás, az együttes egyik alapító tagja lapunknak elárulta: néhány évnyi pihenő után most ismét a Dr. Caligari került fókuszba. Meghívást kaptak ugyanis egy sárvári fesztiválra, hogy az ottani közönségnek is bemutassák a filmet, a hozzá írt élőzenei produkcióval együtt. Ha már így adódott, a fiúk kaptak az alkalmon, és ismét újrahangszerelték, átdolgozták a zenei anyagot, és tulajdonképpen magát a filmet is. Persze nem új sztorit kreáltak, és nem is „rondítottak bele” az eredeti műbe. Csupán az történt, hogy egy Zalaegerszegen élő horvát filmrendező, Tom Jantol, a zenekar felkérésére rádolgozott egy animációt a némafilmre. Az új képi világgal, és az élőzenés koncepcióval az volt a cél, hogy feltárják a közel százéves film új dimenzióit és az elmúlt száz év történéseit, művészeti hatásait.
– A Dr. Caligari egy olyan alapmű, amiből egyrészt sok más film táplálkozott évtizedeken át, sőt az erős expresszionista stílus és izgalmas látványvilág miatt képzőművészeti és zenei alkotásokat is inspirált. Szerintem máig aktuális, ráadásul egy csavaros, odafigyelést igénylő történetről van szó – mondta Wettstein Tamás.
Hozzátéve: az általuk írt zene nem a húszas évekre, hanem a film képi világára asszociál. A hagyományos hangszerek mellett többek között felvett hangokból (zörejek, kopogások, sikítás) építkezik a zene, amit szemplerek segítségével dolgoznak össze egy egységes művé. Mindez lehetőséget ad az improvizálásra is. Az eredeti film a hatalom-kisember viszonyát, az elnyomás-manipuláció folyamatát és fokozatait is jól bemutatja, emellett a józan ész és az őrület határait is mesteri módon jeleníti meg. Nem csoda, hogy az egész európai filmiparra nagy hatást gyakorolt. Tom Jantol animációja tulajdonképpen ezekre reflektál. A zágrábi születésű filmrendező (aki több reklámfilm, videoklip és animációs film alkotójaként tevékenykedik több mint húsz éve) lapunk érdeklődésére elmondta: a Dr. Caligari azért fontos mű, mert a modern történelem legborzasztóbb időszakának hajnalán – Hitler hatalomra kerülése előtt – készült.
– Olyan, mint egyfajta jövendölés, ugyanakkor arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon mindannyian egy nagy őrültek házában élünk-e? Az általam készített animációval a filmvászon elé képzeletbeli nézőket, közéjük pedig képzeletbeli lényeket „ültettem”. Így olyan, mintha a filmet néző közönség elvegyülne, eggyé válna a VEN zenekar koncertjén részt vevő valódi közönséggel. A lények pedig azt jelzik, hogy a szörnyek továbbra is köztünk élnek; sajnos a többség számára sokszor láthatatlanul.
A VEN zenekar a nyár folyamán turnéra indul a Dr. Caligari produkcióval. Sárvár, Budapest, Szentbékkálla és a szlovéniai Ljutomerben rendezett Horrofilm-fesztivál után, július 26-án a Művészetek Völgyében, Vigántpetenden is fellépnek.

vissza az elejére