Test és víz érintkezése Fotópályázat Reflexesnek lenni életforma volt Itt a tojás, hol a tojás?

Test és víz érintkezése

Frissesség és akvarellhatás

Vízbe merülni jó, különösen kánikula idején. Sőt, már az is üdítően hat, ha ilyen témájú képeket, netán festményeket nézünk. Vízélmény és Merülés a címe Tánczos György festőművész új sorozatának is, melyek a közelmúltban véget ért GébArt Zalaegerszegi Nemzetközi Művésztelepen készültek.

– pánczélPetra –

Persze az alkotó művészetében a víz és az abban elmerülő alakok nem pusztán az egyszerű strandélményt és a hűsölés örömét akarják közvetíteni a néző felé. Még akkor sem, ha Tánczos György festészetében a frissességnek fontos szerepe van; de kicsit más kontextusban. Többek között erről beszélgettünk vele két művésztelep között. A gébárti után ugyanis a balatoncsicsói alkotótáborba várták.
– Néhány éve Csúsztatások címmel már volt egy tárlatod, ahol vízbe merült alakokat, főleg aktokat láthatott tőled a közönség. Ez újdonságnak számított korábbi – régi fotók hangulatát idéző – munkáidhoz képest. Mi ihlette a váltást?
– Talán az, hogy nehéz éveken vagyunk túl a családommal, és szeretnék bizonyos dolgokat a jövőben megúszni. Bár az is igaz, hogy a víz és annak tanulmányozása mindig foglalkoztatott. Elég jól úszom, régen triatlonoztam, sőt szívesen készítek víz alatti fotókat is. Tény, hogy az egyetemi éveim alatt először nonfiguratív felülettanulmányokkal foglalkoztam, majd ehhez jött hozzá a régi fotók hangulatát idéző korszak. A diplomamunkámban ezt a két világot ütköztettem egymással. Később aztán a felületképző homok az új, realisztikusabb képek keretévé szelídült. Mindez látszólag elég távol áll a víztől, mégis valahogy ezektől jutottam el oda, ahol most vagyok.
– Közben feltúrtad a családi fotóalbumot is a korábbi festményekhez?
– Tulajdonképpen igen! A gyermekkori élmények újragondolásai voltak ezek a munkák. Az úgynevezett fotórealista képeimet tényleg korabeli fényképek alapján festettem. Mint ahogyan a mostani vizes témákhoz is alámerülök a fényképezőgépemmel. De ez nem jelenti azt, hogy szolgai módon lemásolom a vászonra, amit a fotón látok. Inkább az van, hogy a fényképekről előzetes vázlatokat készítek, hogy festés közben már ne az anatómiával kelljen foglalkozni, hanem sokkal inkább a fényekkel, árnyékokkal, színekkel. A cél pedig mindig az – még a régi fotókat idéző képeknél is –, hogy frissesség legyen a festményen.
– Ehhez van valamilyen sajátos koncepciód?
– Egyrészt a kihagyásra épülő szemléletben hiszek. Vagyis, hogy nem kell az egész vásznat mindenáron telefesteni. Tudni kell kihagyni, hogy a csúcsfények érvényesüljenek. Ezt tanítom az Ady-iskolában a gyerekeknek is, és a felnőtt csoportom hallgatóit is erre ösztönzöm. Másrészt pedig arra törekszem, hogy bár olajfestékkel dolgozom, mégis akvarellhatásúak legyenek a képeim.
– Az előbb szó volt a színekről. E téren is megfigyelhető egy változás a korábbi évekhez képest, hiszen monokrómról szí-nesre váltottál.
– Érdekes ez, mert miután megszülettek a gyerekeim, azt vettem észre, hogy egyre inkább előtérbe kerülnek a színek. Valamiféle belső késztetésből. Ezenkívül 2010-ben Kaszás Tamás képzőművésznek volt egy kiváló installációja a Sokszínűség menedéke címmel, és ez nagy hatással volt rám. A színek, fények egyre inkább foglalkoztatni kezdtek engem is.
– A víz pont jó „terep” ezek megfigyeléséhez. Mit jelent neked ezen túlmenően maga a víz, vagy a merülés élménye?
– Egy ősi éltető elemet, ami megnyugtat, biztonságot ad, körbevesz, és ami szó szerint körüllebegi, körülöleli az embert. Egy idilli világ, amit keresünk. Mindezt társítottam az aktokkal, és a víz felületén vagy a víz mélyén megjelenő fényekkel, színekkel.
– Ha már aktok: mindig csak nők vannak a vízben. Ez szándékos?
– Hűha, tényleg! Ezen még nem gondolkodtam. Viszont az sem jutott még eszembe, hogy férfialakokat fessek ebbe a környezetbe. Inkább a víz alatti fények és a női testfelületek kölcsönhatása érdekel. Ezek az aktok amúgy csak részletek, testformaszeletek, hiszen ritkán festem meg a teljes testet. Inkább az foglalkoztat, hogy a buborékok, hullámok, örvények hogyan viszonyulnak a kiemelt, kinagyított részekhez.
– A GébArt-i művésztelepen készült festményeken mintha több lenne az örvény. Ez már új irányt jelez?
– Nem tudom, lehet. Az biztos, hogy szeretném továbbgondolni kicsit ezt a vizes témát. Például a sávos bontású képek, vagy a függőlegesen bontott női figurák felé terelni a perspektívát. Még ha ez utóbbi így kicsit furán is hangzik. De a víz és a test érintkezése sok titkot rejt még magában. A jövőben megkísérlem ezeket megfejteni és vászonra vinni.

 

 

 

 

 

vissza az elejére


Fotópályázat

Amatőr alkotók részére

Az Országos Bírósági Hivatal (OBH) 2018-ban ismét meghirdette fotópályázatát „Fókuszban a bíróság” címmel amatőr fotógráfusoknak.

A zsűri négy külön kategóriában várja a képeket: A bírósági munka, mindennapok a bíróságon. Bírósági épületek homlokzata, épületek belső terei, bírósági épületek környezete. Bírósági épületek által ébresztett érzelmek, hangulatok. Tárgyalótermi életképek.  Az OBH a pályaműveket 2018. október 5-ig várja. Az egyes kategóriák nyerteseinek díjazása 200 ezer forint, és emellett közönségszavazásra is lesz lehetőség. Az elmúlt négy évben több zalai amatőr fotós is jelentkezett a pályázatra. Munkáikból később a Nyitott Bíróság program keretében, a Múzeumok éjszakáján kiállítást rendezett a Zalaegerszegi Törvényszék.

 

 

 

 

 

vissza az elejére


Reflexesnek lenni életforma volt

Kötetben a legendás társulat története

Egy szubjektív, ám lényegre törő kötetbe foglalta össze dr. Merő Béla rendező, alapító a zalaegerszegi Reflex Színpad történetét. Az amatőr társulat 1970-től egészen a rendszerváltozásig működött, és meghatározó eleme volt a város kulturális életének. Annál is inkább, mert 1983-ig nem volt állandó színház a városban.

– pP –

A Volt egyszer egy... Reflex Színpad című kötetről a szerző lapunknak elmondta: barátai, kollégái – köztük Zalán Tibor író is – már régóta győzködték, hogy írja meg visszaemlékezéseit, így született meg végül az összefoglaló kiadvány. „Reflexesnek” lenni egy életforma volt annak idején: hittek benne, hogy a művészet képes szembe menni bizonyos társadalmi/politikai folyamatokkal. Nem véletlen, hogy a kezdeti években több előadásukat be is tiltották – mesélte a rendező. A szerző elsősorban arra törekedett, hogy a kötetben ezt a „reflexes mentalitást” mutassa be, s ne az együttes kronologikus történetét tárja az olvasók elé, afféle szakdolgozati stílusban.
A Reflex Színpad először a mai színház épületében, vagyis az akkori Megyei Művelődési Központban kapott helyet, majd a Móricz Zsigmond Művelődési Házat vették birtokba. A társulat fel is újította a belső tereket: modern színpadtechnikával, nézőtérrel látták el az intézményt. Merő Béla úgy látja, hogy a Reflexnek két nagy korszaka volt: a Hevesi Sándor Színház megalakulása előtti, és az azt követő időszak. A szocializmus évtizedeiben az avantgárd színházaknak országszerte is nagyon fontos kulturális, társadalmi és közösségformáló szerepük volt, főleg olyan településeken, ahol nem volt állandó társulat. Amatőr művészek, professzionális előadásokat hoztak létre; melyek a legtöbb esetben egészen más szemléletet képviseltek, mint amit a hivatalos kultúrpolitika elvárt. A rendező hozzátette: a ’80-as években a Hevesi Sándor Színházzal nem vetélytársak, hanem partnerek lettek, hiszen Ruszt József színházalapító rendezővel hasonló nézeteket vallottak, így egymást erősítették. A Ruszt által is preferált színházi nevelést és beavató színházi programot még a Reflex kezdte el a ’70-es években Zalaegerszegen, aminek híre ment az országban. Ruszt pedig örömmel jött egy olyan városba, ahol már működött efféle színházi kísérlet, és adott volt egy ezt befogadni képes közönség, amire aztán lehetett építkezni. Merő Béla szerint a Reflex hetvenes évekbeli szerepvállalása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Ruszttal indulhatott el az állandó színház a városban. Persze az amatőr társulatot ez némiképp új helyzet elé állította, de párhuzamosan tudott működni a két intézmény egymás mellett. A frissen megjelent kötet – mely a Pannon Tükör Könyvek sorozat részeként látott napvilágot – számos, a fentiekhez hasonló kulturális érdekességet és színházi kulisszatitkot tár az olvasók elé az említett évtizedekből. A könyv hivatalos bemutatójára szeptember 11-én kerül sor a VMK Cafféban, melyre mindenkit szeretettel várnak. Merő Béla azt is elárulta: a reflexesek egy ideje újra összejárnak, sőt azt tervezik, hogy ismét színpadra állnak. Februárra szeretnének összehozni egy kiállítással egybekötött színházi estet.

 

 

 

 

 

vissza az elejére


Itt a tojás, hol a tojás?

Jó dolog a parkosítás, még azt is támogatom, hogy köztéri alkotásokat, illetve azok környezetét dobjuk fel némi színes növénnyel. Főleg ha betonból készült kompozícióról van szó. Azt viszont kicsit túlzásnak gondolom, ha egy szobrot teljesen kitakarnak a virágok, díszfüvek.

A kertvárosi „Tojás” lassan olyan, mint amikor a húsvéti tojást kell a fűben megkeresni. Ha valami hasonló volt a parkosítás célja, akkor oké, értem a tréfát.
De mégis inkább azt gondolom, hogy nincs jó üzenete a köztéri művek el- és kitakarásának. Illetve dehogynem; többnyire valami kulturális, politikai, társadalmi üzenete szokott lenni. Nem hiszem, hogy ebben az esetben erről van szó, mert ez a szobor nem ártott senkinek, nem hordoz semmi olyan ideológiai töltetet. Szimplán térrendezési hibára gyanakszom.
A Tojás, vagy valódi nevén Plasztika 1980 óta áll a Köztársaság útján, az Eötvös-iskola előtt. Alkotója Schrammel Imre szombathelyi születésű, Kossuth-díjas ipar- és keramikusművész; az ezredvégi kerámiaművészet egyik megújítója. Az ország több városában is van köztéri műve (Budapest, Miskolc, Pécs, Győr, Szolnok). Munkáit sokszor geometrikus alakzatok, organikus formák ihletik. A kertvárosi mű, a maga tojás alakjával a világ teljességére utal. Mivel azonban középen egy hullámvonal metszi szét a teljes formát, távolról úgy is értelmezhető, mintha két stilizált alak egymást éppen megölelni készülne. De épp a hullámvonal miatt a Jin-jang szimbólumra; vagyis az egymással szemben álló, ám mégis egymást kiegészítő ősi erőkre is lehet asszociálni. Szóval a szobrot inkább láthatóvá kellene tenni, kiemelve annak adottságait, lényegi elemeit. A mellé (és nem teljes magasságban, szorosan köré) ültetett színes növények erősíthetik, esztétikusabbá tehetik a látványt.
(Forrás: KulTour-Vidék)

 

 

 

 

 

 

vissza az elejére