Fiatalság
és öregség kettős játéka| Fiatalság és öregség kettős játéka | Színek zenéje | A kultúra és a turizmus otthona |
Fiatalság
és öregség kettős játéka
Ideje a meghalásnak a griff bábszínházban
Mikortól kezdjünk foglalkozni az arcunkkal? A ráncokkal, a kisebbedő, majd fénytelenné váló szemekkel, a látásromlással és más egyéb – nem túl kedvező – testi folyamattal? Nem, ez nem afféle csajos nyavalygás az öregedéssel kapcsolatban.
– pánczélPetra –
Már csak azért sem, mert végső soron a halálról van szó. Egész előadás alatt. Az
meg ugye nem gender-kérdés. Mint ahogy az sem, hogy a mai emberek valahogy nem
szeretnek erről az egészről tudomást venni. A napokban a Griff Bábszínházban
vendégeskedett a KL Színház Alaine – Ideje a meghalásnak című produkciója. A
felnőtteknek szóló bábszínházi sorozat ezúttal az öregedés és az elmúlás témáját
feszegette, mégpedig Polcz Alaine pszichológus, tantalógus, a hazai hospice
mozgalom megalapítójának művei (többek között az Ideje az öregségnek, Ideje a
meghalásnak, Asszony a fronton) alapján. Az egyszemélyes előadás szereplője
Markó-Valentyik Anna egyszerre jelenített meg a színpadon egy fiatal,
ereje teljében lévő, és egy nyolcvanon túli nőt. Aki testi hanyatlásai ellenére,
fejben és lélekben még mindig úgy érzi: ő fiatal és Nő. Az más kérdés, hogy
őszül (az hagyján, hogy a haja, de hogy „odalent” is…), egyik szemére nem lát.
Testmagassága pedig három centivel kisebb, mint amenynyinek vélte. Viszont még
észreveszi, ha a férfiak udvarolnak neki, és bizony néha még énekel és táncra is
perdül; mint fiatal korában. A néhány fémes bútordarabból és pár egyszerű,
hétköznapi kellékből (melyek lakásban és kórházi szobában egyaránt használhatók)
álló színpadon mindjárt a nyitánykor arcunkba kapjuk a kérdést: hány évesnek
érezzük magunkat? Mert a fenti kettősség (a lélekben fiatalság) szinte
mindenkire jellemző. Persze azért olykor sor kerül ennek fordítottjára is,
amikor fiatal testben öreg lélek lakik. Ki beszél? A fiatalban rejlő öreg (akivé
majd válunk), vagy a hanyatló testből kiszóló ifjú? Mindez együtt jelenik meg az
előadás során, hiszen egy huszonéves színész és egy nyolcvanon túli báb
monológján – és csodás közös mozgásán – keresztül elevenedik meg egy
hányattatott női sors. Mely tulajdonképpen Polcz Alaine életéből
merít. Hányattatott, de felemelő, mert nemcsak saját öregedéséről, közelgő
elmúlásáról, férfiakhoz való nem mindig szerencsés viszonyáról van szó, hanem a
másokon való segíteni akarásról is. Hogy a kórházakban, hospice-házakban hogyan
lehet a haldoklókat és azok családtagjait megnyugtatni, felkészíteni az
elkerülhetetlenre. Hogyan lehet enyhíteni a fájdalmakon, a halálfélelmen –
legyen szó gyerekekről vagy idősekről. Mindeközben elhangzik a súlyos
társadalomkritika is: a modern kor nem tud mit kezdeni a halállal. Míg régen
kultúránk része volt az, hogy virrasztunk a haldokló, majd a halott mellett, és
méltó módon búcsút veszünk tőle, most kerüljük a témát. Elveszett a rítus.
Sokszor úgy éljük le életünket, hogy nem is látunk halottat.
Markó-Valentyik Anna tökéletesen jeleníti meg a kettősséget a
Ladányi Andrea által rendezett előadás során. Nincs felesleges,
túldramatizált mozdulat, a fiatal és öreg test szinkronban van egymással, és a
két test „elválása” is megfelelő (drámai) pillanatban történik meg. Súlyos
dolgokról van szó, mégsem sokkol a darab. Inkább életszerű, tényszerű;
Polcz Alainhez hasonlóan hétköznapinak állítja be az elmúlást. A mély és
megható szövegeket feloldják a Karády-dalok és néhány (ön)ironikus
megnyilvánulás az öregedés visszafordíthatatlan folyamatáról. Humorból talán egy
kicsivel több is elfért volna. Persze nem arról van szó, hogy amolyan fekete
komédiát varázsoljunk a dologból (annak is van létjogosultsága a téma kapcsán,
de az egy másik műfaj és Polcz Alainhez sem passzolna). Viszont az
erősen pszichologizáló – hol önelemző, hol inkább terápiás célú –
szövegfolyamnak jól állt volna még egy-két viccesebb megjegyzés. A feloldás, és
az élet „átfolyása” a halálba inkább a mese szárnyán érkezett meg (ami egyfajta
kinyilatkoztatás is volt az eutanázia mellett). Az elviselhetetlen fájdalmak
tetőzésekor, majd egy „Olyan Szuri” hozza el azt a bizonyos könnyű létet. Szép
az előadás zárójelenete: a színésznő mindent összepakol. Asztalokat, székeket,
kellékeket, melyek közül csak egy az öreg báb. A halál természetes, a
hétköznapok folytatódnak. Minden megy tovább…(Ünneprontó leszek, de a záró „akció”
után, egy ide nagyon nem illő akciófilm-sorozat egyik epizódjának a címe, és a
belőle készült videóklip jut eszembe. Die Another Day. Halj meg máskor. Egy
ideig hatékony túlélési stratégia. James Bond és Madonna
sem öregszik, pedig már nem mai darabok.)
Színek zenéje címmel nyílt kiállítás a Móricz Galériában. Macsekné Sipos Anita nagykanizsai festő első alkalommal mutatkozik be a zalaegerszegi közönségnek. Főként tájképekből álló tárlata május 10-ig tekinthető meg.
– b. k. –
A kiállítás címére gyorsan magyarázatot kaphattunk a megnyitón. Lengyák
István, a magyar kultúra lovagja, úgyis mint a művész „földije”,
elmondta, Sipos Anita veleszületett öröksége az a tehetség, mely a
képzőművészetben és a zenében egyaránt otthonossá teszi.
– Amikor fest, a színek zenélni kezdenek, amikor énekel, színes képek
keletkeznek a képzeletben. Művészetet szerető emberről beszélünk, aki nem azzá
lett, hanem annak született, s akit az örökség mellett a szülői példa, a
gyerekkori inspiráló környezet, majd a tanulmányok tettek teljessé e téren.
Álmodozó a festészete. A tájak úgy jelennek meg, ahogy a valóságban sohasem.
Sosem volt, mégis jelen lévő világ, melyet ő szépnek, érdekesnek tart. Munkái a
természetszeretetet tükrözik, s mindez a hétköznapi ember lelkiségéhez áll közel.
Őket állítja meg a művész lelkéből kivetülő szépség. A képekből áradó szeretet
arra utal, figyeljünk jobban egymásra és a természetre. Ez az alkotások
leglényegesebb üzenete – fogalmazott Lengyák István.
