Akkor született, amikor a Kádár-rendszer

Emlékképek és valóság garaczi regényeiben

1956-ban született, és ez a tény afféle bűvös számként van jelen az életében. Részben azért, mert ha gyerekkorában kimondta születési évszámát, annak volt valami sötét, fenyegető kisugárzása. Másrészt meg azért, mert a forradalom idején lakóhelyük környezetében lövöldözés volt, sokan meghaltak, szülei pedig pincében bujkáltak vele.

– pP –

Garaczi László – merthogy róla van szó – még csak pár hónapos volt a forradalom napjaiban, így az eseményekre nem emlékszik. A történtek hatására azonban anyja beteg lett, elment a teje, amitől Garaczi is beteg lett, majdnem meg is halt. Ezekkel a „fenyegetettségekkel” nőtt fel, hiszen mindez állandó beszédtéma volt a családban. Az már más kérdés, hogy '56 okairól és hatásairól soha nem tudott beszélni szüleivel. Ők ugyanis – állami köztisztviselőként – kitartottak amellett, hogy az ellenforradalom volt. Garaczi László író, költő volt a Szépírók Társaságának vendége a Club PopUp Undergroundban. A „Literaturista” sorozat legutóbbi rendezvényén Tóth Imre könyvtáros, költő beszélgetett a szerzővel. Mint kiderült: Garaczi már tizenéves korában érezte, hogy sok furcsaság van a Kádár-rendszerben. Például, ha minden annyira oké, mint ahogy mondják (propagálják), akkor miért félnek mégis sokan bizonyos dolgoktól? Mondjuk, miért nem mernek kimenni az emberek az utcára 1966. október 23-án este? Amikor a tízéves Garaczinak, és néhány barátjának épp focizni lenne kedve..., csak hát nincs elég gyerek a teljes csapathoz.

Szóval gyorsan rájött, hogy itt egypártrendszer van, meg diktatúra. Szabad Európát kezdett hallgatni, és egyre többet járt az úgynevezett pesti „underground” körbe, ami tele volt kísérletező alkotóművészekkel. Tulajdonképpen író/költő is úgy lett, hogy koncertre indult, aztán egy felolvasáson kötött ki. Ekkor vállalta fel először nyilvánosan verseit. Még papírfecnikről olvasta fel őket, de a fogadtatás jó volt. Azt mondja, hogy mivel pont akkor született, amikor a Kádár-rendszer, feladatának tekinti, hogy megírja azokat az érzéseket és ellentmondásokat, amik a korra jellemzőek. Erről szól az ötrészes „Egy lemúr vallomásai” regénysorozat (Mintha élnél, Pompásan buszozunk!, Arc és hátraarc, Wünsch híd, Hasítás). Hogy ezek mennyire önéletrajzi regények, arról a kritikusok máig szeretnek vitatkozni. (Annál is inkább, mert a kötetek sorrendben a kisgyerekkortól a felnőtté válás és pályakezdés nehézségeinek időszakáig kalauzolják el az olvasót.)
Garaczi szerint, azért nem kell mindent készpénznek venni, ami le van írva! Önéletrajzi ihletettség persze van; tényleg erős emlékképekből indul ki egy-egy mű, de fikciókat is bőven tartalmaz. Mint a regények általában. Könyvei ugyanakkor játékosak, viccesek, néhol szarkasztikusak, melyekből jól kirajzolódik a Kádár-kor világa, és hogy hogyan élte meg ezt egy gyerek/fiatal/katona/pályakezdő író. A „lemúr” maga is utal az itt kísértő múltra, hiszen – azontúl, hogy ez egy madagaszkári gyűrűsfarkú maki neve – a római mitológiában ő a visszajáró szellem, aki felelősségre is von. A szerző az első három kötet esetében kutatómunkát is végzett, rendszeresen járt, könyvtárba, levéltárakba. Minél hitelesebb, realisztikusabb képet szeretett volna kapni arról az időszakról, melyben még gyerek, vagy fiatal volt, és kevéssé emlékszik rá. Vagy (az Arc és hátraarc kötet kapcsán) a hadsereg működésével, felszereltségével kapcsolatos dolgok érdekelték. Interjúkat is készített, így néhány érdekes sztorival, hangulati elemmel egészítette ki saját emlékképeit. Művészetében volt egy váltás: versei és első kisprózái még afféle „flash”-ek, sokszor töredékesek, nem lineáris szerkezetűek. Ahogy megjegyezte: ezeket szokták posztmodern irodalomnak nevezni. Az első „lemúr” (Mintha élnél) is még ezt tükrözi. Aztán áttért a hagyományos regényszerkezetre. A kritikusok ekkor meglepődtek, hogy most meg miért ír „normális” regényt. Amúgy a szövegek egy része hirtelen ugrik be neki, mondjuk hajnalban, félálomban, ezért az ágya mellett mindig van toll és papír. Garaczi aktív a Facebookon is: kíváncsi volt a közönségére, ezért próbálta a különféle posztokra adott reakcióikat alaposan kifigyelni. Mint mondja: jó látni, hogy mi érdekli az embereket, mi az, amin elgondolkodnak, és mi az, ami inkább érzelmi hatást vált ki belőlük (a politikai tartalmú posztok például nagyon népszerűek az oldalán). Úgy érzi, hogy mára megtanulta olvasni az olvasóit. Közben új regényén dolgozik, de ez már nem a „lemúr” sorozat. A történet a jövőben játszódik, valamikor a 2020-as évek közepén. A főhősök fiatalok, a hangvétel pedig lehet, hogy szatirikusabb lesz, mint az előző műveké.

vissza az elejére

Monok Balázs és Pál Katja

Kimozdítani a síkból a négyzetet

Nézőpont-manipuláció a gönczi galériában

Néha érdemes a kockából kiindulni. Vagy legyen inkább négyzet. Mondjuk egy piros színű; bár ez utóbbi tulajdonság csak másodlagos.

– pánczélPetra –

A négyzetnek közel sem ismert annyira a története, mint a körnek, pedig a síkidom nemcsak geometriai, hanem filozófiai, művészetelméleti, vagy ábrázolástechnikai kérdéseket is felvet. Mindezekről Monok Balázs művésztanár mesélt egy rendhagyó, rövidített „rajzórán” a Keresztury VMK aulájában, Pál Katja festőművész Gönczi Galériában nyílt kiállítása kapcsán. A néhány éve Lendváról Zalaegerszegre költözött festőművésznek ez az első önálló tárlata a városban, bár neve korántsem ismeretlen a kortárs művészetet kedvelők körében. Ő működteti ugyanis a páterdombi D'Clinic Studios nemzetközi rezidenciaprogramot, melynek keretében külföldi képzőművészek töltenek el egy-egy hónapot a zalai megyeszékhelyen. Ez alkalommal viszont maga a stúdió vezetője mutatkozik be az elmúlt öt évben készült alkotásaival. Már a kiállítás címe is inkább filozofikus: Korrelációk összecsapása, avagy a gondtalanság művészete és ennek ellentmondásai. Mi csap össze mivel, és mi mond ellent micsodának? – merülhet fel a kérdés az egyszeri látogatóban. Lesarkítva: talán a négyzetről alkotott, kissé „szögletes” vagy sarkított elgondolásaink ütköznek a kiállítótérbe rendezett idomok látványával. Mert a négyzet rengeteg játékosságra ad lehetőséget, attól függően, hogy hogyan szerkesztjük, hogyan „lőjük be” a perspektívát, és hogy mindezt milyen irányból szemléljük. A kiállítást megnyitó Monok Balázs is egy efféle játékra invitálta a közönséget a fent említett rendhagyó rajzóra keretében. Adva volt egy olló, egy ceruza, egy vonalzó, némi instrukciók pontokba szedve, meg az a bizonyos piros négyzet. A beavatkozásra – és ezáltal kiteljesedésre – váró idom. Amire pontokat rajzolhatunk, vonalakat húzhatunk, aztán a sarkokat levághatjuk, máshogy hozzáilleszthetjük, vagy akár újabb vonalakat húzhatunk rá. S láss csodát! A négyzetek (mindenkinél más-más módon) kimozdultak saját síkjukból! Éppen úgy, ahogy Pál Katja absztrakt festményein. A kreatív játék célja is az volt, hogy a közönség végighaladjon azon a folyamaton, amin a művész. Vagyis hogy pontból és vonalból eljusson valahová. De ebben az esetben a geometria csak egy dolog, Pál Katját más is érdekli a szerkesztésen túl. Mégpedig a látvány, azon belül is a festmény és a néző közötti kapcsolat vitalitása. Az alkotó érdeklődésünkre elárulta: annak ellenére, hogy aki először találkozik a munkáival, mindig a matematikát és a geometriát emlegeti, ő nem vonalzóval és körzővel indul el a műterembe. Vagyis nem ez a kérdéskör foglalkoztatja elsősorban a négyzet kapcsán. Sokkal inkább az érdekli, hogy a festménynek és a látványnak milyen hatása lesz a nézőre. Aktív szerkezeteket, több nézőpontból értelmezhető idomokat hoz létre, hogy a befogadó ne csak passzív szemlélője legyen műveinek. Bár a képek látszólag a síkban vannak, mégis úgy érezzük, hogy van mélységük, néha meg térbeliségük (hiszen a művész kiszabadítja az alkotásokat a képkeretből, a vászonból). Ezzel a perspektíva-manipulációval az alkotó összezavarja kissé a nézőt, ám ezzel el is távolítja a négyzet hagyományos értelmezésétől. A látvány és az alkotás maga pedig ezektől az ellentmondásoktól válik teljessé. A színek itt csak másodlagosak, hiszen ahogy Pál Katja fogalmazott: mostanában intuitívan választja a színeket. Ami egy adott pillanatban éppen tetszik neki, az kerül a vászonra. A mostani kollekció inkább monokróm: sok feketével, szürkével, acélkékkel. De azért fűszerként van benne egy kis piros és zöld is. A kiállítás november 2-ig látogatható.

vissza az elejére

Merre jár a Pál?

Tengerecki a griffben

Tamkó Sirató Károly máig népszerű művének átdolgozásával folytatódik a Griff Bábszínház idei előadás-sorozata. Az Ecki, Becki, Tengerecki című zenés mesét szombaton mutatták be a gyerekeknek.

– pet –

A premier előtti sajtótájékoztatón Szűcs István igazgató elmondta: az egész előadás Tamkó verseire épül, nincs benne vendégszöveg, ami ritkaságnak számít a bábszínház életében. A verseket Khaled-Abdo Szaida dramaturg szerkesztette kerek egésszé, a meséhez Dés András írt zenét, Szőts Orsolya pedig a díszleteket és a bábokat tervezte. Kovács Petra, az előadás rendezője a sajtótájékoztatón elárulta: generációk nőttek fel Tengerecki Pál versekbe szedett történetén, ezért is gondolták azt a dramaturggal, hogy a kötetből egy jó bábelőadást lehet szerkeszteni. A főhős természetesen maga Tengerecki, akire sok kaland vár: tengerre szál, űrutazáson vesz részt, meglátogatja a sivatagok lakóit. Aztán élményekkel feltöltődve hazatér, mert otthon, csak egy van. Az előadás követi a versek világát, ám az is fontos szempont volt, hogy mégse versmondás legyen az előadás, hanem történetmesélés. Ezt segítik a képregényszerű díszletek és az egyszerű síkbábok. Mindezek ellenére egy nehéz darabról van szó; mármint színészi oldalról. Matola Norbert és Szlinyi Arnold játsszák végig az előadást, mégpedig úgy, hogy ők szólaltatják meg a szereplőket, közben mozognak és szinte folyamatosan zenélnek, hiszen ez egy élő zenére épülő mese. A különös hangzást looperrel (élőben felvett és visszajátszott effektek) érik el, ezért mindent nagyon pontosan meg kell tanulniuk a művészeknek. Szűcs István a bábszínház friss híreiről is tájékoztatott. Elhangzott: a napokban tértek vissza a nagyváradi erdélyi magyar bábszínházak fesztiváljáról, ahol komoly szakmai és közönségsikereket értek el. Három babaszínházi előadásukkal vendégként mutatkoztak be, de a versenyprogramban is részt vettek. A Griff művészeti vezetője, Bartal Kiss Rita ugyanis két előadást rendezett. Az Egyszer volt... című darabot – mely elnyerte a zsűri fődíját és a gyerekzsűri díját is – a marosvásárhelyi társulattal vitte színre, a Szélszabadító pedig (melyet a szatmárnémetieknek rendezett) a pedagógusok díján túl a Benedek Elek-díjat is megkapta.

vissza az elejére