A kézimunka az agy jógája Fényfogók    

A kézimunka az agy jógája

Bele kell mélyedni – kiesett egy generáció

Az idén ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját a Zalaegerszegi Hímző Stúdió. Vezetőjükkel, Kocsisné Koszorús Anikóval beszélgettünk a kézimunkázásról, mely miközben kihalóban lévő tevékenység, a tudósok szerint mentálisan karban tart(ana).

– B. K. –

Az egyik nyílt napra látogattunk el a szakkörnek otthont adó Keresztury VMK-ba.
– Bárki bejöhet, aki akar, és néhány érdeklődő mindig akad – mondja a nyitás előtt Kocsisné Koszorús Anikó. – Az új tagoknál eleinte nagy a lelkesedés, de aztán elmaradoznak. Azt hiszik, hogy pillanatok alatt elkészülnek a munkák. Elszakadtunk attól a hozzáállástól, hogy ha valamit produkálni kell, ahhoz időre van szükség. A hímzésekhez pedig nagyon sok idő kell. Ezért is nehéz meghatározni az árát, ha valaki meg akarja venni, mondjuk a mesterségek ünnepén. Semmi kincsért nem eladó az, amiben majdnem egy éven keresztül napi nyolc óra munka van.
– A rászánt időn kívül még mi szükséges?
– Bele is kell mélyülni, és aprólékos is. A hímzés különleges és csodálatos dolog. Aki egyedül van, nem érzi egyedül magát, amíg hímez, akit pedig család vesz körül, el tud egy kicsit vonulni. Megnyugtató tevékenység.
– Azt is mondják mostanában, az agy jógája.
– Ez így van. Főleg a számolásos mintáknál nem ér rá a hímző azon spekulálni, hogy mi bajom van.
– Ha ennyi munka van egy-egy kézimunkában, akkor azt merik-e használni lakásdíszként?
– Szeretem a hímzéseket a lakásban, de kompromisszum kell, önmagammal szemben, hogy felteszem-e az asztalterítőt. Mert, ha örökké attól kell rettegni, hogy kár éri, akkor nincs értelme. Viszont szeretem megtisztelni azzal a vendégeimet, hogy egy ünnepélyes darabbal feldíszítem a lakást, és így fogadom őket.
– Ha a hímzés ilyen jó hatású az agynak, tanítani kellene az iskolában. Tapasztaltam, hogy milyen megnyugvást hoz a gyerekeknek, még a fiúknak is.
– Bizony jó lenne, miközben nem egy pedagógus mondja, hogy vannak családok, ahol egyáltalán nincs még varrótű sem a lakásban. De jó hír, hogy Gébárton a Kézművesek Házában sok nyitott nap van, és nagyon sok szülő kihozza oda a gyerekeit. Aztán reméljük, hogy „megfertőződnek” ezek a gyerekek, talán jobban, mint a szüleik. Sajnos, egy generáció kiesett ebből a tevékenységből, szegényebbek lettek, nem érzik, milyen a kezük munkájának a gyümölcse.
– Ön hogyan kezdte?
– Anyámtól láttam, aki mindenféle hímzést ismert, és az első visszatanítók között volt, de aztán ebbe is beleszólt a második világháború. Amikor Zalaegerszegre kerültünk, ő vezette a hímzőszakkört, én is odajártam. Így kerültem én is a visszatanítók közé, akkoriban ezt a feladatot a falusi tanítónők vállalták. Aztán jártam még tanfolyamokra, bújtam a szakkönyveket.
– Van ennek a tevékenységnek felső életkori határa?
– Azt vallom, százéves korban is van mit tanulni és tanítani. Mindig van valami új, másképp lát az ember, az igények is mások lesznek.
– Ha már látás, ez sem nehezíti idősebb korban a kézimunkázást?
– Nem jobban erőlteti a szemet, mint a számítógépezés. Bár régen kevesebb ideig éltek, hamarabb lettek nagymamák, fiatalabb korban készült a stafírung. Szemüveggel ma is megoldható.
– Vannak-e divatos minták?
– A ’60-as években a kalocsai volt mindenütt. Most inkább a visszafogottabb dolgok divatja van.
– Önnek mi a kedvenc mintája?
– A zoborvidéki. Ez a legarchaikusabb, a legkevésbé ismert, a színvilága minden lakásba jó. Országszerte tanítottam. 20 évig gyűjtöttem ezen a tájegységen a motívumokat. Talán lassan értékelni tudják.
– Visszatekintve a stúdió munkájára, hogy érzi magát?
– Nem gondoltam volna, hogy negyven év múlva is létezik majd ez a szakkör. Régebben a kismamák jártak hozzánk, most az idősebb korosztály, és sajnos sok tagunkat el is vesztettünk már. De a kézimunkáik tovább élnek. Nagyon szeretem a hímzést. Ezért arra törekedtem, hogy minél több embernek megmutassam, megtanítsam. Hogy eltelt ennyi év, csak kor és lehetőség kérdése.

 

 

 

 

 

vissza az elejére


Fényfogók

A Zalaegerszegi Fotóklub alkotásaiból nyílt kiállítás a Hevesi Sándor Színházban Fényfogó címmel. A tárlatot Galbavy Zoltán önkormányzati képviselő nyitotta meg.

Szomorú hír árnyékolta be az eseményt. Bartal Balázs fotóművész, akinek képei a kiállításon is szerepelnek, elhunyt. A résztvevők egyperces főhajtással adóztak emlékének.
Köszöntőjében Galbavy Zoltán arról beszélt, hogy a Fényfogó cím szerinte nagyon szerénynek tűnik. Ő inkább a „Fényfestők” mellett állna ki, hiszen a festő ecsettel és festékkel alkot, a fotográfusnak pedig a fényképezőgép az ecset, a fény pedig a festék. Egy kép megörökítéséhez kell a művész a gép mögött és kell az a plusz, amivel máshogyan látja az adott pillanatot. A fotózásban és az elkészült képekben az a csodálatos, hogy beindítja a képzelőerőt. Nem kell mozgóképnek lenni ahhoz, hogy elmeséljen egy történetet. A fotóklub tagjai 1962 óta felrázzák a képzelőerőt, örömet szereznek mindenkinek, és a fotózás szeretetét is átadják képeikkel – tette hozzá Galbavy Zoltán. A klub nemcsak zalaegerszegi, hanem a környező településen élő, a fotózást szerető tagokból áll, a csapatot Zsirai Károly vezeti. Sok neves díjat és nemzetközi elismerést is sikerült megszerezniük.

 

 

 

 

 

vissza az elejére