A kézimunka az agy jógája | Fényfogók |
Bele kell mélyedni – kiesett egy generáció
Az idén ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját a Zalaegerszegi Hímző Stúdió. Vezetőjükkel, Kocsisné Koszorús Anikóval beszélgettünk a kézimunkázásról, mely miközben kihalóban lévő tevékenység, a tudósok szerint mentálisan karban tart(ana).
– B. K. –
Az egyik nyílt napra látogattunk el a szakkörnek otthont adó Keresztury VMK-ba.
– Bárki bejöhet, aki akar, és néhány érdeklődő mindig akad – mondja a nyitás
előtt Kocsisné Koszorús Anikó. – Az új tagoknál eleinte nagy a
lelkesedés, de aztán elmaradoznak. Azt hiszik, hogy pillanatok alatt elkészülnek
a munkák. Elszakadtunk attól a hozzáállástól, hogy ha valamit produkálni kell,
ahhoz időre van szükség. A hímzésekhez pedig nagyon sok idő kell. Ezért is nehéz
meghatározni az árát, ha valaki meg akarja venni, mondjuk a mesterségek ünnepén.
Semmi kincsért nem eladó az, amiben majdnem egy éven keresztül napi nyolc óra
munka van.
– A rászánt időn kívül még mi szükséges?
– Bele is kell mélyülni, és aprólékos is. A hímzés különleges és
csodálatos dolog. Aki egyedül van, nem érzi egyedül magát, amíg hímez, akit
pedig család vesz körül, el tud egy kicsit vonulni. Megnyugtató tevékenység.
–
Azt is mondják mostanában, az agy jógája.
– Ez így van. Főleg a számolásos mintáknál nem ér rá a hímző azon spekulálni,
hogy mi bajom van.
– Ha ennyi munka van egy-egy kézimunkában, akkor azt merik-e használni
lakásdíszként?
– Szeretem a hímzéseket a lakásban, de kompromisszum kell, önmagammal szemben,
hogy felteszem-e az asztalterítőt. Mert, ha örökké attól kell rettegni, hogy kár
éri, akkor nincs értelme. Viszont szeretem megtisztelni azzal a vendégeimet,
hogy egy ünnepélyes darabbal feldíszítem a lakást, és így fogadom őket.
– Ha a hímzés ilyen jó hatású az agynak, tanítani kellene az iskolában.
Tapasztaltam, hogy milyen megnyugvást hoz a gyerekeknek, még a fiúknak is.
– Bizony jó lenne, miközben nem egy pedagógus mondja, hogy vannak családok, ahol
egyáltalán nincs még varrótű sem a lakásban. De jó hír, hogy Gébárton a
Kézművesek Házában sok nyitott nap van, és nagyon sok szülő kihozza oda a
gyerekeit. Aztán reméljük, hogy „megfertőződnek” ezek a gyerekek, talán jobban,
mint a szüleik. Sajnos, egy generáció kiesett ebből a tevékenységből,
szegényebbek lettek, nem érzik, milyen a kezük munkájának a gyümölcse.
– Ön hogyan kezdte?
– Anyámtól láttam, aki mindenféle hímzést ismert, és az első visszatanítók
között volt, de aztán ebbe is beleszólt a második világháború. Amikor
Zalaegerszegre kerültünk, ő vezette a hímzőszakkört, én is odajártam. Így
kerültem én is a visszatanítók közé, akkoriban ezt a feladatot a falusi
tanítónők vállalták. Aztán jártam még tanfolyamokra, bújtam a szakkönyveket.
– Van ennek a tevékenységnek felső életkori határa?
– Azt vallom, százéves korban is van mit tanulni és tanítani. Mindig van
valami új, másképp lát az ember, az igények is mások lesznek.
– Ha már látás, ez sem nehezíti idősebb korban a kézimunkázást?
– Nem jobban erőlteti a szemet, mint a számítógépezés. Bár régen kevesebb
ideig éltek, hamarabb lettek nagymamák, fiatalabb korban készült a stafírung.
Szemüveggel ma is megoldható.
– Vannak-e divatos minták?
– A ’60-as években a kalocsai volt mindenütt. Most inkább a
visszafogottabb dolgok divatja van.
– Önnek mi a kedvenc mintája?
– A zoborvidéki. Ez a legarchaikusabb, a legkevésbé ismert, a színvilága
minden lakásba jó. Országszerte tanítottam. 20 évig gyűjtöttem ezen a
tájegységen a motívumokat. Talán lassan értékelni tudják.
– Visszatekintve a stúdió munkájára, hogy érzi magát?
– Nem gondoltam volna, hogy negyven év múlva is létezik majd ez a
szakkör. Régebben a kismamák jártak hozzánk, most az idősebb korosztály, és
sajnos sok tagunkat el is vesztettünk már. De a kézimunkáik tovább élnek. Nagyon
szeretem a hímzést. Ezért arra törekedtem, hogy minél több embernek megmutassam,
megtanítsam. Hogy eltelt ennyi év, csak kor és lehetőség kérdése.
A Zalaegerszegi Fotóklub alkotásaiból nyílt kiállítás a Hevesi Sándor Színházban Fényfogó címmel. A tárlatot Galbavy Zoltán önkormányzati képviselő nyitotta meg.
Szomorú hír árnyékolta be az eseményt. Bartal Balázs
fotóművész, akinek képei a kiállításon is szerepelnek, elhunyt. A résztvevők
egyperces főhajtással adóztak emlékének.
Köszöntőjében Galbavy Zoltán arról beszélt, hogy a Fényfogó cím
szerinte nagyon szerénynek tűnik. Ő inkább a „Fényfestők” mellett állna ki,
hiszen a festő ecsettel és festékkel alkot, a fotográfusnak pedig a
fényképezőgép az ecset, a fény pedig a festék. Egy kép megörökítéséhez kell a
művész a gép mögött és kell az a plusz, amivel máshogyan látja az adott
pillanatot. A fotózásban és az elkészült képekben az a csodálatos, hogy
beindítja a képzelőerőt. Nem kell mozgóképnek lenni ahhoz, hogy elmeséljen egy
történetet. A fotóklub tagjai 1962 óta felrázzák a képzelőerőt, örömet szereznek
mindenkinek, és a fotózás szeretetét is átadják képeikkel – tette hozzá
Galbavy Zoltán. A klub nemcsak zalaegerszegi, hanem a környező
településen élő, a fotózást szerető tagokból áll, a csapatot Zsirai Károly
vezeti. Sok neves díjat és nemzetközi elismerést is sikerült megszerezniük.