Akinél a síp, annál a hatalom?

Nagypályás tragikomédia az öltözőben

Mindjárt az elején bevallom, hogy egyáltalán nem vagyok focirajongó, és az sem tud nagyon lekötni, amikor a férfiak fociról (és hozzá nőkről) beszélgetnek. Ezért némi fenntartással ültem be a Hevesi Sándor Színház próbatermében játszódó stúdióelőadásra. Bízva azért a Színház (így nagybetűvel) varázserejében, és hogy talán nem kell szakkommentátor segítségét kérnem az értelmezéshez.

– pánczélPetra –

Különben is, a focihoz mindenki ért, nem? Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című műve a (nagy magyar) focin alapul. A sztori azonban nemcsak a labda (és egy sorsdöntő meccs), hanem egy nő (Mariann) körül is forog. Ebből a kettőből már az elején sejthető, hogy dráma lesz, vagy legalábbis egy fergeteges tragikomédia. Egressy művét először 2000-ben mutatták be Budapesten, azóta az ország számos színházában is sikeresen futott a darab. A zalaegerszegi teátrum előadását Farkas Ignác Jászai-díjas színművész rendezte. Egy vidéki stadion lepukkant fociöltözőjébe csöppen a néző. Ócska járólapok, kopott padok, szekrények. Se vécépapír, se szappan. Illetve Szappan mégis lesz, hiszen betoppan a „játékvezetői hármas” épp e gúnynévre hallgató partjelzője, vagyis a bíró egyes számú asszisztense (Szakály Aurél). Még a meccs előtt főzne is egy kávét gyorsan, de a rezsó lassú, a kotyogós meg csak kétszemélyes; ők meg mindjárt hárman lesznek. Milyen rendes – gondolhatnánk –, hogy így figyel a társaira. Azért ne legyenek illúzióink, nem véletlenül kapta a Szappan nevet: simulékony, sunyi fajta, aki ha kell, jól keveri a kártyát, és szeret másoknak kárt okozni. Csak mert vele kissé elbánt a sors. Az a bizonyos kávé viszont pont ráférne a másik partjelzőre, vagyis a kettes számú asszisztensre (Baj László), aki totál másnaposan esik be az öltözőbe. Többször hányni is kimegy. Bánata van. Szerelmi. Mariann. Pedig a csaj pár hete még vígan főzte neki a sóskát sült krumplival, afféle babonából a meccsek előtt. Egyelőre feltét nélkül, mert az majd csak akkor jár, ha az érzékeny (vagy inkább giccses) lelkű partjelző egy napon bíróvá avanzsál. Most meg hirtelen se nő, se sóska. Csak a nyavalygás, az alkohol meg a kínrímek, amiket menet közben farag. Verselési mániája miatt kapta a Művész nevet is. Mariannt meg nyilván maga a bíró (Mihály Péter) nyúlta le, aki harmadikként (és kicsit késve) érkezik az öltözőbe. Ő már egy új generáció: egy jól fizető állással rendelkező vérbeli macsó. Tele önbizalommal (akinél a síp, annál van a hatalom) és célokkal (ha ez a meccs jól sikerül, még a FIFA bírói keretébe is bekerülhet). Persze azért ideges egy kicsit; jár is sűrűn a vécére, egy egész tekercs papírt elhasznál az előadás végére. (De a fokhagymás lángosra fogja, nem a stresszre.) Az ifjú és feltörekvő játékvezetőt – aki amúgy Lacikám névre hallgat – persze utálja a Művész, de utálja Szappan is, mert őt meg épp miatta fokozták vissza partjelzővé. (Legalábbis valakit okolnia kell a sikertelenségéért.) Szóval ilyen előzményekből már kitalálható, hogy a játékvezetői hármasnak nehéz lesz egységesen, egymást támogatva fellépni a pályára, és korrektül levezényelni a két félidőt. A szünetben ráadásul Szappan kavar egy kicsit a sárga lappal is Lacikám háta mögött. Balhé lesz a pályán és az öltözőben. Szurkolók támadása. Az öltöző maga a rideg valóság, vagyis a társadalom kicsiben. Mert az egy dolog, hogy betekinthetünk a futball kulisszatitkaiba: a les, a szöglet, a sárga és piros lap, na meg a bunda világába. A nagypályások és a partvonal embereinek játszmáiba. Az alkukba, vesztegetésekbe, lefizetésekbe. (Egy drámai ponton, a háttérben hallatszó szurkolói őrjöngés közepette felcsendül a már klasszikus „Mit 'itété? 'Átátá?!” zalai kiszólás is.) A játék öröme? Az már rég nincs sehol! A labda mindjárt az elején – jelképesen – el is tűnik az öltözőszekrény mélyén. De a három szereplőn keresztül szépen látszik az is, ami a foci világán kívüli hétköznapokat jellemzi: hatalmi játszmák, átverés, széthúzás..., támadás, védekezés, gáncsolás és néha öngól. Hogy azért a futballból vett fogalmakat se hagyjuk ki. De alapvetően az egész focivilág és a játékvezetői „triumvirátus” lecserélhető, behelyettesíthető. Bármilyen foglalkozásra, munkahelyi vagy társadalmi közegre. Mint ahogy a szurkolói harag is átváltható népharaggá. A történelemből tudjuk (Lacikám sorolja is), hogy hány vesztes meccset követett már forradalom a világban. Vannak azért más tanulságok is. Például, hogy a nők simán képesek arra, hogy láthatatlanul összekuszáljanak tétmeccseket, vagy összekössenek sorsokat (menet közben kiderül, hogy Szappannak is megvolt Mariann, sőt most már nem is Lacikámmal jár, hanem a főellenőr-főbíróval, akitől meg mind a hárman félnek). Ha pedig valakinek Szomorúszájú a gúnyneve (Lacikámnak), akkor hiába a nagy egó, az a sztori végére tényleg azzá is válik. A zalaegerszegi társulat három színésze szinte tökéletesen hozza a háromféle karaktert (a sumák lúzert, a nagyarcú menő csávót és az önsajnáló piást). Talán csak a hányás volt egy kicsit túlerőltetve (a kevesebb „több” lett volna). De egy pattogó, dinamikus előadást láthattunk, ahol minden „játékos” a helyén volt. A sportkrémeknek hála, meg öltözőszagot is érezhettünk. Mondjuk a focit azért nem sikerült megszeretnem. De a sóska az jöhet sült krumplival, nekem még a feltét sem hiányzik annyira róla.

vissza az elejére

Volt egyszer egy Zalahús

Fotókon a nagyvállalat mindennapjai

Marhavágó, vérporító, csontozó, feldolgozó, csomagoló, na és a híres termékek. Zala felvágott, Kópé szelet, pikniksonka és társai. Egy hajdan volt élelmiszeripari vállalat mindennapjaiba nyerhet betekintést az, aki ellátogat a kertvárosi Apáczai Művelődési Központ kiállítóterébe.

– pet –

A Volt egyszer egy Zalahús! című tárlat a húsüzemi vállalat 1983–88 közötti állapotát és legfontosabb pillanatait örökíti meg, Paulovics Zoltán – a cég egykori üzemmérnöke és fotósa – fényképein keresztül. A képeken nemcsak a fent említett gyárépületek, üzemcsarnokok, vágási és előállítási folyamatok figyelhetők meg, hanem a nyolcvanas évekbeli szocialista nagyvállalat jellegzetes eseményei is. Kirándulások, sportnapok, értekezletek, búcsúztatók, nyugdíjazások, polgárvédelmi gyakorlatok és ünnepségek. A fotósnak néhány évvel ezelőtt jutott eszébe, hogy megvannak még szekrénye mélyén ezek a régi negatívok, amiket jó volna feldolgozni és valamilyen formában láthatóvá tenni. 1200 felvételből választotta ki azt a 400-at, amik most a kiállítótér falaira kerültek. Mint mondta, az nyilvánvaló volt, hogy nem kronologikus sorrendben, hanem tematikus elrendezésben lehet csak a képeket rendszerezni. Így alakultak ki a kategóriák. Bőven volt dolga az egyes képekkel is, hiszen nemcsak elő kellett hívni őket, hanem retusálni (karcolódásokat, szenynyeződéseket eltüntetni) is. Mint azt a tárlatnyitón mesélte: a célja az volt, hogy az utókor is megismerhesse valamelyest a néhai vállalat életét, másrészt pedig, hogy – talán utoljára – még összehozza az egykori dolgozókat egy közös estre. Hiszen sajnos már sokan nem élnek azok közül, akik a képeken szerepelnek. A kiállítást Velkey Péter humánigazgatási osztályvezető köszöntője után Szabó Judit, a vállalat egykori technológiai osztályvezetője nyitotta meg. Mint fogalmazott: a Zalahús termékei országos hírűek volt, sőt többször mehettek nyugat-európai tanulmányútra is, ami nagy dolognak számított akkoriban. Az igaz, hogy a marhavágóban sokszor bokáig gázoltak a vérben, ám a munkahely olyan volt, mint egy nagy család. A jó hangulat látszik a képeken is. A Zalahús nemcsak egy cégnév, hanem egy fogalom is volt, és ma is sokan emlékeznek még a szlogenre: Zalahús, az otthon íze. A kiállítás február 7-ig látogatható.

vissza az elejére