A szülési szabadság végeztével azonban most a múzeumban kezdte el a munkát. A napokban már olvashatott is tőle a közönség egy blogbejegyzést az esküvői divat 20. századi változásairól a házasság hete apropóján. A történésszel többek között arról beszélgettünk, hogy mi lesz a legfőbb kutatási témája, mely korszakkal foglalkozik majd szívesen; és egyáltalán, hogyan került a levéltárból a múzeumba?
– Nem volt annyira váratlan ez a váltás, hiszen eredetileg is történelem–muzeológia szakon végeztem az ELTE-n, és a szakmai gyakorlatomat is a Göcseji Múzeumban töltöttem, Béres Katalin mellett. A diploma megszerzése után azonban nem volt lehetőség arra, hogy a múzeumban maradjak, így egy rövid ideig tanítottam, majd 2008-ban a levéltárba kerültem. Az ott eltöltött tizenkét év kiváló iskola volt, örökké hálás leszek Molnár Andrásnak és a többi kollégának! Ugyanakkor mindig ott motoszkált bennem, hogy a múzeum világa mennyire érdekes és izgalmas, elég, ha csak egy kiállítás létrehozására gondolunk. 2003-ban az egyetemi gyakorlat idején volt is alkalmam végigkövetni, hogy a Deák-évforduló kapcsán hogyan készül el a pusztaszentlászlói kiállítás.
–
Vagyis az írott források mellett a tárgyak világa is vonz?– Ez abszolút így van! Bár a történészi munka – kutatás, eredmények értékelése – nyilván hasonló mind a két intézményben, úgy érzem, hogy a rendelkezésre álló anyagok, dokumentumok és tárgyak sokfélesége miatt a múzeumi feladat összetettebb. A gyűjtés, rendszerezés, leltározás, kiállítástervezés, illetve egy-egy bekerülő tárgy történetének felkutatása sok izgalmat rejt, és néha nagy kihívást is jelent. Most még ismerkedem a gyűjteménnyel, a leltározás gyakorlatával. Ám amikor ellátogattam a történeti raktárba, és megláttam, hogy mennyi „kincs” rejlik ott, tényleg úgy éreztem, hogy haza találtam! Köszönöm mindezt Megyeri Annának is, aki már korábban jelezte, hogy ha nyugállományba vonul, szeretné, ha én kerülnék a helyére. Persze ő továbbra is dolgozik majd az aktuális kutatásain, tanulmányain.
– A levéltárban főleg az 1945 utáni korszakkal foglalkoztál, ez így lesz a múzeumban is?
– Igen, már az egyetemen is ez volt a fő területem. Történelemből és muzeológiából is ezt a korszakot választottam szakdolgozati témámnak. A múzeumi munka azért ennél tágabb lesz, hiszen az 1790-es évektől szinte napjainkig zajlik a gyűjtés, szóval más korszakokkal is folyamatosan foglalkozni kell. De tény, hogy az 1945 utáni korszak áll hozzám közel.
– Azért ez is elég sokrétű, és többféle megközelítésből kutatható terület. Mi lesz a fő csapás?
– Mindig is érdekelt a munkástörténet, például a Ruhagyár és hasonló gyárak, üzemek dolgozóinak életmódja. Főleg a nőtörténet. A jövőben szeretnék intenzívebben foglalkozni azzal, hogy a faluról városba került nők élethelyzete miképp változott, hogyan tudtak beilleszkedni. Egy falusi környezet után milyen volt beköltözni egy tömbházba vagy egy munkásszállóra. Vagy hogyan élték meg, hogy az üzemi bölcsődébe, óvodába járnak a gyermekeik. Annál is inkább, mert a nők mindössze hat hétig maradhattak otthon a szülés után, a szoptatás pedig a munkaidő része volt. Az oral history irányelveit követve interjúkat készítenék mindazokkal, akik még dolgoztak a Ruhagyárban. Úgy érzem, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, hogy feltárjuk ezeket az életutakat.
– Az egyéni történetekhez milyen tárgyak, dokumentumok kapcsolódhatnak, amik fontosak lehetnek a múzeum számára?
– Gyakorlatilag bármi, ami még fellelhető és az akkori munkához, életmódhoz köthető. Brigádnaplók, kitüntetések, jelvények, plakátok, fotók, szabásminták, ruhák…
– Miért pont a „nőtéma” talált rád?
– Jó kérdés, nem is tudom pontosan. Az egyetemen is ez volt az egyik kutatási területem: az 1950-es évek női eszményképe. Hogy több fronton kell mindig helytállni. Hogyan legyél jó háziasszony, anyuka, munkaerő, satöbbi. Minden oldalról nagy a nyomás. Néha magamon is érzem ezt, háromgyermekes anyaként és közben aktív dolgozóként. Talán ezért is érdekel a téma…
– Az ötvenes évek óta nem változott volna semmi e téren?
– A legtöbb nő számára szerintem a feladatok jórészt ugyanazok. 8 óra munka után otthon jön a „második műszak”. Persze azért az emancipáció következtében sokkal több a nők joga az élet minden területén. Hogy ez a gyakorlatban mindig érvényesül-e, már más kérdés. És hát sok múlik a férfiak hozzáállásán, neveltetésén is; hogy mennyire hajlandóak részt venni a házimunkában, gyereknevelésben. Azért ma már több a pozitív példa, mint az ötvenes években. Ezek az életmódváltozások viszont mindig jó kutatási témát adnak a történészeknek.
– Ugyan nem ötvenes évekbeli a történet, de ismeretlen nők fotói láthatók az asztalodon. A múzeum a napokban a lakosság segítségét kérte a beazonosításukhoz. Kiderült azóta valami?
– Egyelőre nem. Pár hete dolgozom csak itt, és mindjárt az elején elkezdtem a leltározási rendszerrel ismerkedni. Az egyik feladat például, hogy rendszerezzük, leltározzuk az 1988-as egervári várkastélyban rendezett helytörténeti kiállítás anyagát, melynek egy része a közelmúltban került a múzeumba. A dokumentumok feldolgozása közben akadtunk rá öt olyan korabeli fotóra, melyen teljesen ismeretlen emberek vannak. A fényképek ráadásul Budapesten készültek. Női portré, fiatal nő teniszütővel, de katonák és egy családi kép is látható. Nem tudjuk hogyan, vagy milyen zalai kapcsolat révén kerültek Egervárra ezek a felvételek. Egyelőre semmi nyom. Előfordulhat, hogy sosem derül ki, mert már nincs fellelhető forrás. Ilyenkor nincs mit tenni, el kell fogadni a helyzetet. De, hát ettől izgalmas a történészi–muzeológusi munka.
Az
online térbe helyeződött a farsangi nyitott műhelygalériák napja. A
Gébárti Regionális Népi Kézműves Alkotóház a hagyományokhoz híven minden
évben megrendezi a programot. A pandémia miatt idén csak a digitális
térben vehettek részt a kézműves-foglalkozásokon az érdeklődők.