Fotóprojekt a narancsszínű térben

Borsos Zoltán

Történetmesélés analóg képekkel

Milyen többszörös transzformáció révén kerülhet Zalaegerszeg egyik garázsába a budapesti Ludwig Múzeum mesterségesen megvilágított kiállítóterének „színanyaga”? Nem csalással, nem ámítással; sokkal inkább analóg, digitális, majd manuális eszközök segítségével.

– pánczélPetra –

Borsos Zoltán amatőr fotográfus minimalista (narancs és fehér) enteriőrjét és benne a projekt központi eleméül szolgáló két fotóskönyvét nézhették meg a látogatók a közelmúltban a D'Clinic Studios páterdombi műtermében. Pontosabban a házhoz tartozó garázsban, ami egy ideje mini kiállítóhelyként szolgál. A Red Flamingo Project Space program lényege az, hogy az adott művész kap egy teljesen fehérre festett, üres garázst (amolyan white-boxot), melybe megálmodhatja a saját maga terét. A neki tetsző színekkel, egyéni formákkal és hangulatokkal. Borsos Zoltán ezúttal fotókönyveit helyezte el a különleges térbe, melyet az első kötet borítója ihletett. Az eredeti fotó a Ludwig Múzeum egyik kiállítóterében készült, analóg technikával. A tér mesterséges fénynyel volt megvilágítva, ami az ottani színek hatására narancsárnyalatúvá tette a fotót. Az analóg kép némi digitális munkák révén bekerült a könyvbe, sőt annak borítója lett. A szín pedig ihletet adott a fehér garázs átváltoztatásához. Az alkotó a képen látható narancssárga árnyalatok középtónusát kereste, majd festette fel egy sávban a garázs padlójára és falára (teljesen hagyományos, manuális technikával). Az enteriőrbe már csak két kényelmes szék kellett, hogy a bemutatásra szánt könyvek helyet foglaljanak benne. Szabad-e megbontanunk a kompozíciót, vagyis kivenni a székből a könyveket, hogy azokat lapozgatva mi magunk üljünk bele – merülhet fel a kérdés az illedelmes látogatóban. Természetesen igen, hiszen nem egy konzervatív kiállítótérben járunk, ahol a tárgyakat tilos megközelíteni, megérinteni. Az „Untitled fotó-projekt” lényege éppen az, hogy lépjünk be Borsos Zoltán (kép)világába, foglaljunk helyet (de ha úgy tetszik. ácsoroghatunk is), nyissuk ki a könyveket és legyünk részesei a benne szereplő történeteknek. A „címnélküli” jelző itt nem névtelenséget jelez, hanem inkább a minimalizmus lényegére és a történetek konzekvencianélküliségére utal – vallja a szerző. A két képeskönyv ugyanis a story-tellingről, vagyis a történetmesélésről szól, csak szöveg és végső tanulság nélkül. (A könyvekben csak angol nyelvű fejezetcímek vannak.) A képsorozatokban sztori rejlik; a táj, a színek, a szereplők, vagy a hangulatok kötik össze a fotókat és a szálakat az egyes fejezetekben. Az alkotó azt mondja, a fotókiállítások csak kiragadnak dolgokat, de nem írják le folyamatként a képeken szereplő történeteket, ezért gondolta azt, hogy az elmúlt évek fotóit inkább két kötetbe rendezi. Az első album nyomtatása 2019-ben, a második 2020-ban készült el (a bemutató a Covid miatt maradt el tavaly). A fotók túlnyomó többsége viszont még a pre-covid világot ábrázolja, a történetek a járvány előtti életből valók. Tájak, városképek (és azok töredékei), Zoli számára kedves emberek arcai, sziluettjei és utazások emlékei kerültek lineárisan „elmesélve” a kötetekbe. Gondolhatnánk, hogy talán az installációnak ihletet adó, narancssárga színhez kapcsolódó sztori a legfontosabb számára (főleg, hogy a színen túl egy női portré is része a képnek), de egy teljesen más törtnetet említ. Mégpedig a 2019-es velencei árvizet, aminek ő is részese volt, hiszen éppen az olasz városban tartózkodott. Néhány nap alatt végigfotózta az egész szigetet... és az árvízi hangulatot. Ez máig meghatározó élmény számára. A könyvekből mindössze tíz pár készült, szerzői kiadásban, és tulajdonképpen már gazdára is találtak. Bár a könyvek (és a bennük rejlő történetek) kézzelfogható módon megmaradnak a tulajdonosoknál, a projekt egésze mégis illékony. Pont úgy, mint egy múzeumi kiállítótér fényei, ha lekapcsolják a lámpákat. A narancssárga minimalista térből is újra white box lesz; vissza kell festeni fehérre, hogy egy újabb alkotó újabb terébe (és talán történetébe) léphessünk be legközelebb.

vissza az elejére

A létező szocializmus pillanatfelvételei

Faluképek a nyolcvanas évekből

Klasszikus és módosított Kádár-kockák, félbehagyott építkezések, realitást nélkülöző homlokzati elemek, fóliasátras előkertek, meg kissé elhanyagolt közterületek. Jellegzetes falusi utcaképek a '80-as évekből. Beleértve a vegyesboltot, italboltot és a falakhoz támasztott kerékpárokat is.

Dr. Káli Csaba, Bojt-Tóth Orsolya és Kiss Gábor

– pP –

A „létező szocializmus” életvilágai. Zalai miliők az 1980-as években címmel nyílt fotókiállítás a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban. A rollup-okon bemutatott tárlaton a Zala Megyei Levéltár és az Országos Levéltár által megőrzött, zalai vonatkozású fényképekből láthatunk egy válogatást. Az anyag korántsem teljes, ám annál lényegre törőbb: a korszak jellegzetességeit 17 zalai település magán- és középületeinek, utcaképeinek elemzésével bőven be lehet mutatni. A kiállítást a levéltár két munkatársa, Bojt-Tóth Orsolya levéltáros, és dr. Káli Csaba történész, az intézmény igazgatóhelyettese állította össze a meglévő fotók és a fellelhető források alapján. A szövegeket Káli Csaba írta, és ő készített egy vetített képes prezentációt is a tárlatnyitóra. Az előzményekkel kapcsolatban elmondta: 1983 végén született egy párthatározat arról, hogy az 1944–45-ös „felszabadulás” kerek évfordulóját különleges módon kell megünnepelni 1984–85-ben. Ennek részeként – a Hazafias Népfront kezdeményezésére – egy országos akció indult azzal a céllal, hogy minden faluról készüljön egy fotósorozat; mégpedig házról házra járva. A megvalósításhoz bevonták a helybélieket is, hiszen egy ekkora projektet enélkül nehéz lett volna kivitelezni. A terv valószínűleg így sem sikerült teljesen, hiszen a fennmaradt anyag országos szinten is eléggé töredékes, sok a hiányzó település. A fotóknak azonban – melyek jórészt az országos és a megyei levéltárakba kerültek – így is komoly történeti értékük van. Készítőik valószínűleg nem is sejtették, hogy milyen fontos munkát végeznek. Mintegy másfél évvel ezelőtt a szentendrei skanzen munkatársai vetették fel az ötletet, hogy jó volna a fotókból egy országos kiállítássorozatot szervezni. A Zala Megyei Levéltár a helyi képanyag bemutatásához a rollup-os megoldást választotta. Tizenhat összecsukható tablón 17 településről láthatók felvételek. Káli Csaba elmondta: Bojt-Tóth Orsolyával úgy állították össze az anyagot, hogy egyrészt földrajzi értelemben minél jobban lefedjék a megyét. Ezenkívül, hogy a válogatásban szerepeljenek kisebb és nagyobb települések, ipari, mezőgazdasági, vagy éppen vasutas falvak, illetve olyanok is, melyek a szocializmus időszakában kedvezményezett településnek, vagy éppen szerepkör nélküli falunak számítottak. A bemutatott anyag főleg építészeti, a szakembereknek azonban így is sokoldalú elemzésre ad lehetőséget. De az egyszeri látogató is számos hasznos ismerettel gazdagodhat a leírások révén (sőt nosztalgiázhat, jókat szórakozhat, vagy akár fel is háborodhat egy-egy kép láttán). Hiszen az utcaképek nemcsak az 1945 után átalakuló falvak életéről, hanem a rendszer groteszkségeiről és az emberek „trükközéseiről” is tanúskodnak. Így nemcsak az 1960-as, '70-es évek jellegzetes – és sokszor Vasarely-mintában díszelgő – Kádár-kockáit, hanem a kockaházak „felturbózásait” is láthatjuk a nyolcvanas évek fotóin. És azt is, hogy az építőanyaghiány miatt milyen „buhera” megoldások születtek. Ha egyáltalán sikerült befejezni az építkezést, mert gyakran a még vakolatlan házakba költöztek be a lakók, és az is előfordult, hogy a homlokzatokon az emeleti ajtók, vagy lépcsők funkció nélkül, szinte a semmibe vezettek. Természetesen nemcsak magánházak, hanem a falvakban lévő boltok, vendéglátóhelyek, középületek (hivatalok, oktatási intézmények) is megjelennek a fotókon. Kivéve a templomokat (ezek maximum távolról látszanak) és a rendvédelmi szervek székhelyeit. Az előadásból az is kiderült, hogy néhány településen a falu méretéhez képest hatalmas lapostetős kultúrházakat emeltek (Páka), máshol pedig a kisvendéglő volt puccos ahhoz képest, hogy a település idegenforgalma csekély volt (Csesztreg). A falvakban ritkaságszámba ment a benzinkút, a pacsait viszont sikerült megörökítenie az egykori fotósnak. A korabeli idegenforgalommal kapcsolatban (mely itt főleg Zalakarost és Kehidakustányt jelenti) szó esett az alpesi stílusú építkezésről is. Karos hajdani Viktória vendéglője valóban osztrák turistákat várt. Persze a nagy sátortetős, erkélyes dizájn a magánépítkezésekben is divatossá vált. Ezzel szemben a „szerepkör nélküli” kategóriába sorolt kistelepüléseken még 1985-ben is zsúpfedeles, vagy kódisállásos házakat fotóztak. Ezeken a helyeken ugyan nem változott olyan drasztikusan a hagyományos településkép, mint a frekventáltabb falvakban, ugyanakkor a modernizáció hosszú évtizedekre elkerülte a leminősített kistelepüléseket. Ha a képeket szemlélve az az érzésünk támadna, mintha a Google-térképet nézegetnénk, csak a retró időkből, akkor jó nyomon járunk. Legalábbis abból a szempontból, hogy a tárlat rendezői is gondoltak erre. Az interneten fellelhető Google-képek alapján ugyanis elkészítették az „előtte”, „utána” válogatásalbumot. Hogy mennyit változott egy-egy épület az elmúlt három évtized alatt, azt már a monitoron felvillanó képek jelzik. (Lehet, hogy a mai kor házainak stílusán is lehetne még csiszolni ezt-azt.).

vissza az elejére