A nemzet érdeke mindenekfölött

Az aradi vértanúk máig szóló példaadó tettei

Bali Zoltán a hősökre emlékezett ünnepi beszédében.

Az aradi vértanúk kivégzésének 172. évfordulójára emlékeztek október 6-án Zalaegerszegen. Csány László, az első felelős magyar kormány 1849. október 10-én kivégzett közlekedési minisztere szobrának megkoszorúzása után a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben idézték fel az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverésének tragikus eseményét. 

– AL –

Bali Zoltán, Zalaegerszeg alpolgármestere megemlékezőbeszédében úgy fogalmazott: számos fekete nap volt történelmünkben, ám talán egyik sem olvasztotta olyan egységbe a nemzetet, mint az aradi tizenhármak és az első magyar miniszterelnök kivégzése. Az egész magyar nép emlékezetében és nemzeti hitvallásában az 1849. október 6-i tragikus események egyszerre hatottak és hatnak. A mártírok hősies helytállása, a megmaradásért való harc és a nemzet sírhalmig tartó védelme a mai napig meghatározza a magyarság jövőjét.  Az eseményeket felidézve elmondta, hogy az 1948–49-es szabadságharc során a honvédsereg tavaszi sikerei ráébresztették a bécsi udvart, hogy egyedül képtelenek úrrá lenni a helyzeten. Ferenc József császár 1849. május elsején fegyveres segítséget kért I. Miklós orosz cártól, így 1849. június közepén közel kétszázezer fős orosz hadsereg tört Magyarországra. A két irányból támadó ellenséggel szemben mind az erdélyi, mind a belső-magyarországi honvédhadtest tehetetlen volt. A Világos melletti szőlősi mezőn tették le a fegyvert az orosz csapatok előtt, mert a nemzet szabadságvágya ellenére a két nagyhatalom fegyveres erői ellen már nem tudtak tovább harcolni.  A bosszú nem maradt el. 1849. október 6-án Aradon végezték ki a báró Haynau táborszernagy által megjelölt, a Habsburg Monarchia szemében a tizenhárom legvétkesebb magyar honvédtisztet, a tábornokokat megillető lőpor és golyó helyett kötél általi halállal. Az inkább csak köztörvényesekre alkalmazott kivégzésnek megbecstelenítő jellege is volt. Pesten, ugyanezen a napon hajtották végre gróf Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterre kiszabott halálos ítéletet is. Az alpolgármester kitért arra, hogy az 1864-es kiegyezésig csak szájhagyomány útján terjedhetett a vértanúk emlékezete. A millennium közeledtével sorra állíttatták az emlékműveket, köztéri alkotásokat egészen a kommunizmus időszakáig. Mint mondta, a szobrokat megtűrték az orosz intervenció alatt, de megemlékezést nem engedtek tartani. A rendszerváltás után 11 év kellett ahhoz, hogy az akkori polgári kormány 2001 novemberében nemzeti gyásznappá nyilváníthassa az aradi vértanúk kivégzésének napját. A nemzeti hőseinkre, a sorsfordító történelmi eseményekre való megemlékezés a nemzeti identitásunk alapjait adják, emelte ki Bali Zoltán. Az aradi tragédia jelenre vonatkozó üzenetei közé sorolta azt, hogy a magyarság nemzeti érdeke mindenekfölött áll. Kevés nemzet mondhatja el magáról, mint a magyar, hogy több mint ezer esztendeje rendelkezik a saját államisága tapasztalatával, és meghatározó európai népként máig megőrizte anyanyelvét és kultúráját a történelem viharain át. Az aradi tizenhármak vértanúsága mögött a nemzeti érdek sírig tartó védelme, a szuverén Magyarország áll, ezért a magyarságnak a jövőben is bátornak és büszkének kell lennie saját sorsa alakításában. Történelmi példákból tanulva és vállalva azt, hogy ebben csak magára számíthat, hangsúlyozta Bali Zoltán. A megemlékezésen felidézték 1849. október 6-a szomorú reggelét: Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor): Lázár Vilmos főtiszt, gróf Dessewffy Arisztid tábornok, Kiss Ernő tábornok és Schweidel József tábornok. Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után): lovag Pöltenberg Ernő tábornok, Török Ignác tábornok, Lahner György tábornok, Knezich Károly tábornok, Nagysándor József tábornok, Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok, Aulich Lajos tábornok, Damjanich János tábornok és gróf Vécsey Károly tábornok. Minden elhangzott név után a diákok egy-egy szál virágot helyeztek el a színpadon. Zalaegerszeg közössége így rótta le kegyeletét az aradi vértanúk és a szabadságharc valamennyi mártírja előtt.
 

vissza az elejére

Tóth Norbert

Művészi szabadság projekt történelmi háttérrel

Három hónap kutatás és alkotás krakkóban

Gyakran valamilyen múltbeli esemény, „történelmi szál” adja az alapot, ám az idő illékonysága szintén megjelenik alkotásaiban, performanszaiban. Nála ez természetes, hiszen nem csak művész, hanem történész is (vagy épp fordítva).

– pánczélPetra –

Egy kutatásalapú művészeti projekt vezette el Krakkóba is a nyár elején, ahol három hónapot tölthetett el a Nemzetközi Visegrádi Alap vizuálisművészeti rezidenciaprogramjának keretében. Tóth Norbert képzőművész a napokban tért vissza Zalaegerszegre. A krakkói ösztöndíj kapcsán többek között a történelem és a képzőművészet összekapcsolódásáról, az egyén szabadságáról és a kortárs művészet lehetőségeiről beszélgettünk. Magáról a projektről dióhéjban annyit érdemes tudni, hogy a Visegrádi Alap minden évben kiírja a rezidenciaprogram-pályázatot több kategóriában. A pályázók valamelyik V4 országban valósíthatják meg projektjeiket, de úgy, hogy az adott országban kell találniuk egy fogadószervezetet. Mivel néhány évvel ezelőtt a krakkói Transporter Kultury egyesület tagjai jártak Zalaegerszegen (az egyhetes Kortárs Lengyel Underground rendezvénysorozat részeként az Ady-iskolában és a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben is szerveztek workshopot, illetve kiállítást), így Tóth Norbert őket kérte fel partnerszervezetnek. A lengyel művészeti egyesület örömmel vágott bele a közös projektbe, és vállalták, hogy (szállást és műtermet biztosítva) vendégül látják a zalaegerszegi kollégát. Liberum Veto: ez volt a projekt kiindulási alapja, vagyis a történelmi szál, melyre az alkotó felfűzte a három hónapos művészeti projektjét.
– A Liberum Veto egy sajátos lengyel jelenség, egy unikális intézmény volt a 17–18. század fordulóján, a nemesi köztársaság idején. Ez a tiltakozási, vagyis vétójog volt a lengyel nemesi szabadság legmagasabb foka. A megítélése eléggé kettős: egyrészt az egyéni szabadság szimbóluma, de a független lengyel állam működésének megbénítására alkalmas eszköz is. Nem kis szerepe volt ugyanis a lengyel nemzeti függetlenség felszámolásában. Ezen a ponton felmerül az a ma is aktuális kérdés, hogy az egyén szabadsága meddig terjedhet a közösség szabadságával szemben? Vagy, hogy egy személy érdeke, jelleme, műveltsége hogyan hat a környezetére? De az is, hogy az egyén befolyásolásával (megvesztegetés, manipuláció, létbiztonság) hogyan lehet hatást gyakorolni az egész társadalomra? A projekt részeként arra kerestem a választ, hogy ezek a kérdések mennyire jelennek meg a lengyel művészetben. A válasz nem meglepő: szinte csak erről a „szabadságkérdésről” szól az egész képzőművészet.
– Milyen kutatómunka során jutottál erre az eredményre?
– Nagyon sok múzeumban és galériában jártam: történeti és kortárs művészeti kiállításokat egyaránt megnéztem. A partneregyesületnek hála, pedig sok krakkói képzőművésszel is kapcsolatba kerültem, akikkel szintén beszélgettem erről a kérdésről. Nemcsak azt tapasztaltam, hogy a szabadság motívuma szinte minden alkotásban megjelenik valamilyen módon, hanem azt is, hogy az ottani fiatal alkotók nagyon bátrak, és a művészet mellett a politika is intenzíven foglalkoztatja őket. Akár a tiltakozás, utcára vonulás, vagy szolidaritási mozgalmak szintjén is. Ez valószínűleg alapból benne van a lengyel társadalomban. Az aktivizmus pedig a képzőművészet szintjére is leszivárog.
– Mindezt hogyan fordítottad át a saját művészeted nyelvére, hiszen a projekt részeként azt is vállaltad, hogy új alkotásokat készítesz.
– Ebben a történeti szálban kellett egy olyan motívumot keresnem, ami leegyszerűsítve kifejezhető a festészet, vagy a grafika eszközeivel. A lengyel múlt és köztem Tadeusz Rejtan lett a kapocs. 1773-ban a Sejm tagjaként ő próbálta megakadályozni Lengyelország felosztását. Ezt saját maguknak kellett megszavazni a Sejm-ben, miután a vétójogot kiiktatták. Rejtan azonban blokkolni akarta a folyamatot, és befeküdt a döntéshozó terem és a törvény aláírására szolgáló terem közötti ajtóba, hogy a képviselők ne tudjanak áthaladni. Ez a mozgáskorlátozó gesztus lett a munkáim alapja, fő motívuma. Pláne, mert a krakkói akadémia névadója, Jan Matejko is megfestette Rejtan portréját. Persze én hétköznapi dolgokra egyszerűsítettem le a kérdést. Bármilyen korlát, akadály szóba jöhet, amit az ember szándékoltan, vagy öntörvényűen elhelyez valahol. A lényeg, hogy a jelentés univerzális legyen.
– Figyelted a krakkói köztereket, épületeket is ezzel kapcsolatban?
– Igen, folyamatosan. Az egyik kedvencem az, hogy egy ház úgy volt becsomagolva építési hálóval, hogy a lakó nem tudott a saját erkélyére kimenni. Ez egy szép példája a szabad mozgás korlátozásának. Mivel a régi zsidónegyedben (Kazimierz) volt a szállásom és a műtermem, eleve egy inspiráló, izgalmas és sok szempontból ellentmondásos közegben mozogtam. Ez a városrész még nem heverte ki sem a holokausztot, sem a kommunizmust. Sokáig rossz környéknek számított, most viszont egyre több befektető és művészcsoport érkezik ide, sok a romkocsma, a vendéglátóhely. Kezd újra pörögni a kerület…
– ...és a krakkói művészeti élet is nyüzsgő?
– Az is, de érezhető Varsó elszívó hatása. Krakkó most inkább egyfajta „ugródeszka” a tehetségek számára. Utánpótlás viszont mindig van, mert nagyon jó művészeti akadémia működik itt, sokan jönnek vidékről is. A város odafigyel arra, hogy a saját kulturális intézményeiben megjelenjen a krakkói kortárs művészet. Rendszeresen hívják a fiatalokat is különféle workshopokra, projektekre. Ezenkívül rengeteg magángaléria van, sőt a kihasználatlan üzlethelyiségekbe, épületekbe is beköltözhetnek ideiglenesen a művészcsoportok. Ilyen volt a műterem is, ahol dolgozhattam: a Re:Kultura csoport alakította ki néhány lakás egybenyitásával. Persze ezek átmeneti helyek, de addig is történik valami fontos.
– Három hónap már több, mint egy nyaralásra szánt idő. Mennyire érezted magad elveszettnek néhány hét után?
– Volt egy szándékos elszigetelődési tervem, hogy csak a feladatra tudjak koncentrálni. Bár a partneregyesülettől szabad kezet kaptam, azért kialakítottam egy szigorú napirendet. Délelőtt múzeumokat látogattam, délután műtermi munkát végeztem. Egy idő után egyre többet hívtak mindenféle kiállításokra, rendezvényekre, nyár végén pedig itthonról is érkeztek látogatóim, úgyhogy annyira azért nem voltam magányos. A projektfeladaton túl, naponta megfestettem az emlékképeimet is. Az volt a koncepció, hogy mindennap átfestem az előző napi emlékeket, vagyis az újak mindig felülírják, elfedik a régieket, de a rétegek alatt mégis ott van mind. Az egyes képeket lefotóztam, a képek hátoldalára pedig felírtam, hogy milyen emléket rejt a vászon. A három hónap alatt hét tábla készült.
– Akkor a megszerzett élmények, kapcsolatok talán nem lesznek illékonyak?
– Bízom benne, hogy nem! Tavasszal szeretnék egy krakkói kiállítást az elkészült alkotásokból. És a lengyel művészek is szívesen jönnének ide. Őket például az érdekli, hogy mit gondolunk mi magyarok róluk. Akár ebből is születhet valami izgalmas művészeti projekt.
 

vissza az elejére

vissza az elejére