Önvédelem, szerethetőség, nyitottság

Hol húzódnak az érzelmi határaink?

Két év szünet után folytatódott a népszerű Pszicho estek rendezvénysorozat, mely az újranyitással immár a hetedik évadát kezdte meg. A VMK Cafféban rendezett esemény házigazdája ezúttal is a programsorozat alapítója, Nagy Réka klinikai szakpszichológus volt.

– pP –

Éger Csaba és Nagy Réka

Az est vendégével, Éger Csaba pszichológussal (aki Szombathelyen és a fővárosban család- és párterapeutaként, valamint nevelési tanácsadóként is dolgozik) egy mindenkit érintő, ám elég összetett kérdéskört igyekeztek végigjárni: hol húzódnak a határaink? Természetesen pszichológiai értelemben. Az egészséges határ definícióját egyáltalán nem könnyű felállítani, mert az sem jó, ha túl merevek a határok, de az sem, ha túl „lazák”. Az igazság – mint általában minden esetben – valahol középtájon van. Ezt viszont nem könnyű megtalálni. Jól jelzi ezt az is, hogy a páciensek többsége valamilyen „határproblémával” keresi fel a terapeutákat. Éger Csaba bevezetésképpen elmondta, hogy munkája során nem önmagában az egyént nézi, hanem inkább úgy tekint az emberekre, mint valamilyen kisebb vagy nagyobb kapcsolati háló tagjaira. Vagyis rendszerszemléletben gondolkodik. Életünk legnagyobb részét ugyanis kapcsolatokban töltjük, így folyamatosan döntenünk kell egyrészt a fizikai, másrészt pedig a lelki határaink meghúzásáról. A határ tehát az én és a külvilág közti vonal, ha úgy tetszik védelmi vonal, mert ennek segítségével állapítjuk meg, hogy egy-egy helyzet „oké”-e számunkra, vagy sem. Hol vagyunk jól, hol szeretnek, vagy fogadnak el minket, hol tudunk érvényesülni? Ezzel szemben ahol nem érezzük jól magunkat, vagy megaláznak, elnyomnak minket, azokat a helyeket kerüljük; határainkkal védve magunkat. Az egyénnek persze nemcsak a külvilág felé vannak kapcsolatai: mindezek a határok a családokon belül is jól megfigyelhetők, sőt alrendszerek is létrejönnek a családi hierarchiában. Ha egyáltalán van ilyen. Mert ha túl lazák a határok családon belül, akkor könynyen „átjárhatóvá”, nyitottá válik a rendszer. Ilyenkor többek között sérülhet a privát szféra (például ha valaki mindig ránk nyitja az ajtót, vagy belehallgat a telefonbeszélgetésünkbe). Másrészt az is lehet, hogy egy érzelmi hiánnyal küzdő szülő túl sok információt oszt meg a gyermekével, túlságosan rátelepedve, magához láncolva a másikat. Az érzelmileg nem elérhető szülő viszont annyira bezárkózik saját határai közé, hogy törés keletkezik a kapcsolatban. Érdekes az ilyen élethelyzetekre kialakított válasz és stratégia is. A „rátelepedő szülő” gyereke vagy nem húz határt, és behódol, mert úgy érzi, hogy ezzel marad szerethető a szülő számára. Ha meg határt húz, akkor akár valamilyen destruktív magatartás is előfordulhat. Utóbbi az elzárkózó szülő gyermekénél is megjelenhet, mert a gyerek valamivel fel szeretné hívni magára a figyelmet. De az is előfordul, hogy olyan sokszor fullad kudarcba az, hogy elérje érzelmileg az apát vagy az anyát, hogy maga is zárkózottá válik; elvonulva a saját maga építette falak közé. A szakember hozzátette: ezeket a korai életszakaszban szerzett „csomagokat” sokszor egy életen át cipeljük. Már a csecsemő- és kisgyermekkori tapasztalatok eldöntik, hogy ki rendelkezik erősebb vagy gyengébb határokkal. Hiszen a szülőkkel való kezdeti kapcsolat és a hozzájuk való erős, vagy gyenge kötődés sok mindent befolyásol. Így az sem mindegy, hogy maguk a szülők milyen érzelmi múlttal, háttérrel vállalnak gyermeket. Probléma adódik abból is, hogy sok szituációban azért nem merünk határt húzni, mert attól félünk, hogy akkor elveszítjük szerethetőségünket, s ezáltal magát a kapcsolatot, melyben vagyunk. Legyen szó párkapcsolati, családi, baráti vagy munkahelyi viszonyokról. Emiatt sokszor olyan helyzetekbe is belemegyünk, amiket valójában nem is szeretnénk, vagy nem értünk vele egyet. A pszichológus szerint fontos annak megértése, hogy ha meghúzom a határt, felvállalom magam a másik előtt, attól még értékes maradok.A fentiekből az látszik, hogy sem a túl merev/szigorú, sem pedig a túl laza/gyenge határ nem ideális. Az első esetben túlságosan bezárkózunk, elérhetetlenné válunk, vagy nem vállaljuk semmiért a felelősséget, hárítunk. A másik helyzetben pedig kiszolgáltatottá, manipulálhatóvá válhatunk, olyan személlyé, aki képes mások felelősségét, baját is magára venni. Az egészséges az, ha rugalmas határaink vannak, és a felmerülő problémáinkról merünk beszélni. Kinyilvánítva véleményünket, megfogalmazva céljainkat, de közben figyelve a másik igényeire, érzéseire is. Családon belül pedig mindig legyen világos, hogy mi a szülők és gyerekek dolga, felelőssége, utóbbiaknak életkoruknak megfelelően. Ha pedig úgy érezzük, hogy problémáink vannak a határainkkal valamilyen élethelyzetben, akkor első lépésként próbáljuk a múltban megkeresni azt az állapotot, amikor ez a vonal még védelmet adott számunkra. Hiszen a zártság egykor segített valamiben, de ha ez a helyzet már nem áll fenn, akkor tudunk változtatni a stratégián. A terapeuták pedig segítséget nyújtanak a határok „feltérképezésében”, valamint újrarendezésében.

vissza az elejére

Marx Mária

Gyakoriak voltak az ínséges idők

Előadás a paraszti táplálkozásról

A Göcsej témakörrel folytatódott a Múzeumi esték rendezvénysorozat, melyen ezúttal a paraszti táplálkozás került a középpontba. A Göcseji Múzeum időszaki kiállítótermében rendezett esemény előadója Marx Mária nyugalmazott etnográfus volt.

– pet –

Előadása az „Éhség és bőség – Paraszti táplálkozás” címet kapta. Az elnevezés már elöljáróban rávilágít arra, hogy a régi korok táplálkozása ingadozó jellegű volt. Az etnográfus többek között elmondta: nem konkrétan Göcsejről beszél, hiszen az itteni emberek táplálkozása csak egy tágabb kontextusban vizsgálható és értelmezhető. Sok minden függött a földrajzi helyzettől, az éghajlati viszonyoktól, hogy egy adott időszakban milyen volt az időjárás, volt-e háború. Hogy mi volt a jellemző a paraszti táplálkozásra? Más volt az igénye, mint most. Mi már nem éhezünk. A régi ember élete viszont még nagyban függött az étkezéstől (ez jelentette az életet, energiát). Ma már sokszor élvezetből eszünk, nem pedig azért, mert annyira szükségünk van rá. A paraszti táplálkozás – melyet a néprajztudomány a 18. századtól vizsgál – önellátásra volt berendezkedve. A szezonalitás volt rá a jellemző, de törekedtek rá, hogy minél több dolgot el is tudjanak tenni. Piacra már ekkor is vittek árut: jellemzően tejterméket, tojást, sőt a városi piacokra kenyeret is sütöttek. Összességében azonban az mondható el, hogy a friss élelmiszer a gazdagok kiváltsága volt. A 18. századra nagy különbség alakult ki az uralkodók és a parasztok táplálkozásában. Szabályozták, hogy utóbbiak mit ehettek. Vajat például nem volt szabad vásárolniuk, vadhúsból csak az apróvadat fogyasztották, azt is titokban, és a gabonákból is a rosszabb fajták jutottak a parasztoknak. A halászat pedig földesúri jog volt. A katolikus egyház is nagy étkezésszabályozó volt: a mértékletességet és a kevés húst „hirdette”. A torkosság – a böjt megszegése – bűnnek számított. Viszont a böjti étkek – hal, tojás, zsír helyett a vaj – pont kevéssé álltak a parasztság rendelkezésére. A húsevés inkább ünnepi, mint mindennapos dolog volt, viszont sok lepényszerű kenyeret és kását ettek. Elhangzott: az éhínséget a gabona- és kenyérhiánnyal azonosították elődeink. A 18. században gyakrabban (és a korábbiakhoz képest nemcsak lokálisan) fordultak elő ínséges időszakok. Ennek az úgynevezett kisjégkorszak és a háborúk voltak az okai. Probléma volt, hogy eleink mindenből kenyeret akartak készíteni, mert ilyenkor a liszthez való gabona hiányzott nekik. Hiába ismerték például a krumplit, időbe telt, míg megtanulták, hogy azt megfőzve, pépesítve lehet enni. A 19. század ehhez képest már bőségesebb időszak volt. A húsleves e század találmánya, bár eleinte zöldség nem volt hozzá. Szintén 19. századi a rántás is, de nem a mai értelemben. Azt jelentette: zsírban megsütni valamit („rántsd meg jól”, vagyis süsd meg jól). Napjaink kedvenc ételének, a rántott húsnak a neve is ebből ered.

vissza az elejére