Zalai táj szőlőheggyel, pincével

Múzeumi esték: előadás a borkultúráról

A zalai ember alapállapota, hogy van hegye. Nagyjából ezzel a „tételmondattal” indult a Múzeumi Esték rendezvénysorozat legutóbbi előadása, mely a szőlőhegyek rejtett világába kalauzolta a hallgatóságot.

– pP –

Gyanó Szilvia

Az előadó ezúttal Gyanó Szilvia néprajzkutató, a nagykanizsai Thúry György Múzeum munkatársa volt, aki az egykori Zala vármegye területén lévő szőlőművelésről és borkultúráról beszélt. A kelta kortól tulajdonképpen napjainkig áttekintve a szőlőtermelés és borászat, na és a hozzá kapcsolódó szokások, hagyományok, társadalmi jelenségek változásait. Mint mondta, a témát több tudományág is kutatja, ő elsősorban a néprajzi szakirodalmat vette alapul. Ennek ismeretében tárta fel a szőlészet kultúrtörténeti hátterét, de a 20. század végi, 21. század eleji családi borgazdaságokkal is foglalkozik. Ha a történelmi Zala megye területét nézzük, akkor a Balaton-felvidéki, badacsonyi és zalai borvidék tartozik a szőlőművelés hagyományos színhelyeihez. Ezeknek alrészei is vannak; a zalai például a csáfordi, a szentgyörgyvári és a muravidéki szőlőtermő körzetre tagolható. Összességében azonban dunántúli borkultúráról beszélhetünk, melynek gyökerei a kelta-római kori időkbe nyúlnak vissza. Mindezt régészeti leletek is alátámasztják. A középkori szőlőkultúra kialakulásában az egyháznak és szerzetesrendeknek nagy szerepe volt; pláne, mert a miséhez kellett a bor. Általánosságban elmondható, hogy a 11–13. századra a szőlőtermesztés elérte a határait. Kialakultak a történelmi borvidékek és gazdálkodási szokások, sőt az is világossá vált, hogy mely területen melyik szőlőfajta érzi jól magát. Mindezek alig változtak a 19. században megjelenő, és óriási károkat okozó filoxéráig. Ezt követően viszont komoly változások kezdődtek. Hogy miért alakult ki a zalai tájat erősen meghatározó kisparcellás szőlőművelés? Az etnográfus szerint középkori gyökerei vannak, és a kisparaszti birtoklásra vezethető vissza. Úgynevezett hegyközségek, autonóm közösségek alakultak ki, melyek a szőlősgazdák irányítása alatt álltak. Annak ellenére, hogy a földesúr alá tartoztak, volt saját jogállásuk, „cserébe” persze adózniuk kellett uruknak. Eleinte a must vagy a termés fele illette a földesurat, később pedig hegyjáradékot, vagy hegyvámot fizettek. (Ez egy előre meghatározott mennyiségű borral való adózás volt.) A hegybirtokosok maguk rendelkezhettek a birtokukkal; átörökíthették, eladhatták. Ha viszont örökös nélkül halt meg a tulajdonos, a birtok visszaszállt a földesúrra. A földesúr jóváhagyásával hegybíróságok is működtek, akiknek döntési joguk volt, sőt hegytörvények is voltak, melyek a kötelező érvényű normákat, szabályokat tartalmazták. Fennmaradtak a korszakból hegykönyvek, amik révén a birtokmozgásokat is nyomon követhetik a kutatók. Ez a „rendszer” tulajdonképpen a jobbágyfelszabadításig fennállt. Utóélete azonban a 20. században (sőt akár napjainkban) is megfigyelhető, a települések határában megbúvó, rejtett szőlőhegyek világában. Gyanó Szilvia elmondta: a 19. században már hatvan szőlőfajta volt ismert (köztük a kéknyelű és a juhfarkú), a szőlészet pedig általános foglalkozási ág volt a megyében. Jórészt fehérborokról beszélhetünk, de néhány helyen vörös is készült. A tájkép szempontjából a pinceépítészet is meghatározó volt a megye területén. Az épületek méretét pedig a prés határozta meg. Gönczi Ferenc Göcsej című munkájában olvasható, hogy „a göcseji ember lelki alkata vendégszerető, szívességét szőlőhegyekben mutatja ki”, sokszor behívták a pincékbe is a látogatókat. Igazi közösségi élet zajlott már akkoriban is a szőlőhegyeken. Bár a szüret például sokáig nem volt akkora „látványosság”, mint manapság. A néprajzos úgy látja, hogy a bor az mindig többet jelent a szőlő levéből erjesztett italnál. A szőlőhegy pedig mindig több, mint a termelés és a megélhetés biztosításának a helyszíne. Termőtájat, természeti és épített környezetet is jelent, mely az ember munkájának évszázados nyomát viseli magán. A munka, a gazdálkodás fontos színtere, de egyben a szabadidő és az ünnepnapok kitüntetett terepe is. Napjainkban pedig – amikor reneszánszukat élik a családi borászatok – amolyan helyi identitásképző, turisztikai és gasztrokulturális szerepet is betölt.

vissza az elejére

Tánczos György

A víz a festészetben is fontos téma

Nem csak őselem, kísérleti lehetőség is

A kilencvenes évek eleje óta minden év március 22-én a figyelem középpontjába kerül a víz, hiszen ekkor ünnepeljük a víz világnapját. Természetes, hogy ilyenkor környezetvédelmi szempontból beszélünk a kérdésről, ám néha érdemes más nézőpontból is körbejárni a témát.

Aranykor Covid után.

– pP –

Mondjuk, hogy mit jelent a víz a képzőművészet számára; legyen szó szimbólumról, vagy a festészet számára fontos anyagról. A város egyik „legvizesebb” alkotójával, Tánczos György festőművészszel beszélgettünk minderről, hiszen képeinek hosszú évek óta központi témája a víz és a vízfelület.
– Mit jelent a víz az egyes művészettörténeti korszakokban, és mit a kortárs festészetben? Változott valamit a szimbolikája?
– A jelentése talán kevéssé, az ábrázolásnak viszont rengeteg változata van, ha végigtekintünk a nagy korszakokon. A víz, mint alapvető őselem, szinte mindig felbukkant a festészetben, már a legkorábbi időkben is. Elég, ha csak az egyiptomi ábrázolásokra gondolunk, ahol a kék festékanyagnak (lapis lazuli) erős színszimbolikája volt. Nemcsak alapszínként funkcionált, hanem a Nílusra, mint éltető elemre is utalt. A későbbi korokból megemlíthetjük a barokk festőket, akik közül sokan választották tudatosan a vizet központi témának. A legkülönfélébb vizuális és technikai kísérleteket pedig az impresszionisták végezték. Személyes megfigyeléseiket – fényjátékok, tükröződések, vibrálások – vitték a vászonra. Mindezek a mai kortárs festészetben is megfigyelhetők, pláne, ha például egy-egy alkotó vízparton, mondjuk a Balatonhoz közel él. A környezet, ahol élünk, vagy ahová születtünk nagyon is meghatározó lehet a témaválasztás szempontjából.
– A víz, mint téma vonzza az akvarellt, vagyis a vízfestés technikáját?
– Az akvarell valóban annyira finom, légies, könnyed – ám egy cseppet sem könnyű – műfaj, hogy talán ezzel lehet a legőszintébben visszaadni a víz frissességét, tisztaságát, éltető erejét. Ugyanakkor ha egy művész megtanul akvarell-szemlélettel gondolkodni, akkor az olajfesték ugyanilyen alkalmas erre a célra. A lényeg, hogy a frissesség érzését megtartsuk, és akkor szinte bármilyen technikával visszaadható a víz lényege. A kortársak közül Péterfy Ábel olajfestményei jó példák erre: képein ő nagy távlatokból tekint a vízre, a Balatonra. A felület szépségét, a fények játékát már-már fotórealista módon adja vissza.

– A víz és a merülés nálad is központi téma az utóbbi években.
– Igen, és leginkább a részletekben szeretek elmerülni, vagyis nem egész alakokat festek. A vízfelület, a fény és az emberi bőr találkozási pontjai izgatnak. A vízen lebegő, vagy alámerülő test; elsősorban női akt érdekel. A női testekre itt formaként gondolok, elvonatkoztatva az erotikus tartalomtól. Inkább a víz, mint őselem és a nő, mint szintén ősi szimbólum találkozási pontjai foglalkoztatnak. Illetve a fények játéka, a fodrozódások, tükröződések. Ezt egy kimeríthetetlen témának érzem. Olyan lehetőséget látok benne, ami mindig új dimenziókat nyit meg. A figurák ábrázolásmódja mellett a képfelületek megbontása, absztrahálása is vonz. Hogyan lehet sávokat kialakítani, vagy hogyan lehet kísérletezni azzal, ha az alak ellenfényben van, vagy ha azonos irányba fordul vele. De a vízben lévő test látványa egészen más akkor is, ha alulról szemléljük, és megint más, ha a felszínen lebegni látjuk.
– Ha már egy környezetvédelmi világnap kapcsán beszélgetünk, felmerül a kérdés, hogy létezik környezettudatos festészet? Vannak természetbarát új anyagok, eszközök?
– Ez nehéz kérdés, mert akárhogy is nézzük, a festékek és oldószerek kemikáliák. Bár, ma már vannak szagtalan hígítók. Ezek kevésbé ártalmasak, mint a terpentin. Remélhetőleg a festékek piacán is történik pozitív változás. Amivel „bűvészkedni” tudunk, az az, hogy munka közben minél kevesebb hulladékot termeljünk, illetve hogy amit csak lehet, használjunk fel többször is. Sok képzőművész kifejezetten szeret ilyesmikkel kísérletezni; maradékokból, hulladékból alkotást létrehozni. Úgy érzem, hogy ha egy festőművész környezettudatos szeretne lenni, egyelőre korlátozottak a lehetőségei a rendelkezésre álló anyagok összetétele miatt. A hétköznapi életben persze mindenki sokat tehet egy egészségesebb környezet kialakításáért.

vissza az elejére

Sipos Zsolt és Dolgos Péter

Hét új dallal készül a körzeti stúdió

Áprilisi koncert az ámk-ban

Lemezbemutató koncertre várja a közönséget a Körzeti Stúdió zenekar. A Könnyűzenei Estek rendezvényre az Apáczai Művelődési Központban kerül sor április 9-én. Az eseményen a Zaklatás zenekar is fellép, akik szintén új albummal jelentkeznek.

– pP –

A közelgő koncertről a Körzeti Stúdió két tagja, Dolgos Péter „Dodó” énekes, dalszövegíró és Sipos Zsolt gitáros tájékoztatta lapunkat. Dodó azt mesélte, már decemberben esedékes lett volna a buli, ám a vírushelyzet miatt nem tudták megrendezni. Az új, „96 gramm” című lemezük repertoárja már akkor készen volt, hamarosan viszont maga az album is megérkezik a nyomdából. Hét saját dal hallható rajta, melyeknek szövegét Dodó írta, a zene pedig közös szerzemény. Sipos Zsolt hozzátette: továbbra is a rock műfajánál maradtak, bár ez az album kicsit „darkosabb” lett – mind a szövegeket, mind a zenét illetően. Köszönhető ez az elmúlt két évnek, ami érzelmileg úgy látszik mindannyiukban nyomot hagyott. A vírus konkrétan nem jelenik meg a szövegekben, de a bezártság hangulata és némi társadalomkritika igen. Az idén harmincnégy éves zenekar a lemezre áthangszerelte egyik 1988-ban íródott számukat, a Letargiát. A közönség a régi dalt már ismerheti a koncertekről, ám most sokkal modernebb, tisztább hangzása lett. „Lehet, hogy 1988 óta megtanultunk zenélni, mert régen csak a lendület vitt minket, na meg az alkohol” – kommentálta önironikusan a dal felújítását Dolgos Péter. Más változás nem történt a zenekarnál. (A felállás is évek óta állandó: Dodón és Zsolton kívül Farkas Gábor, Sipos Bence és Tóth Ferenc erősíti a csapatot.) Mint mondják, továbbra is olyan zenét játszanak, amilyen belőlük jön, nem pedig olyant, amire a többségnek igénye van. Azt viszont szomorúan tapasztalják, hogy a rádiókból szinte teljesen kikopott a rockzene. Tudják persze, hogy mindig rétegműfaj volt, de úgy érzik, hogy korábban nagyobb nyilvánosságot kapott ez az irányzat. A zenészek a vírus utáni helyzetről azt mondták, hogy szerencsére a közönség igényli a bulikat és a koncerteket. Remélik, hogy lassan mindenki visszatalál a szórakozóhelyekre. Dodó szerint azonban kell egy kis időt hagyni, hiszen a kétéves begubózás után nem mindenkinek megy olyan gyorsan a „visszalazulás”. Az előrejelzések szerint azonban sokan várják már az áprilisi koncertet. A buli arra is jó alkalom, hogy videóklipet forgassanak, hiszen az egyik helyszín maga a koncert (illetve annak előkészülete) lesz. Sipos Zsolt azt is elmondta, hogy a helyi zenészek aláírásgyűjtésbe kezdtek, mert szeretnék elérni, hogy a zalaegerszegi fesztiválokon legyen egy zalai előadókat felvonultató harmadik színpad. Itt nemcsak a rockzenekarok, hanem táncosok, néptáncosok és más előadók is felléphetnének. Úgy érzik, hogy nagyobb igény lenne a belvárosi fesztiválokon arra, hogy az itt élő művészek megmutathassák magukat. A gitáros szerint ez a tehetséggondozásnak is jót tenne, mert így a fiatal együttesek, előadók is fellépési lehetőséghez jutnának. Az aláíróíveket az áprilisi koncertre is elviszik. Ha kellő számú támogató összejön, az íveket a polgármesterhez szeretnék eljuttatni.

vissza az elejére

Fonó klub Egerszegen is

Laposa Julcsi és a Zala zenekar gyermekeknek szóló koncertjével, gyermek- és ifjúsági táncházzal nyílt meg Zalaegerszegen a Fonó Klub, a Fonó Budai Zeneház által létrehozott országos hálózat részeként.

Célja, módot adni vidéken is a változatos, minőségi zenei eseményekre neves fellépőkkel. Az idén Zalaegerszegre még három programot szerveznek ennek szellemében, a helyszínt a FolkPont Kulturális Központ (Iskolaköz) biztosítja. Laposa Julcsi, Junior Prima díjas népzenész, zenei mediátor, a Fonó Budai Zeneház nemzetközi referense, az országos hálózat felelőse, akinek köszönhető az új kulturális klub Zalaegerszegen, partnerségben a FolkPonttal. A nyitókoncerten a Népi hang-színek sorozatból az aktuális tavaszi dalok hangzottak el. A koncert utáni táncházat, melyben a résztvevő kisgyerekeket fokozatosan felváltották a nagyobbak, majd az ifjak, Rácz Petra vezette.

vissza az elejére