Elkezdődött

Az idei világjárók sorozat

Január 7-én Simon Attila őrségi fotógráfus előadásával kezdetét vette az idei Világjárók sorozat a Keresztury VMK-ban. A telt házas start Észak-Amerika nemzeti parkjait hozta közelebb.

– b. k. –

Az egy hónapos túrát öccsével közösen járta be az előadó, akinek egyébként a reklámfotózás az egyik fő profilja. De bevallása szerint szakmai múltjában néhány egyedi kivételtől eltekintve a sport, a politika és az „unalmas” nem szerepel a témák között. Mindenesetre kellő tudású fényképezőapparátussal felvértezve, vagy inkább felmálházva (15 kilogrammot nyomott a felszerelés), sikerült több kiállításnyi anyagot készítenie Amerikában hat államot és 11 nemzeti parkot érintve. Az előadás elején bemutatkozásként vegyes fotóiból válogatott képeket mutatott be, majd rátért az est témájára. Úgy fogalmazott, ha egy szóval kellene összefoglalni, mit fotózott, akkor a sziklákat lenne a válasz. De emellett természetesen egyéb tájképek, fák, életjelenetek, állatok is helyet kaptak a több ezer felvétel között. Ezek részletezése során kicsit az amerikai életmódba is betekintést adott. Bár szándékosan kerülték útjuk során a városokat, pláne a nagyvárosokat, hiszen az úti cél a természeti szépség megörökítése volt. Ahol lehetett, sátoroztak, ekkor be kellett tartani a medveveszély elkerülésének fontos szabályait is. Sivatagban is jártak, mely finom por a legkomolyabb veszélyt jelenti a fényképezőgépre, ezért overálban járta be a terepet a fotós. Több alkalommal készített napfelkeltés képeket is az út során, ahol a mínusz 80 métertől a 4302 méter közötti tengerszintmagasságot mélységet járták be. Billenő kő, „újság szikla”, gyorsvonathanggal dübörgő vízesés, túlélő, óriási és szoborszerű fák mellett, természet alkotta hidak, barlangok közepette speciális bakancsban, hegymenet üzemmódban. Elhangzott az is, Amerikában nem divat a tiltás, tehát akinek bátorsága és ügyessége van, szabadon bejárhatja a bemutatott, időnként embert próbáló tájakat. Érdekességként hangzott el, hogy még ezen területeken is akadálymentes szabadtéri asztalok vannak kihelyezve, mert kerekesszékekkel közlekedők is kiveszik a részüket ezekből a kirándulásokból. A magaslatokon lévő asztaloknál azonban kicsit tovább kell várni, hogy felforrjon a teavíz, mert mások a légköri és a nyomásviszonyok. Éppen ezen okból nem biztos, hogy könnyen be lehet indítani az autót, a fékrendszert viszont a meredek lefelé vezető úton helyenként biztosan ellenőrzik.

vissza az elejére

Ecsedi Erzsébet a figura igazságát keresi

A színművész gyakran jár a piacra, hogy megfigyelje az embereket

A Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár „Értékadó lélekhangok” című programsorozatának idei utolsó vendége Ecsedi Erzsébet Aase-díjas színművész, a Hevesi Sándor Színház társulatának örökös tagja volt. A közelmúltban rendezett találkozón Szakál Eszter, a könyvtár munkatársa beszélgetett a művésszel.

Ecsedi Erzsébet és Szakál Eszter

Gyerekkor, pályakezdés, könyvélmények egyaránt szóba kerültek az est során. Na, és az is, hogy miképp került Tisza menti lányként Zalába. Először átutazóban járt erre Trabantjával (egy őrségi találkozóra igyekezett). Csodásnak találta a zalai tájat, Gyűrűsön pedig volt egy kedvező árú, eladó öreg ház. Néhány hét múlva meg is vette és a barátaival újította fel, szinte vért izzadva. A pályakezdéssel kapcsolatban elmondta: eleinte eszébe se jutott, hogy színész legyen. Bár járt szavalóversenyekre, de mindig második lett, ezért nem is jelentkezett sokáig a színművészetire. A fővárosi Illés Klub és az oda járó értelmiségi kör inspirálta, hogy mégis felvételizzen. A Színművészeti Főiskolára nem vették fel, ám a 25. Színház kétnapos felvételi vizsgáját teljesítette, így ott lett stúdiós. A fővárosból a kecskeméti színházhoz került. Mint mondta, mély hangját, jellegzetes orgánumát már korán használták a rendezők idősebb szerepekhez is. Viszont egyre több operett került a repertoárba, ami neki annyira nem jött be, így átment inkább Szolnokra. A zalai ház megvásárlása is erre a szolnoki időszakra esett. Már két éve megvolt a gyűrűsi ház, mikor gondolkodni kezdett azon, hogy jó volna a Hevesi-színházhoz szerződni, mert az ország másik végéből nehézkes volt idejárni kertet művelni. Pláne egy trabanttal. Aztán Halasi Imre, a Hevesi Sándor Színház akkori vezetője szerződtette. Itt újra be kellett bizonyítania, hogy képes ezt vagy azt a szerepet eljátszani. Az első itteni darabban szinte csak statisztaszerepet kapott, de aztán jöttek a nagyobbak is. Azt mesélte, izgulós, lámpalázas típus, főleg, hogy ma már csak négy hét van összerakni egy előadást (régen hat hét állt rendelkezésre). Minden darabban minden figurának van egy érési folyamata. Általában addig izgul, amíg nem érzi biztonságban magát egy szerepben. Ehhez néha két-három előadás is kell. A próbafolyamatban pedig addig nehéz, míg meg nem találja, mi a figura igazsága. Sokszor jár piacra úgynevezett „figura lesre”. Figyeli a karaktereket. Ecsedi Erzsébet mesélt a celldömölki Soltis Lajos Színházról is, ahol már hosszú évek óta rendszeresen dolgozik. De lányáról, Ecsedi Csenge színész-rendezőről is, akivel „egymást rendezik”, pedig Csenge eleinte szintén nem akart színész lenni. Annak ellenére, hogy már az anyja hasában is színpadon volt. Mint mondta, mindig az izgatja, amit még nem csinált: kipróbálni valami mást. Fontos, hogy egy színész sok karakterrel kísérletezzen, ugráljon egyikből a másikba. Szereti az embereket, és azt is, ha őt szeretik. Jó lenne, ha mindig megértenénk a másik embert, akkor is, ha az ideges, vagy mást gondol, érez. Egyedül a szeretettel tudunk csodákat művelni – fogalmazott. Úgy érzi, ha ő szereti a közönséget, akkor azt vissza is kapja.

vissza az elejére

Domján Anita

Titokmandalák tükörírással

Beszélgetés domján anitával

A tükörírás képessége ritkaság. A jobb agyfélte erőteljesebb működésének tudja be beszélgetőpartnerem, aki szintén érintett e nem szokványos tudományában. Az írásban egyébként is járatos, több évig dolgozott újságíróként országos lapoknál. De a tükörírás képességét természetesen nem ekkor, hanem mandalakészítés közben használja, mintegy extra díszként. Domján Anitával, művésznevén Mandalanitával, a Hevesi Sándor Színház egykori tagjával beszélgettünk.

– Bánfi Kati –

– Általános iskolás koromban derült ki, hogy tudok hátrafelé írni. Nem ismerek senkit, aki tud effélét, csak Leonardo da Vinciről olvastam, hogy tükörírással titkosította találmányait, hogy ne tudják azokat ellopni.
– Hogy kapcsolható ez a képesség az alkotásaidhoz?
– Pozitív megerősítéseket szoktam írni így a mandala külső körvonalára. Mindenkinek egyénre szólót. És mivel titkosírással készül, nem is mindenkinek tűnik fel, hogy az szöveg és nem pedig minta. Akinek viszont készült, annak kicsit személyesebb marad ez a leírt üzenet, akkor is, ha többek által látott helyen van. A tulajdonosra ez a tükörírás – akárhányszor ránéz –, mindig hatással lesz, mint egy belső mantrává válik a szöveg.
– Egyébként is szereted a kicsit rejtélyes dolgokat?
– Igen, ezért áll közel hozzám a pszichoanalízis is. A modern pszichológia is felfedezte a mandalák gyógyító, nyugtató hatását. Még az orvosi, gyógymód része is lehet mandalák rajzoltatása, ami az aktuális pszichés állapotról adhat információt. De akár a készítésük, akár a hosszas rájuk fókuszálás egy elmélyült tudatállapotba visz, ami jó hatással van a pszichére. Keleten a mandalákat mágikus körnek hívják, melyek lecsendesítik az elmét, és képesek egyensúlyba hozni egy kibillent lelkiállapotból.
– Sokat dolgozol egy képpel, könnyen tovább tudod adni?
– 3–4 órába telik egy mandala megrajzolása, megírása. Van, amit szívből át tudok adni, van, amihez ragaszkodom, és nem szép dolog, de olyan is volt, hogy inkább visszaküldtem a pénzt csak hogy nálam maradhasson a mandala. A buddhizmus szerint minden a mulandóságról, az elengedésről szól. A tibeti szerzetesek nehézség nélkül meg tudják tenni ennek szellemében, hogy a színes rizsporból készítenek hatalmas, gyönyörű, aprólékosan kidolgozott mandalákat egy mozdulattal összesöprik.
– Egyéb érdeklődési köröd?
– A művészetek minden ága közel áll hozzám. Már általános iskolában is jó voltam rajzból. Az iskolai ünnepélyeken gyakran szavaltam, énekeltem. De hatalmas élmény volt az egyik városi Ki Mit Tud?, amit szavalattal nyertem meg. Az irodalomtanárnőm mesélte, hogy az érettségi verselemzésemet példaként hozzák fel. A gimiben egy szerelmi csalódásról szóló versem a tudtom nélkül bekerült a suliújságba, és onnantól már nem tudtam verseket írni. A jég a mostani születésnapomon tört meg, mert elhatároztam, hogy József Attila után szabadon márpedig írok magamnak egy verset. Beültem egy „kávéházi szegletbe”, és nagy meglepetésemre tényleg sikerült egy meglepőn jó verset összehoznom. Dolgoztam a zalaegerszegi színházban stúdiósként, és büszke vagyok arra, hogy Budapesten a Nemzeti Színház színpadán is játszhattam. Aztán újságíró lettem. Én voltam az első fecske, aki spirituális témákról írt bulvárlapokban. Kétoldalas rovatom volt erről. Azt mondják, azért szeretik az írásaimat, mert képekben írok. Ezen a téren még vannak terveim – mondta többek között Anita, és befejezésül még egy kétkezes duplatükörírást is bemutatott.

vissza az elejére

Vörös István

Laci bácsi nélkül nem ment volna

50 éves a városi fúvószenekar

Fennállásának 50. évfordulóját ünnepli a Zalaegerszegi Városi Fúvószenekar. Vezetőjükkel, Vörös István János zenetanárral beszélgettünk, miközben készültek az újévi koncertre.

– b. k. –

Sok éve hagyomány az újévi koncert, mely a legnagyobb lélegzetű hazai pályás hangversenye az együttesnek. De hogyan kezdődött a zenekar élete, kérdeztük Vörös Istvánt, aki elejétől fogva, kezdetben diákként, majd felnőtt tagként, végül már vezetőként járt a próbákra és a fellépésekre.
– Farsang László alapította a fúvószenekart, nála kezdtem a trombitatanulmányaimat. Akkoriban volt egy katonazenekar a városban, és úgy gondolta az akkori városvezetés, hogy emellé legyen egy civil is. Ennek megszervezésére kérték fel a tanár urat. Így 1975-ben néhány tanulóval megalakult a Zalaegerszegi Ifjúsági és Úttörőzenekar. Akkor még a zeneiskolában nem volt fúvósegyüttes. Aztán 1976 karácsonykor már én is felléptem velük. A következő cél volt az ifjúságiként működő zenekar felduzzasztása. 1978-ban jött az ötlet, hogy legyen egy felnőtteket tömörítő együttes is. Így 1979-től már két zenekar volt, mindkettőt Farsang László irányította. Ez utóbbihoz az egykori katonazenészek is csatlakoztak, vagy olyanok, akik régen tanultak zenélni és szerették volna a tudásukat felfrissíteni. Akkor közel 30 főből álltunk, ma hatvanból, de mindig mindenki nem elérhető. Ez a nehézsége az amatőr felnőttegyütteseknek. A fiatalok továbbtanulás miatt szakadnak el, vagy a munkahelyi dolgok korlátozzák a részvételt. A profikká lett tagoknak meg a próba szinte nem is szükséges, viszont őket elérni a legnehezebb – mondta Vörös István, akinek ez utóbbi kategóriába több saját gyermeke is tartozik.
– Hol volt lehetőség fellépni?
– Már az elejétől sokféle kultúrprogramon, minden városi tömegrendezvényen. Május 1. volt a legjelentősebb. Nagyon szerettük az egyéni hangulatával. Aztán kialakultak kapcsolatok más fúvószenekarokkal, jöttek a külföldi fellépések, fesztiválok. A '90-es években kezdődött az újévi koncertünk, amely azóta komoly hagyománnyá vált, ahogy a nyári, szabadtéri fúvósfesztivál is.
– Gyakorolni kell a zenélés közbeni menetelést is?
– Igen. Eleinte az iskola közelében lévő Csendes utca volt a fő gyakorlótér. Aztán változtak az idők, ehhez is engedély kellett, így később a zeneiskola udvarán „masíroztunk” kicsit. De már ez is rutinból megy.
– Mikor lettél te a karnagy?
– Az ifjúságit 1995 óta vezetem, a városit 2016 óta. Folyamatos volt a váltás, és ebben is sokat segített Laci bácsi.
– Mit jelent számodra ez a két zenekar?
– A családomon kívül az életem értelme. Már gyerekkoromban is az volt a nap fénypontja, amikor mehettem a próbára. Nem az órákra, mert ott az ember egyedül jobban stresszel, hanem a zenekarba, aminek nagyon jó volt a légköre Laci bácsi személyisége miatt is. A mai napig szívesen beugrik, bár már 75 éves.
– Mennyire gyakoriak az ilyen zenekarok az országban?
– Ma már csak a nagyobb városokban jellemző, illetve ahol van zeneiskola. A svábok lakta részeken még gyakoribb, Baranyában és Pest mellett. Egyébként is a német nyelvterület az igazi hazája a fúvósoknak, nálunk inkább a vonósok jelentősebbek – teszi hozzá Vörös István, aki egy burgenlandi zenekarnak is tagja. – De a magyar zeneoktatás ezen a téren is kiemelkedik technikában, zenei tudásban egyaránt.
– Tervek?
– A fiatalok megtartása. Zeneileg pedig haladni kell a korral, ezért a repertoárban nemcsak a klasszikusok vannak. Ma már minden kotta könnyen, gyorsan elérhető, nem úgy, mint eleiente. Sok a népszerű átirat, a fiatalokat ezzel lehet megnyerni. És jó lenne a hangszerparkot felújítani. Bár a városi önkormányzat támogatására évről évre folyamatosan számíthatunk, a magasba emelkedő hangszerárak miatt nehéz a közel 30 éves átlagéletkorú hangszereinket újabbakra cserélni.
Végül a Zalaegerszegért díjas és a Príma Primissima díjas zenekarok vezetője hozzátette: Laci bácsi és a zeneiskola volt ennek az egésznek a bázisa.

vissza az elejére