Kultúra

„Hol máshol?” – kérdezhetné bárki, hiszen egy filmnek éppen az adja a varázsát. Igen ám, csakhogy ez a korhű környezet ezúttal nem akárhol volt, hanem itt Keszthelyen, a Helikon Kastélymúzeumban. Nem újdonság ez, hiszen bizonyára emlékeznek rá, nem is olyan régen Bereményi Géza: Hídember című filmjének részei készültek a kastély falai között. Mint azt dr. Czoma László igazgatótól megtudtuk, a kisebb forgatásokkal együtt több mint száz alkalommal készült e helyszínen mozgóképes alkotás.

A film – melynek címe: „Az egyiptomi tanács” – nagy részét Szicíliában, Palermóban, Siracusában, Notoban és Vittoriában forgatták. Összesen tíz hetet időzött ott az olasz – magyar – francia stáb, amely szeptember 17-én újabb két hétre Magyarországra költözött. Nem a keszthelyi kastély – ahol egyébként hat napot forgatott a stáb – az egyetlen magyar helyszín, ugyanis a fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat is birtokukba vették, valamint a Kiscelli Múzeumban is dolgoztak. Lapunk többek között Kolos Istvánt a rendező első asszisztensét – színházi rendezőt faggatta a műről.
– Mint az már a helyszínből is kiderülhetett kosztümös filmről van szó, tehát egy nem mai korban játszódó alkotásról. Ez egy XVIII. századi történet, ami Szicíliában játszódik – mondja Kolos István.
– Mi a története?
– 1782-ben járunk, a híres Palazzo Butera termeiben, mindenfelé rokokó ruhás dámák, és parókás férfiak. A film egy furcsa történelem hamisításról szól. Van egy pap, – Vella apát – aki azt állítja magáról, hogy tud arabul, és egy arab kódexet amit vele fordíttatnak le, meghamisít. Ezáltal bizonyos családokat, akik azt akarják tőle, hogy az ő történelmi múltjukat bizonyítsa ez a kódex, bele ír, bizonyos embereket kihagy ebből, visszaél azzal a hatalmával, hogy ő fordítja le a kódexet.
– Mi alapján készült a film, és mit kell tudni a szereplőkről?
– Az olasz -magyar – francia koprodukcióban készülő alkotás Leonardo Sciascia regényadaptációja. A főszereplője Silvio Orlando (Vella), akit a ‘80-as – ‘90-es évek olasz filmjeinek ismert rendezői: Nanni Moretti, Danielli Luchetti, Gabrielle Salvatores munkáiból, főleg groteszk, abszurd szerpeiből ismerhetünk. Orlando az olasz film új generációs szimbolikus alakja. A rendező pedig Emidio Greco.
– Mi alapján döntöttek a keszthelyi kastély mellett?
– Ez volt a legmegfelelőbb helyszín a kor szempontjából, tehát itt voltak olyan díszletek – belső királyi udvar, nemesi lakásbelső, kolostori könyvtár – amelyek a XVIII. századot hűen tükrözik. Sok felé járt a csapat Magyarországon, de ezt találták a legjobbnak.
– Mikor lehet látni a produkciót?
– Valószínűleg a jövő évben.
A rokokó korban játszódó történet kosztümjeit Gyarmathy Ágnes tervezte, akinek nevét olyan filmekben jegyzik, mint Szabó István Mephisto-ja vagy az Olaszországban bemutatott „Az operaház fantomja”. A tervezőnő, aki a két és fél hónapos szicíliai forgatáson egyedüli magyarként dolgozott, 750 jelmezt álmodott meg a produkcióhoz, az egyes színészek általában tíz különböző ruhakölteményt hordanak a filmben.
– Ismert, sőt elismert név a szakmában. Felkérték?
– Önként vállalni nem lehet jelmeztervezést, mindig – így most is – felkértek. Hogy menynyire vagyok ismert, azt én magamról nem tudom, bizonyára elég sok filmet készítettem, illetve színházakban is dolgozom, régóta vagyok a pályán az biztos. Ami a mostani filmet illeti, más olasz filmeket is terveztem, és az ott dolgozó emberek valószínűleg dícsértek, vagy a filmet látta az, aki most felkért, s ennek kapcsán kerestek meg.
– Leginkább olasz produkciókban tervez jelmezeket?
– Igen, mostanában olaszokkal dolgozom sokat, általában koprodukciós filmekben.
– Milyen alkotásokban találkozhattunk a munkáival?
– Életem első filmje – amely egyben hatalmas kihívás és nagyon jó iskola is volt – a Mephisto. Senki nem tudta, hogy készítés közben mi lesz a sorsa, de szerettük csinálni, és azt is éreztük, hogy jó munka, amit aztán az elnyert Oscar-díj is bizonyított. Dolgoztam a „Szamárköhögés”-ben Gárdos Péterrel, a „XX. századom”-ban Enyedi Ildikóval, aztán persze jöttek a külföldi filmek is. Dolgozom tehát mai korban játszódó filmekben, annak ellenére, hogy nem szeretem ezt a korszakot, mert egy mai korban játszódó film ruháiba nagyon sok minden beleszól. A régi korok sokkal nehezebbek, de egyértelműbbek is. Jobban érvényesül a saját egyéniségem, ami nélkül csak egy „sablon” lenne az egész...

Mint azt Mirolya Erzsébettől, a közművelődési terület gazdájától megtudtuk, a galéria éppen tíz éve indult, amikor is a helyi tanárművészeknek (Dencs Judit, Riskó Antal) adott otthont az intézmény aulája. Ezt követte a bővítés – a helyi fiatal tehetségek (Ágh Márton, Szatmári Petra, Nagy Balázs) bemutatkozásának időszaka.
– A galéria célja kettős, – folytatta Mirolya Erzsébet – mert egyrészt a tanulók – azonkívül, hogy tanulnak a művészekről, – élőben is megismerkedhetnek műveikkel. Másrészt pedig felnő egy generáció, amely közel kerülhet Keszthely összes műkedvelő pedagógusának alkotásához.
A megnyitót az iskola tanulói által összeállított kis műsor tette színesebbé, amelynek keretében egy őszről szóló novellarészletet, majd egy verset hallhattak a résztvevők, a kettő között pedig – szintén őszi dallamokból álló – furulyaszót.
Ezt követte dr. Sólyom Sándor, aki a Helikon Öröksége Kulturális Alapítványának titkáraként mondott köszöntő beszédet, amelyben két fontos gondolatról, kérdésről esett szó. Először is: van-e értelme a művészeteknek, a kiállításoknak, másodszor pedig miben áll, az igazi művészet? Dr. Sólyom Sándor hangsúlyozta, hogy az alkotások a művész, a mű és a befogadó közönség hármasából tevődnek össze, valamint a cím második része – „lírai színek” – a képekről tett megállapítás is tőle származik. Ezután Samu Zsuzsa életéről mondott néhány szót, amelyekből megtudhattuk, hogy igazi műkedvelő alkotóval állunk szemben, hisz nagyrészt magától, autodidakta módon tanulta meg az ecsetkezelés technikáját. De erről már a művésznő beszél.
– Foglalkozásomat tekintve semmi közöm a művészethez, ugyanis gyógyszerkiadó szakasszisztens vagyok. A festészet számomra mindig is hobbi volt annak ellenére, hogy már nagyon korán megmutatkozott ez a képességem, amit valószínűleg édeasanyámtól örököltem.
– Ki fedezte fel tehetségét?
– Gimnazista koromban György Ferenctől tanultam nagyon sokat, majd önállóan folytattam a szakmai fogások elsajátítását.
– Mikor került a nyilvánosság elé?
– Első kiállításomat kilenc éves koromban láthatta a közönség. Felnőtt fejjel úgy tíz-tizenöt éve járok tárlatokra, de nem rendszeresen. A képek belső harmóniáját, nyugalmát és szépségét szeretném átadni önmagam, és mások számára.

„A könyv, jó barát” – tartja a mondás. Olvasni jó és hasznos dolog, rengeteg ismeretanyag birtokába jut az, aki könyvet vesz a kezébe. Ráadásul manapság, amikor az elektronikus tájékoztató és szórakoztatási termékek forradalmát éljük szerte a világon, ritkaság számba megy – főleg a mai 14 és 18 évesek között az olvasás. Sajnos.

A keszthelyi Fejér György Városi Könyvtárban az olvasás éve keretében most útjára indított előadássorozat azonban – mely a „Balaton és az ember” címet viseli –, nagyban megkönnyíti az olvasni kevésbé szerető ifjúság dolgát. Az első előadásra szeptember 24-én került sor. Dr. Szabó Imre, Keszthely polgármestere megnyitóbeszédében többek között saját olvasási élményeire is visszaemlékezett, majd a Balaton és az ember, évtizedek óta tartó egymásrautaltságára hívta fel a figyelmet, valamint a természet megnyilvánulásaiban, apró, alig érzékelhető jeleiben való „olvasás” fontosságára. A programot a Festetics György Zeneiskola rézfúvós kvintettjének műsora, illetve Wenczely Dénes erdész: „A fecskék” című versének felolvasása tette érdekesebbé.
Dr. Müller Róbertnét, a könyvtár igazgatónőjét az előadássorozatról kérdeztük.
– Szeptemberben indul ez a sorozat nyolc előadással, melynek témája a Balaton és az ember. Olyan, Balatonhoz kapcsolódó előadásokat hallgathatnak az érdeklődők, mint például a Balatoni hajózás története, a környezetvédelem, a műemlékek, a Balaton környékének néprajza, Balaton a szépirodalomban, stb. Az előadásokat minden alkalommal kiállítások és könyvajánlások is kísérik. Az a célunk, hogy az olvasás éve alkalmából az előadásokon kívül a témához kapcsolódó irodalommal is megismerkedjen a hallgatóság.
– Mi adta az ötletet egy ilyen programhoz?
– Elsősorban az olvasás éve, másodsorban pedig az, hogy Keszthely és környéke különösen érdeklődik a környezete, a város, a Balaton élete iránt és ez így van jól, hisz fiatalnak, idősnek egyaránt illik ismerni környezete történetét és történelmét.
– Volt már máskor is ehhez hasonló rendezvénysorozat?
– Voltak helytörténeti előadásaink, amelyek kapcsolódtak a Balatonhoz és a városunkhoz, de ennyire átfogó még nem.
– Meddig tart a sorozat?
– 2002 májusáig – havonta egy előadás –, ugyanis júniusban már vége is van az olvasás évének, de természetesen a könyvtárnak egész évben feladata, hogy olvasni tanítsa a gyermekeket és kedvet csináljon a felnőtteknek is a könyv forgatásához.
– Van-e „kiszemelt” célcsoport az előadások témáit tekintve?
– Természetesen mindenkihez szólnak az előadók, de reméljük, hogy főleg a fiatalok jönnek majd el szép számmal, hiszen ők azok akiknek meg kell ismerni a tanulmányaik során is a környezetüket.
A szeptember 24-i előadás első részében dr. Szabó István egyetemi tanár, rektorhelyettes diavetítéssel egybekötött előadását hallhatta a nagyérdemű „A Balaton környékének természeti értékei” címmel. Azt követően pedig Fehér Csaba Endre, a Balaton Felvidéki Nemzeti Park tájegységvezetőjének közreműködésével láthatott a közönség diafilmvetítést, melynek a „Védett növényeink és állataink” címet adta az előadó.

Szaxofon, nagybőgő és egy „dobszerkó”... E hangszerek a jelek szerint bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy egy nem túl verőfényes szombat délelőtt, három jazz-zenét kedvelő, virtuóz zenész az éppen arra járó közönséget remek hangulatban szórakoztassa.

A zenés délelőttre a Goldmark Károly Művelődési Központ által szervezett, még nyár elején útjára indított „Sétálóutcai esték” keretén belül került sor. A csapat – név szerint a Tiborcz trió – vezetőjével, Tiborcz Ivánnal beszélgettem, aki fergerteges szaxofon szólóival kápráztatta el a nagyérdeműt.
– Hogyan kezdődött?
– Én magam már több évtizede zenélek. A közös muzsikálás azonban az 1996 óta minden évben Cserfőn – ami egy kis tanya Kanizsa mellett – megrendezett nemzetközi Jazz-land Cserfő Fesztiválon indult, ott ismerkedtünk meg egymással.
– Bemutatnád az együttest?
– Természetesen. A szaxofonos már ismert (személyem által), így már csak két társamat kell megismertetni az olvasókkal. Az egyik a budapesti Oláh Zoltán, aki a nagybőgőn pengeti a basszust, valamint a nagykanizsai Kőfalvi Csaba, aki pedig a dobokból hozza ki azt, amit ki lehet a különböző variációjú szólókkal.
– Hányadik alkalommal lépett fel itt Keszthelyen a zenekar?
– Másodszor. Első ízben augusztus 25-én jártunk erre.
– A jazz-en belül milyen stílust képviseltek?
– Alapvetően modern jazz-t játszunk, de szeretjük a sztenderd zenét is. Mivel ez egy improvizatív műfaj, gyakorlatilag az alaphoz képest – ami nálunk a sztenderd jazz – a saját ízlésvilágunknak megfelelően alakítjuk az egyes számokat.
– Hol lehet hallani benneteket?
– Általában ott, ahová hívnak minket. Ez a legtöbb esetben különböző jazz-klubokat jelent itthon Magyarországon, de játszunk külföldön is, például Ausztriában, Németországban. Egyébként csodálkoztunk azon, hogy pont egy jazz együttest hívnak „utcazenélni”, hisz ez inkább úgynevezett „leülős” műfaj, amit az emberek este, egy bárban vagy más hasonló szórakozóhelyen tudnak igazán értékelni.