Vallomások életről, szenvedésről, gyógyulásról

Előszó

A szeretet olyan, mint az oxigén

Mi a fontos számomra?

Pályázat mozgásszervi betegek részére

Vallomások életről, szenvedésről, gyógyulásról

Dr. Bergmann Annamária a gyógyfürdőkórház főorvosa, a hévízi osteoporosis betegklub háziasszonya gondozta azokat a kéziratokat, amelyek egy pályázati ötlet alapján születtek. 
– 2000 októberében a Magyar Reumabetegek Egyesülete pályázatot hirdetett a magyar mozgásszervi betegek részére, „A hosszú út, mely krónikus betegségem elfogadásához vezetett” címmel. Hat betegemnek küldtem el a pályázat szövegét, négyen válaszoltak élettörténetük megírásával. A megható és felemelő történeteket elolvasva éreztem, a gondolatok egy része önvallomás, a szenvedésről, gyógyulásról szóló sorok nekem is szólnak, s a betegségből való kilépés, az élet reménye másoknak is szólhat. Így született meg felkérő levelem, amit 39 betegnek küldtem el. A betegek életüket vetették papírra: a kapaszkodóról, a hitről írtak, ami átsegítette őket a bajokon. Közülük egy hévízi hölgy betegem nyerte a magyarországi pályázatot. A hévízi betegklubban aztán elolvastuk, illetve felolvastuk a vallomásokat. Ekkor gondoltam arra, hogy kiadvány, könyv formájában is meg kellene jelentetni, közkinccsé tenni a betegek megnyilatkozásait, mert annyira tanulságosak – mondta dr. Bergmann Annamária és hozzátette: a kézirat már csak nyomtatásra vár. A megjelentetés költségeihez a gyógyfürdőkórházon kívül a Novartis gyógyszercég is hozzájárul. 

vissza az elejére

ELŐSZÓ
(és plusz egy vallomás)

Egy rendhagyó könyvet tart a kezében a Tisztelt Olvasó, amelyben a hévízi Szent András kórház betegei vallanak arról, hogy a betegségük és az állami gyógyfürdőkórházban eltöltött idő hogyan befolyásolta életüket, vagy fogalmazhatnék úgy is: a hévízi orvosok hogyan változtatták meg azoknak a betegeknek az életét, akikről kiderült: olyan reumás betegségben szenvednek, amely végigkíséri egész életüket, meghatározza mindennapjaikat. Meghatározza a mindennapi fájdalmakon keresztül a családi életüket és munkájuk során befolyásolja teljesítményüket is.
Amikor Bergmann főorvos asszony arra kért, olvassam el a betegek vallomásait és néhány gondolatot én is tegyek hozzá, előttem is végigpergett az életem és eszembe jutott a dátum, 1978 márciusa. Ez az időpont köti össze az életemet a kórházzal, az intézetben dolgozó orvosokkal, szakápolókkal, a teljes személyzettel. Ezért engedjék meg, hogy én is elmondjam saját kálváriámat, amely sok szempontból hasonlít, vagy talán azonos is a könyvben megjelent vallomásokkal. Egyformák vagyunk abban, hogy engem is végigkísér a fájdalom, hogy a családom, gyermekeim nélkül sokkal nehezebben tudtam volna elviselni. Abban viszont egyedi a sorsom, hogy a valamikori kúrázó és kezelésre járó beteg előbb a kórház gazdasági igazgatója, majd főigazgatója lett. 
Hordozza az ember a saját keresztjét! Nem gondoltam, amikor betegként a hévízi kórházba kerültem, hogy az intézet végigkíséri az életemet.
1976-ban komoly fájdalmakkal kerültem a szegedi ortopédiai klinikára, ahol megpróbálták diagnosztizálni a betegségemet. Nagyon fájtak a lábaim. Fektettek a kórházban, fájdalomcsillapítót kaptam, injekciókat. Amikor két hét múlva kikerültem a klinikáról, ugyanúgy fájt mindenem. Elmondtam minden orvosnak, hogy a bátyám már rokkant nyugdíjas „20 éves bechterewes múltja van”. (A bechterew syndroma a gerincoszlop izületeinek és kötőszöveteinek krónikus gyulladásos megbetegedése.)
A szegedi klinika után – mivel állapotom nem javult – Hévízre jöttem, a kórházat jól ismertem a bátyám elbeszéléseiből... Hoztam magammal a röntgenfelvételeket, de Strecker főorvos úr nem talált olyant, amilyent szeretett volna. Így egy összehasonlító csípőizületi felvételt készíttetett, ezen már látszott, mi is az én nagy problémám. 
De hogyan is vizsgált Strecker főorvos úr? Érdemes megállni itt egy pillanatra... Nagyon nagy fájdalmakkal érkeztem Hévízre, alig tudtam leszállni a buszról. Amikor viszont a rendelője elé értem, elmúlt minden fájdalmam. Most mi lesz? – villant belém. A főorvos úr behívott, elkezdett vizsgálni és nekem nem fájt semmim. Máris meggyógyultam? Amikor aztán öltözködni kezdtem és nyúltam a ruhámért, összecsuklottam. A csípőmnek elég volt egy egészen pici mozdulat. A főorvos úr csak állt és mosolygott: azt mondta kíváncsian várta, mi fog történni az öltözködésemkor. Javasolta, menjek el az ORFI-ba, ott végeznek speciális vizsgálatokat. Így kerültem végül 26 évesen, két éves fájdalommal a hátam mögött Budapestre... Nagyon szomorúan éltem a napjaimat az ORFI-ban, végigcsináltam minden kúrát, aztán a Hévízre bejutni vágyók nehéz helyzete várt rám is. Aztán 1979 őszén először érkeztem ide a gyógyfürdőkórházba, az első háromhetes kúrára. Nagyon kedvesen fogadtak. Komoly fájdalmakkal küszködtem az első időszakban, rendkívüli akaraterőre volt szükségem. Aztán elkezdtem sportolni: mindent csináltam, futottam, úsztam, teniszeztem... 1979-től minden évben folyamatosan jöttem kúrázni, minden kezelést végigcsináltam, így nagyon jól tudom, melyik mire való. Mindeközben megnősültem, feleségem orvosként dolgozott a székesfehérvári kórházban. Aztán megszületett az első gyermekünk is, most már négy gyermekes családapa vagyok.
1988-ban, amikor éppen egy komplex kúrán vettem részt Balogh tanár úr, az intézet vezetője megkérdezett mint vízépítő mérnököt, mi a véleményem a tóról, a tóval kapcsolatos dolgokról, a bányavízkiemelésről. Szakmai véleményemet összefoglaltam a kérésére. Soha nem felej-tem el, amikor 1989-ben húsvét körül felhívott, hogy gazdasági igazgatói pályázatot ír ki a kórház, nem lenne-e kedvem megpályázni. Találkoztunk, beszélgettünk és én beadtam a pályázatomat. A bemutatásom is rendkívül érdekes volt. Egy intézeti ünnepség keretében – ott ültem a dolgozók között – jelentette be Balogh tanár úr, hogy új gazdasági igazgatója van a kórháznak. Amikor felálltam, vastaps fogadott, hiszen akkor már több mint tíz éve jártam rendszeresen a kórházba. Ez a jelenet azóta is sokszor eszembe jut. És a sors furcsa fintora, hogy amióta itt dolgozom, nem voltam táppénzen. A tó gyógyhatását igénybe veszem, esetenként az elektromos kádat, a masszázst is. Próbálom magamat karban tartani. 
Hévízen a legfontosabb a gyógyítás és az egészségügy. Mindennek hatását saját tapasztalatból tudom és nem mások elbeszéléseiből. Hévíznek az életemet köszönhetem és a mindenemet: a munkámat. Ha nem lett volna a hévízi terápia, akkor ma más lenne az életemet. Munkámmal, tudásommal, tapasztalatommal nem szolgálhattam volna nemesebb ügyet, mint a hévízi kórház ügyét.
Olvassák jó szívvel és szeretettel ezt a könyvet. Megköszönöm minden betegtársamnak, hogy lelke legmélyéből fakadóan elmondta hévízi benyomásait e kiadvány hasábjain.

Köszönjük! (Vancsura Miklós, főigazgató)

vissza az elejére

A szeretet olyan, mint az oxigén

Krónikus betegségem kezdete napra megegyezik fiam születésének dátumával. Korábban teljesen egészséges voltam. Már a kórházban éreztem fájdalmat a végtagjaimban. Úgy gondoltam, ez természetes velejárója a császármetszés utáni állapotnak, hiszen az egy nagy műtét. Otthon éjszakánként, amikor sírt a baba, nehezen tudtam lábra állni. Fájt a talpam és a bokám. A kicsit az ágyából nem tudtam a kezemmel kiemelni, a két karommal fogtam át. Az ujjaim már duzzadtak voltak, de fel sem merült bennem annak a lehetősége, hogy megbetegedtem. Pedig gondolnom kellett volna rá!
Édesanyám, amikor megszülte a testvéremet, ugyanilyen állapotba került. Jól emlékszem rá, hiszen akkor már elmúltam nyolc éves. Ebben az évben megállapították: édesanyámnak sokizületi gyulladása van.
Valamennyiünk életére kihatott betegsége, amely nagyon progresszív volt. Néhány év elteltével már munkaképtelen volt, segítségre, esetenként ápolásra szorult. Édesapám munkája olyan volt, hogy sokat utazott belföldön, külföldön egyaránt. Ilyenkor én voltam édesanyám egyetlen segítsége. Korán megtanított mindenre, tizenkét éves koromban már perfekt „háziasszony” voltam.
Három hónapos volt a fiam, amikor a betegségemet diagnosztizálták (Rheumatoid arthritis), és beutaltak az ORFI-ba. December elején reggel még megszoptattam a kisfiamat, és aztán soha többé. Influenza járvány miatt anyatejet hazaküldeni nem lehetett. Szerencsére szépen fejlett, nagysúlyú baba volt, az anyatej megvonása nem okozott problémát fejlődésében. Kórházi ápolásom ideje alatt nagyon szenvedtem a gyermekem hiányától. Melleim nagyra duzzadtak a sok tejtől, amit keservesen, szakszerűtlenül kifejtem és a mosdókagylóba öntöttem. Nagyon elkeseredett voltam. Nem voltak illúzióim. Édesanyám sorsa pontosan előre vetítette, milyen út áll előttem. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, ha nem tudom helyére tenni a dolgokat a lelkemben, azt a gyermekem sínyli meg. Az ő egészséges testi és lelki fejlődéséhez egy kiegyensúlyozott, vidám édesanya kell. A kórházból hazatérve igyekeztem úgy élni, hogy a családom minél kevesebbet érezzen testi és lelki gyötrelmeimből. Nem esett nehezemre. Az anyaságot, annak minden gyönyörűségét olyan hőfokon tudtam átélni, ami feledtetett minden szenvedést. Csodálatos volt figyelemmel kísérni, hogyan nyílik az értelme, és együtt élni kis élete minden rezdülésével. Rengeteget játszottunk, nevettünk. Sokat olvastam, meséltem neki. Minden este népdalokat énekeltem, úgy aludt el. Életem legcsodálatosabb időszaka volt az otthon, együtt töltött három év. Egy alkalommal nagyon gyötört a fájdalom, feküdtem az ágyon, borogatás volt mindkét térdemen, sírtam a kíntól. A hároméves kisfiam mellém ült, simogatta a kezem, folyt a könnye és azt ismételgette: „édesanyám, mondd meg, hogy miért?” Sajnos a választ én sem tudtam.
Betegségem elfogadásához nagyban hozzájárult, hogy valami különös szerencse folytán, mindig olyan kitűnő orvosaim voltak, akik nem csak a testi problémáimmal, de a lelkemmel is törődtek. Szinte baráti viszony alakult ki közöttünk a sok év alatt. Nagyszerű emberek, kiváló orvosok és remek pszichológusok egyszemélyben. Köszönöm mindannyiuknak.
Húsz évi munkaviszony után rokkant nyugdíjas lettem. Azt hittem, nagyon hiányzik majd a hivatali munka, de nem így történt. Akkor még nem tudhattam, hogy sokkal fontosabb feladat vár rám. Édesapám 1980-ban, 59 évesen váratlanul, szívinfarktusban meghalt. Az akkor is kórházban fekvő édesanyámnak öcsémmel mi vittük a szörnyű hírt: az egészségesnek hitt apánk nincs többé. A temetés után édesanyámhoz költöztem, aki akkor már teljesen ágyhoz kötött volt. Etetni, itatni, mosdatni, ágytálazni kellett. Úgy gondoztam, mint egy kisbabát. Forgattam az ágyban, a bőrét púdereztem, krémezte, masszíroztam. Sok évi ágybanfekvés után, 1995-ben úgy halt meg az anyám, hogy soha nem volt rajta felfekvés. Ez volt az én legnagyobb jutalmam.
Ebben az időszakban a hévízi kórházi évenkénti kezeléseim is el-elmaradtak, mert édesanyám 24 órás felügyeletét nem mindig tudtam megszervezni. Sokat és rohamosan romlott az állapotom. Két könyökmankóval, nagy fájdalommal tudtam csak járni. A fővárosból Hévízre költöztünk, bízva a tó csodálatos gyógyerejében. Két éve totál protézist ültettek az egyik, majd félév múlva a másik térdembe. A műtétek kimagaslóan jól sikerültek. Hála érte az Úristennek és a professzor úrnak, aki az ORFI-ban megműtött. A hévízi kórházban az utókezelés során elhagytam a segédeszközöket. Ismét élvezem a járás örömét, autót is vezetek.
Számomra a szeretet olyan, mint az oxigén. Nem tudnék élni nélküle, de nem is lenne érdemes. Ha nem érezném folyamatosan a környezetemből felém áradó szeretetet, sokkal nehezebb lenne elviselni krónikus betegségemet.

(Kerezsi Éva, Hévíz)

vissza az elejére

Mi a fontos számomra?

Először 36 évesen kerültem kórházba, ekkor vesekővel műtöttek. A kórházi tartózkodás annyira megviselt pszichikailag, hogy a mai napig sem felejtettem el akkori érzéseimet. A fájdalmakat, a félelmekkel teli éjszakákat, a magány mélységes rettenetét. S ahogy elkezdődtek az orvosi vizsgálatok, idegfeszítő várakozások a leletekre, ezek súlyának növekedésével arányosan csökkent a külvilág felé fordított figyelmem. Nőtt bennem a feszültség, gondolataimat a betegség töltötte ki. A vizsgálatok során biztosra vár az ember...
Mert a bizonytalanság nagyon lélekölő, megmételyezi a legstabilabb egyén közérzetét is. S amikor megtudja a biztosat, újra felteszi a kérdést, amit már százszor feltett magánák: miért történt ez meg velem?
Ilyenkor hiába van az embernek szertő családja. A kórházban a betegséggel, az egyedülléttel mindenkinek magának kell megbirkóznia. Aztán jön a felépülés időszaka, a türelmetlenség, hogy a hétköznapokban újra úgy tudjon helytállni, ahogy azt korábban.
A műtétem áprilisban volt, s ez év nyarán elvesztettem édesapámat. S azt kell mondanom, nem igaz a mondás, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Azt hiszem, ekkor kezdődött az én igazi felnőtt életem. Ekkor már egyre többször foglalkoztatott annak gondolata, mit is ér egy ember élete, mi ennek az értelme, mi az én feladatom ebben a nyúlfarknyi idődarabban?
S aztán az évek mentek tovább. Tettem a dolgomat, a gyerekeim nőttek, éltem az életemet. S az előző betegségem után 7 évvel újra kórházba kerültem. Egy szép tavaszi reggel, egy heves éjszaki fájdalom után, arra ébredtem, hogy valami nincs rendben a jobb lábammal. Semmi komoly – gondoltam, – ez a zsibbadás majd elmúlik. De nem múlt el, sőt a lábam egyre érzékenyebb lett.
Újra orvoshoz kellett mennem! S ekkor a már ismert érzések megint jelentkeztek, s a félelem, a tudatom hátsó traktusában motoszkáló kérdések is.
Most mi lesz? Az a gondolat is felmerült bennem, hogy hogyan lehet ilyen fiatalon beteg az ember. De a betegség sajnos nincs tekintettel a korra. S csak amikor beteg lesz valaki, akkor érti, érzi, hogy mindennél fontosabb az egészség.
Azután bekerül a „gépezet”-be, s onnan már a dolgok csak történnek vele. A kórházban újra jelentkeznek a már ismert érzések. A kórházi ágyon, a műtő előtt teljesen egyedül vagy a gondolataiddal, a magánynak valami olyan elementáris erejét érzed, amit soha máskor. S újra felteszed a kérdést magadnak: miért történik ez velem? Nem tudom másnak mi jár ilyenkor a fejében, de azt hiszem, másokat is ilyesféle gondolatok gyötörnek. Aztán rábízza magát az orvosra és reménykedik. Majd a műtét után következik a hosszú felépülés időszaka.
A tehetetlenség érzése mellett megjelenik a megkönnyebbülés, a bizakodás érzése, s a gyógyulni akarás makacs elhatározása. Én bíztam az orvosomban, hittem, hinni akartam, hogy minden rendbe fog jönni. A hinni akarásban erőt adtak a férjem és a gyermekeim. Szeretettel, s végtelen türelemmel álltak, állnak mellettem, s nagyon sokat segítenek.
E azért olyan fontos, mert már nem tudok annyi, s olyan fizikai munkát végezni, mint korábban. Ha egy nap többet végzek, mint kellene, a fájdalom, a fáradság figyelemeztet erre. Ilyenkor pihenésre van szükségem, de egyébként is sokkal többet kell pihennem, mint korábban.
Nincs bennem betegségtudat, mert megváltoztattam az életmódomat. Lassabbá vált az életritmusom, elhagyom azokat a dolgokat, melyeket korábban nem hagytam volna el, jobban figyelek önmagamra és a környezetemre is, s igyekszem karban tartani magamat. Minden nap annyi munkát végzek, amennyit bírok. Ha a fájdalom jelez, ha tehetem lefekszem pihenni. Bármennyire nehezemre esik el kell fogadnom, nem tudok úgy élni, mint korábban. A munkavégzésben és a mozgásban is korlátozott lettem. 
S a dolgok megint átértékelődtek. Mi a fontos számomra? Mindenekelőtt a családom, az emberi kapcsolataim, a barátságok, s valahogy minden távolra került tőlem, ami a tárgyi világgal kapcsolatos.

(Juhászné Németh Éva, Dunaújváros)

vissza az elejére