Sport

Ha kutakodunk egy kicsit az egyes sportágak történetében hamar rájövünk, hogy – a későbbi klasszikus görögökről nem is beszélve –, már az ókori Kelet államaiban aktív sportélet folyt.

Gondoljunk csak például az egyiptomi labda dobálásra, a bambusszal történő távolugrásra, a póznamászásra, a botvívásra vagy az indiai csaturangára, amelynek magyar jelentése „négy hadrend”, ma a sakk őseként tartják számon és még sorolhatnám.
A most bemutatandó sportág – amelyet ma is rengetegen űznek már olimpiai szinten is –, az előbbiekhez hasonlóan már I.e. 1000-ben ismert volt az ókori kínaiak számára. Csak ők lábbal játszották egy fadarab illetve cink– vagy ólom lemezke segítségével, amelybe tyúktollak voltak beleszúrva. A játék célja, a labda minél további levegőben való tartása volt. Ezt a sportot Európa számára Peter von Rüden, német mérnök fedezte fel kínai utazása során és 1992-ben az „Utazás ‘92” kiállításon már bemutatót tartott belőle, aztán később nálunk is elindult hódító útjára a tollaslabda lábváltozata, amelyből 1993-ban – első alkalommal – már versenyt is rendeztek.
A lábtoll-labda – amely a röplabdának, a belőle kifejlődött tollaslabdának, illetve a küzdősportoknak a „keveréke”, – ma már Keszthelyen is lelkes művelőkre talált. Antal Szilvesztert, a Szendrey Iskola testenevelőjét kérdeztük arról, hogyan ismerkedett meg a sportággal és hozta létre a keszthelyi lábtoll-labda csapatot, amely működése óta egyfolytában bizonyít.
– Tulajdonképpen egy 2000 éves ázsiai sportágról van szó. Ázsiából származik – hasonlít a Thai-chi mozdulatsoraihoz – ami nem csoda, hiszen az ottani népek jellegzetessége, hogy egyfajta szellemiséget vezetnek be a reggeli, esti, napközi mozgássorozatba. Így ez nem csupán egy sport, hanem egy szellemi tevékenység is. A legutolsó felmérések szerint napjainkban körülbelül 10 millióan űzik nap mint nap a lábtoll-labdát, amely valamiféle szellemi elvonatkoztatást is igényel. Három fajtája ismeretes: a sport, az akrobatikus és egy művészi bemutató jellegű változata.
– Melyikkel foglalkoznak?
– Mi a versenysportra koncentrálunk, ugyanis túl kevesek lennénk egy művészi bemutatóhoz. Ebben Ázsia persze messze megelőz minket – mint a mögöttünk álló két évezred is mutatja –, bár Európában más a helyzet, a kontinens élmezőnyéhez már nekünk magyaroknak, illetve keszthelyieknek is sikerült felzárkózni.
– Hogyan kerültek kapcsolatba ezzel a sporttal?
– 1988-ban vagy talán ‘89-ben az akkori Tele Sport című műsorban láttam először lábtoll-labdát. Akkor egyből felhívtam a műsor szerkesztőségét, ugyan mit lehet erről tudni, de nem lettem semmivel sem okosabb – lévén, az csak egy bejátszás volt. Aztán hosszú éveken keresztül csend volt, nem foglalkoztam a dologgal. Később viszont egy újszászi illetőségű kollégám megkérdezte, hogy testnevelőként mivel szeretnék foglalkozni. Akkor, elmondtam neki a történetet mire kiderült, hogy ők odahaza művelik ezt. Felvettem velük a kapcsolatot és megtudtam, hogy már sokkal közelebb, Nagykanizsán is van ilyen. Így ismertem meg Takács Tamást – aki jelenleg itt Keszthelyen játszik és országos 5. lett csapatban – és szép lassan mi is elindultunk ezen az úton. Az alapok elsajátítása után később elkezdtünk versenyekre is járni, ahol először mi csodálkoztunk, de az az igazság, hogy most már sokszor minket is csodálnak.
– Melyek a főbb szabályok?
– A 11.88 méter hosszú és 6.1 méter széles pálya – amely egy közönséges tollaslabda-pálya is lehet – alkotta játéktéren háromszög alakban helyezkedik el a hat tagú versenycsapat, amelyből egy időben hárman játszanak. A pályát, egy hét méter hosszú és 76 centiméter széles háló osztja három részre. Magassága a nőknél 150, a férfiaknál 160 centiméter. Ezt játék közben tilos megérinteni. A játék akkor kezdődik, amikor az adogató csapat az adogató térfélen állva a 15 gramm tömegű labdát lábbal az ellenfél térfelére rúgja, amelyet a saját térfelén maximum négyszer érinthet. Az adogatás jogának elnyerésekor az adogató csapat játékosai az óramutató járásának megfelelően egy hellyel változtatják helyzetüket. A mérkőzések két, 15 pontos nyert játszmáig tartanak.
– Ha minden igaz, már klub szinten létezik ez a sportág.
– Igen, a Szendrey NAKE – Nagycsaládosok Keszthelyi Egyesülete – Szabadidősport Egyesület keretein belül működik. Ezt az iskola és a fenti egyesület közösen hozta létre, illetve találtunk ki együtt egy olyan sport tevékenységi formát, amelyen keresztül közeledni tud a két intézmény egymáshoz...
– Milyen eredményekkel büszkélkedhet eddig a csapat?
– Tavalyelőtt volt az első komoly áttörés, amikor diákolimpiai bajnoki címet szereztünk Keserű Melinda személyében. Tavaly ezt még két hasonló elsőség követte, amelyek közül az egyiket Kiss Nándor (MSzKI) szerezte egyéniben, a másikat pedig a Pál Dóra, Földesi László, Kiss Nándor összetételű, szintén műszaki szakközepes csapat. Idén természetesen ezeknek a címeknek a megvédése a cél. Ezen kívül a tavalyi év során szereztünk – szintén Kiss Nándor révén – egy ifjúsági egyéni bajnoki címet. A legutóbbi összecsapás egy ranglista verseny volt, ahol 5. helyezést ért el a Varga Zoltán, Takács Tamás, Kiss Nándor összeállítású trió.
– Milyen céljaik vannak?
– Mindenképpen világbajnoki résztvevőket szeretnék nevelni belőlük. Egyébként nagy megtiszteltetés ért minket, ugyanis március 6-án Keszthely rendezi a diákolimpiai versenyt, ahol természetesen hazai sikereket várok.
Azt még mindenképpen hozzátenném, hogy a sportág sanyarú honi körülményei ellenére a lábtoll-labdázás európai elterjesztésében, népszerűsítésében elért eredményei elismeréseként, a Magyar Lábtoll-labda Szövetség rendezhette 2000-ben a sportág első világbajnokságát.

Február 16-án és 17-én a budapesti BVSC vívótermében került sor a junior vívók Magyar Bajnokságára. A párbajtőrözők között természetesen ott voltak a Balaton Vívóklub fiataljai is, azaz Borosné Eitner Kinga és Baksai József tanítványai.

Szombaton az egyéni küzdelmekkel vette kezdetét a két napos torna, amelynek során szép sikereket arattak a BVK ifjai a 112 fős mezőnyben, hisz Csala Tamás és Keszler Dávid is döntőbe vívta magát. A legjobb négy közé jutásért a kadet korú Keszler Dávid mindössze egy tussal kapott ki ellenfelétől. Nem így Csala Tamás, aki bejutva a négy legjobb közé, az első helyért vívhatott. Mint az a címből nyilván kiderül, nem is eredménytelenül, a döntő asszót megnyerve ugyanis Junior Magyar Bajnokként jöhetett le a pástról és állhatott fel a dobogó legfelső fokára. Ezt követően a csapattárs Keszler Dávid a 8. helyet szerezte meg, míg a lányoknál Illés Betti a 11., Marton Mónika pedig a 12. helyen fejezte be a küzdelmeket.
A másnapi csapatversenyeken az előző lesérült Csala Tamás vállalta a versenyt, így a Csala Tamás, Földi Bálint, Rédli András, Keszler Dávid és Kovács Máté összeállítású férfi csapat a második helyen végzett. A hölgyek Illés Betti, Marton Mónika, Szollár Eszter, Bertha Viktória és Kiss Réka összetételű csapata hatodik lett.

Tudvalevő, hogy többek között a vízi sportok (a póló és a kajak-kenu) mellett már jó pár éve a vívás a másik, úgynevezett „magyar szám” az olimpiákon, amelyhez már annyi szép emlék fűz minket, magyarokat. Nos Csala Tamás „csak” Magyar Bajnok lett, mégis legalább annyira büszke rá Keszthely városa, mintha egy olimpiát nyert volna e kis országnak.

Ritkán adódik alkalmunk, hogy Magyar Bajnokot kaphassunk tollvégre, azonban ha mód van rá, természetesen élünk a lehetőséggel. Éppen ezért kerestük meg Csala Tamást – egyszeres csapat és most már kétszeres egyéni országos bajnokot –, aki kissé megilletődötten, ám annál készségesebben válaszolt kérdéseinkre.
– Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a vívással?
– Körülbelül 7 évvel ezelőtt még általános iskolás koromban Badacsonytomajon volt egy harminc fős csoport, amelynek tagjai vívni szerettek volna. Ennek hatására a testnevelőnk beszélt az akkori tapolcai vívó edzővel Gauland Zsófiával, aki felajánlotta, hogy húsz ember jelentkezése esetén eljön Badacsonytomajra edzést tartani. Ezek után már csak egy szülői nyilatkozatra volt szükség, amelyben a szüleim hozzájárultak ahhoz, hogy vívjak. Elkezdtem tehát Tomajon a vívást a már említett Gauland Zsófia irányításával – aki másfél-két éven keresztül egyengette sportolói pályafutásomat –, majd két-három hónap múlva bekerültem a csapattal Tapolcára, ahol a vívást már komolyabb tárgyi feltételek mellet folytattam.
– Milyen út vezetett a bajnokság megnyeréséig?
– Hosszú. Keményen meg kellett dolgozni a sikerekért, illetve nagyon sok minden kell ennél a sportnál a sikerhez. Először is kell egy nagy adag szerencse, kell egy jó nap, amikor az ember jó passzban van és nem utolsó sorban az is kell, hogy jó ágba sorsoljanak a csoport mérkőzések után, bár ez már talán benne van a szerencsében. Nekem mindez összejött. A versenyen persze nagyon erős volt a mezőny, sőt maga a verseny is nehéz volt amit az is bizonyít, hogy a döntő asszóban mindössze egy találattal sikerült győznöm a BVSC-s Csohay Norbert ellen, a hosszabbítás után egy perccel. Természetesen kellett a bajnokság megnyeréséhez szüleim, az edzőim és a klubom támogatása, akiknek ezúton is szeretnék köszönetet mondani valamint minden egyes barátnak és ismerősnek, akik támogattak és segítettek.
– A tavalyi junior vívó Eb alatt nem igazán lehetett rólad hallani. Miért?
– Az előző évben az igazat megvallva nem jött ki a lépés, ugyanis sokáig sérüléssel bajlódtam – e miatt nem tudtam normálisan a vívásra koncentrálni –, illetve a tanulással is adódtak problémák, nehéz volt összeegyeztetni a kettőt. Így a versenyek sem úgy sikerültek, ahogy elterveztem. Tulajdonképpen egy versenyen múlt az indulásom.
– Ha jók az értesüléseim, az elmúlt hétvégén ért véget a Tokaj Expressz férfi párbajtőr Világkupa-verseny. Azon indultál?
– Igen, részt vettem rajta, a 150 induló közül a legjobb 64-ig jutottam, ott azonban kikaptam egy ukrán junior világbajnoktól. Igazság szerint annak is örülhettem hogy a 64-be bekerültem, ugyanis a Magyar Bajnokságon összeszedett combhúzódásom ismét előjött. Azt persze be kell ismerni, hogy rutinosabb volt nálam az ellenfél. Előtte még sikerült legyőznöm a szlovák riválist 15:8-ra, azonban ezt követően már meg kellett állnom.
– A középiskolás évek után milyen céljaid vannak a tanulás, illetve a sport terén?
– Tanulás szempontjából egyelőre az érettségi, valamint a technikus vizsga megszerzése a legfontosabb, utána pedig a Testnevelési Egyetemet szeretném elvégezni mint testnevelő tanár, illetve vívó szakedző. A versenysport még kérdéses, mindenesetre az egyik nagy álmom, hogy bekerüljek az úgynevezett szűk válogatott keretbe.

Az utánpótlás-nevelés talán a leglényegesebb kérdés lehet minden sportágban, több szempontból is. Egyrészt az ebbe a korcsoportba tartozó játékosok, illetve egyéni sportolók határozhatják meg az adott sportág jövőjét, a róla kialakított képet és természetesen azon keresztül a támogatás mértékét, amely aztán – jobb esetben – magával hozza az eredményeket.

Másrészt az sem elhanyagolandó, hogy az életkori adottságoknak köszönhetően – gyakorlatilag még gyerekekről lévén szó –, gyorsabb a fejlődés üteme, szembetűnőbbek a változások. Mindezek ösztönzőleg hatnak az edzőre, aki így értékesebb, hasznosabb munkát tud végezni, ami legjobban ismét csak az eredményekben mutatkozik meg. Sajnos, ami a kézilabdázást illeti – legalábbis környékünkön –, támogatás tekintetében nem áll a helyzet magaslatán, noha az eredmények olykor magukért beszélnek...
Többek között erről, az utánpótlás-nevelés kérdéseiről, valamint a hévízi csapat egyik sikeres szerepléséről beszélgettünk Csikós László testnevelővel, aki jelenleg a hévízi női serdülő csapat tréningjeit irányítja.
– Milyennek látja napjainkban a város kézilabda-sportjának, azon belül az utánpótlásnak a helyzetét?
– Úgy gondolom, valamivel gyengébb, mint korábban volt, annak ellenére, hogy jelenleg felfutó ágban van ez a sportág. Keszthelyen kézilabda-oktatásról gyakorlatilag az általános iskolákban lehet beszélni, illetve majd mindegyik középiskola rendelkezik kézilabda-csapattal – a VSzK-ra például már tradicionálisan mindkét nemben igaz ez. Akár női, akár a férfi szinten lehet ezekre az iskolákra építeni a jövőt illetően. Közismert, hogy a férfiaknál a Georgikon DSE tudja e tekintetben képviselni a kézilabdát, a női vonalon pedig a Hévíz együttese. Annál a csapatnál, amelynek irányítását ettől a szezontól kezdve vállaltam el egy olyan generáció nevelődik ki – természetesen az általános iskoláktól kezdődően –, amelyre Hévízen, Keszthelyen illetve a régióban lehet számítani. A Hévízen kézilabdázó lányok 70-80 százaléka VSzk-s, így az iskolai csapatban is szerepelnek. Ez utóbbit azért fontos tudni, mert az előbb elmondottakat nem csak egyesületi, hanem középiskolás szinten is igazolják az eredmények.
– Melyek ezek közül a legfontosabb eredmények?
– A középiskolás bajnokságban a megyei diákolimpia VI. korcsoportjában országos selejtezőbe jutott a VSzK csapata, amelyet a győri Krúdy gimnáziummal játszik majd az országos döntőbe jutásért. Egyesületi szinten pedig az országos serdülő bajnokságban szerepel a Hévíz, amelyben eddig két mérkőzése volt a csapatnak. Először az Nb-I-es Cornexi serdülő csapatát vertük meg hazai pályán 25:22-re, illetve – óriási fegyvertényként – idegenben a visszavágót is mi hoztuk 28:23 arányban.
– Nagyjából jónak értékelte a mostani utánpótlás csapat helyzetét és eredményeit, ennek ellenére az volt az első gondolatainak egyike, hogy minőségileg gyengébb a korábbinál. Mit kell ezalatt érteni?
– Ez a csapat alapjában véve jó, illetve sok játékos van, aki most már magabiztosan megállja a helyét, sőt bizonyos mértékben már a versenysport felé is törekszik, azonban kevesen vannak. Tehát amikor a minőségre panaszkodtam, arra gondoltam, hogy nincsenek annyian, vagyis a „tömegesítés”, a képzés az, amely az általános iskolákban sokkal szélesebb körű volt, többet foglalkoztak ezzel a sportággal. Ezáltal a kiválasztás mostanában jóval nehezebb, mert az alapképzések végrehajtása szűkül, kisebb a lehetőség a tehetséges játékosok kinevelődésére. Ebben persze az is benne van, hogy ma már leginkább csak az igazán elhivatottságot érző testnevelők és edzők fordítanak kellő időt erre, de sajnos ez a legtöbb sportágnál így van. Nem is olyan régen volt egy olyan kézilabda országos bajnokság – amelyet akár megyére is le lehetett bontani –, amelynek alapján sokkal nagyobb rálátásunk volt a tehetségek kiválasztására. Ma nincs ilyen. Én a megyei szövetségi értekezleteken, közgyűléseken rendszeresen felvetem azt a problémát, hogy miért nincs nálunk kézilabdában megye-válogatott, serdülő szinten. Szerintem lenne rá igény és érdeklődés, csak hát itt jelentkeznek az anyagi problémák...
– Visszatérve a hévízi gárdához, mi jellemezte a székesfehérvári szereplést?
– A már említett országos serdülő bajnokságban szereplő Hévíz csapata legutóbb a székesfehérvári Cornexi csapatával játszott idegenben, amely már visszavágója egy ugyanilyen hazai mérkőzésnek. A mérkőzés lefolyásáról annyit, hogy én nem ismertem ezt a mezőnyt illetve az ellenfél játéktudását. Próbáltam a csapat tagjainak képességei szerinti tudást kihozni. Miután mindkét csapat serdülő korosztályú, ezért ez a mérkőzés képet ad arról, hogy valójában hol tartanak a játékosok és ami talán még fontosabb, hogy ezt ők maguk is fel tudják ebben az esetben mérni. Ez nagy lendületet adott a lányoknak és a csak azt mondhatom, hogy sem egyéni tudásban, sem pedig taktikai szempontból nincsenek lemaradva az ország többi serdülő csapatához képest. Bármelyikkel felvehetnénk a versenyt.