Gyógyfürdőkórház

Az elmúlt hét végén tartották a Semmelweis-napi ünnepséget Hévízen, a Szent András Állami Reumatológiai és Rehabilitációs Kórházban. Az ünnepi műsort követően dr. Tószegi Attila főorvos mondta el megemlékező gondolatait.

Dr. Tószegi Attila köszönti a résztvevőket.

– Ünnep van. Ünnepelünk csendesen, magunkban, harangkondítás, jelszavak és szólamok nélkül ebben az évben is, ezen a napon mindig, minden évben az egészségügy egyetlen emléknapján, a Semmelweis-napon – kezdte beszédét a főorvos. Megemlékezett az ünnep névadójáról, Semmelweis Ignácról, az anyák megmentőjéről, akit életében is számos bírálattal illettek. Mint mondta, a történelemből jól ismert, sajátos magyar sors volt ez is, mint a Kárpát-medencében valaha élő zsenik sorsa, akik többnyire utólag részesültek posztumusz elismerésben.
Ezt követően dr. Horváth Anna orvosigazgató mondta el gondolatait az ünnep kapcsán, majd elismerések és kitüntetések átadására került sor. Főigazgatói dicséretben részesült Baán Béla munkavédelmi szakértő, Horváth Pálné személyügyi igazgató, Kertész Attila szakmunkás, Kisvarga Józsefné osztályvezető főnővér-helyettes, Kovács Györgyné gazdasszony, valamint Stepán Tibor csoportvezető.
Dr. Strecker Ottó- emlékérmet Baráth Józsefné ODM labor asszisztens, Bognár Attila szakmunkás, dr. Kurth Géza főorvos, Recsegné Mikolás Szilvia, valamint Tóth Árpádné osztályvezető főnővér vehetett át.
Dr. Moll Károly-emlékérmet kaptak Csákvári Zsuzsanna gyógytornász, Hatos Endre csoportvezető, Kelemen Csabáné röntgenasszisztens, Ladán Jenőné csoportvezető és Tropsa Judit laborasszisztens.
Az intézményben eltöltött folyamatos munkaviszony alapján ugyancsak elismerésben részesítették a dolgozókat, így a 40 éve itt dolgozó Fischl Gáborné csoportvezetőt is köszöntötték munkatársai.
Az intézet munkatársai közül Schlichthuber Mártonné miniszteri dicséretben részesült, az ezt tanúsító oklevelet dr. Horváth Anna orvosigazgató adta át.

Csákvári Zsuzsanna még a budapesti Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetem gyógytornász hallgatója volt, amikor a nyári gyakorlatokra a hévízi gyógyfürdőkórházba kérte magát. Az iskola elvégzése után éppen volt egy üres hely, így hát nem is gondolkodott, beállt a gyógytornász csapatba. Ötéves munkáját Dr. Moll Károly-emlékéremmel ismerték el.

– Meglepte a kitüntetés?
– Igen; meg is kérdeztem attól, aki engem javasolt, hogy miért? Azt mondta, a gyerekek miatt.
– ???
– Mindig gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, és amikor ide kerültem, éppen akor indult egy gyermekrehabilitációs program. Nagyon szerettem, és bár azóta ez abbamaradt, mindig nagy örömmel foglalkozom gyerekekkel.
– Miért?
– Sokkal nagyobb kihívás, és nemcsak szakmailag. Egy két és fél éves gyereknek nem mondhatom, hogy csináld ezt, csináld azt, mert nem fogja csinálni. Mesét kell kitalálni a gyakorlatokhoz, szeretettel kell fordulni a gyerekhez, meg kell találni vele a hangot – én ezt élvezem.
– Pedagógiát is tanult?
– Nem, azt nem. Táncterápiával foglalkoztam, és másoddiplomaként megszereztem az esztétikus kinetológus képesítést.
– Ezt fordítsuk le...
– Tulajdonképpen a művészi tornát és a táncot ötvözi a tartásjavítás érdekében.
– És mi a lényege a táncterápiának?
– Lelki problémákat old meg a tánc segítségével. Ez csoportos foglalkozás, olyasmi, mint amikor egy pszichológus elbeszélget öt-nyolc beteggel, csak mi nem beszélgetünk, hanem táncolunk. Ez nem betanult tánc, mindenki úgy mozog, ahogy akar, és ez a lényeg. Az ember mozgása nem véletlenül alakul úgy, ahogy. Sokszor lelki traumák határozzák meg, hogy valakinek szögletesebb, hirtelenebb mozdulatai vannak – ez kerül felszínre a táncterápia során. Sajnos, itt a kórházban egyelőre nincs helyünk ennek az alkalmazására.
– A beteg lelkiállapota és a gyógyulás gyorsasága a reumatikus panaszoknál is összefügg?
– Természetesen. Például, valaki mondja, hogy fáj a dereka. Beszélgetünk, kérdezem, hogy szerinte mitől; ő mondja, hogy sokat ül, ülőmunkát végez, biztosan attól. Igen ám, de évtizedek óta ugyanezt az ülőmunkát végzi, miért pont most kezdett el fájni a dereka? És akkor kiderül, hogy most vált el, tele van feszültséggel. Két évvel ezelőtt volt, hogy kezeltem valakinek a nyakát, mert feszült. A betegről aztán kiderült, hogy a Tisza mellett lakott, és nem volt benne biztos, hogy összedőlt-e már a háza... Hát őneki aztán kezelhettem a nyakát, a problémája egészen más volt.
– Mi kell a sikeres kezeléshez?
– Egyrészt jó munkakörülmények – ez adott. Másrészt jó kapcsolat a beteggel – ez kialakítható. Van úgy, hogy valami miatt teljesen felzaklatva érkezik a beteg, olyankor szólni kell hozzá egy-két kedves szót, „le kell szerelni”, és ha megnyugodott, akkor kezdhetjük a munkát; a többi már nem rajtunk múlik.

Érdekes érzés lehet, amikor valaki egykori főnökéről elnevezett díjat kap; ez történt Tóth Árpádnéval, a „D” osztály főnővérével, akit a Semmelweis-napon Dr. Strecker Ottó-emlékéremmel tüntettek ki.

Ági 1976-ban végzett a siófoki egészségügyi szakközépiskolában. Egy évig a keszthelyi kórház sebészetén dolgozott, onnan ment át Hévízre. Sok főigazgató vezetése alatt dolgozott, köztük szívesen emlékszik vissza dr. Strecker Ottóra, mint mondja, nagyon humánus ember volt.
– Először három műszakos nővér voltam, aztán kerültem a „D” osztályra főnővér-helyettesként. 1992. január elseje óta vagyok főnővér, és ezen kívül még szakszervezeti titkár is.
– Megkeresik a dolgozók a panaszaikkal?
– Igen, bár azt hozzá kell tennem, hogy nálunk nem kerül sor klasszikus igazgatóság-szakszervezet csatákra. A helyzet az, hogy a főigazgató dolgozópárti, ő is azt szeretné, hogy jól járjanak a kollégák, ezért partner mindenben.
– Milyen a kollektíva?
– Mindig nagyon jó közösségben dolgoztam, persze ez nem jelenti azt, hogy néha nem akadtak nehézségek. A lényeg az, hogy az ember tudjon alkalmazkodni a társaihoz, és szeresse a munkáját. A mi hivatásunkat másképp nem is lehetne csinálni, hiszen szombat, vasárnap, karácsonykor, húsvétkor ugyanúgy várnak bennünket a betegek, mint máskor. Ezt kell mérlegelnie annak, aki erre a pályára jön; és nem sokan, de vannak, akik rövid idő után úgy látják, hogy nem tudják felvállalni ezeket a kötelezettségeket.
– Az már látható egy kezdő ápolónőn, hogy erre a pályára való-e, vagy az idő során kiformálódnak úgymond az „ügyetlenebbek” is?
– Nagyon fontos, hogy érez-e elhivatottságot az illető, azt pedig lehet látni, hogy milyen az empátiás készsége, a hangneme, a betegekhez való viszonya, szolgálatkész-e... Ha csírája sincs meg annak, ami szükséges ehhez a hivatáshoz, akkor az illető nem formálható, és előbb-utóbb rájön magától arra, hogy nem való ápolónőnek. De ez nagyon ritkán fordul elő.
– Az elmúlt 25 év alatt bizonyára számtalan visszajáró beteggel találkozott.
– Igen, és azt tapasztalom, sokan úgy jönnek ide, mintha a családjukat látogatnák meg. Főleg azok, akik egyedül élnek. Ismerjük az összes ügyes-bajos dolgukat, sokszor bejönnek hozzánk beszélgetni, elmondják a gondjaikat, problémáikat, de persze az örömeiket is megosztják velünk. Sokan mondják, hogy nekik az számít nagyon sokat, hogy itt olyan jó családias a légkör. Ezt igyekszünk is megtartani.
– Nem nehéz ilyen sok ember „családtagjának” lenni?
– Sokszor komoly pszichés terhet jelent, olyan sorsokat látunk és hallunk, amit bizony nehéz feldolgozni. Ebben segít a stabil családi háttér, ha hazamegyek, előbb egy kicsit mindig leülök, összeszedem magam – megtanultuk, hogy ilyenkor nem zavarjuk egymást – és indulhat az otthoni munka. Jó érzés az, hogy már nem most kell lakást előteremteni, nem kell megélhetésen gondolkodni; mindig tudom, hogy ha hazamegyek, nyugalom vár.

Nem ritka a gyógyfürdőkórházban, hogy egy család több tagja is munkahelyéül választja; Horváth Pálné – Elvira, ahogy mindenki szólítja – nagybátyja révén ismerkedett meg az intézettel.

– 34 évvel ezelőtt, érettségi után, nyári munkára jöttem a kórházba – meséli. – Először a stúdióba kerültem bemondónak, aztán voltam pénztáros, kabinos, ott dolgoztam, ahol szükség volt rám. Egyik nap szóltak, hogy üljek be a pénztárba, adjam el a jegyeket, aztán menjek fel az irodába, mert beszélni akarnak velem. Kiderült, hogy a munka-ügy-SZTK-s azonnali hatállyal felmondott, és arra gondoltak, hogy a helyébe léphetnék... Másnap már be is írattak Tapolcára egy tanfolyamra; hát így kezdődött a pályafutásom.
– Így is képzelte?
– Nem egészen. Kislány koromtól kezdve ápolónő szerettem volna lenni, de ezt az álmomat végül nagyobbik lányom váltotta valóra. Kisebbik lányomat nem érdekelte az egészségügy, ő jelenleg bölcsész hallgató. Én mindig úgy voltam vele, ha nem betegekkel, hát akkor emberekkel szeretnék foglalkozni. Nos, személyügyi igazgatóként szinte mást sem csinálok, de egyáltalán nem bánom, szeretem az embereket. Hozzám jönnek azok, akik itt szeretnének dolgozni, akik tanulni szeretnének, valamilyen megoldásra váró problémájuk van, vagy éppenséggel el akarnak menni.
– Ez utóbbi gyakran fordul elő?
– Nem. Nagyon kicsi a fluktuáció, esetenként előfordul, hogy valaki elköltözik, megváltoznak az életkörülményei, és azért dönt úgy, hogy nem kíván itt dolgozni. De olyan, aki elégedetlen és azért távozik, nagyon ritkán esik meg. Ez talán azért van, mert más kórházakhoz képest nálunk viszonylag kevesebb az életveszélyes helyzet, másrészt a főigazgató rendkívül humánus, a dolgozók érdekeit messzemenőkig szem előtt tartja, és azt hiszem, ezt mindenki értékeli.
– Találkozik a másik oldal, azaz a betegek véleményével is?
– Természetesen, hiszen a betegtesztek először az én kezemen mennek keresztül. Azokból is azt látom, hogy a betegek elégedettek az intézménnyel, a dolgozók munkájával. A visszajárók gyakran jelzik, hogy bizonyos területeken javulást tapasztaltak, gratulálnak.
– A Semmelweis-napon főigazgatói dicséretben részesült. Meglepetésként érte?
– Szó szerint. Ugyanis a kitüntetésekre vonatkozó javaslatokat én terjesztem az igazgatói tanács elé, és persze magamat nem javasoltam. Az ünnepségen is én olvasom a kitüntetettek nevét; most sem volt másképp. Felolvastam a neveket, mindenki átvette az oklevelet, és látom ám, hogy egy még ottvan lefordítva. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy te jó ég, valakit kifelejtettünk? Felkaptam, rápillantottam... akkor jöttem rá, hogy itt bizony „összeesküvés” történt.

„Áldatlan állapotok uralkodnak, omladozik a téli fürdő... nincs egyetlen látványfürdő, vagy gyermekmedence sem, panaszos leveleket írogatnak az emberek” – állítja Vértes Árpád polgármester. Mindez az egyik bulvárlapban jelent meg a közelmúltban. Az újságíró mindehhez még hozzáteszi: „Vértes Árpád polgármester hiába mozgatott meg minden követ azért, hogy városa birtokolhassa a fürdőt. A világhíres tó az állam tulajdona, sorsáról pedig a hévízi Szent András Kórház dönt.” Az írás szerzője mindehhez hozzáteszi, többször kereste Vancsura doktor urat(!), de a beszélgetés nem jött össze.

Vancsura Miklós főigazgató, amikor véleményét kérdeztük a megjelentekről azt válaszolta, hogy az írást tételről, tételre meg lehetne cáfolni, ugyanis valótlanságot állít.
– Nem lehet az intézményre róni, hogy nem oldotta meg a látványfürdő és a gyermekek ellátásának az igényét. A kórháznak nem ez a feladata, nem ezért hozták létre. A tó sem ezt a célt szolgálja. Medgyessy Péter miniszterelnök egyik kijelentését tudom csak idézni, mint a kórház főigazgatója, hogy „eddig és ne tovább”. Mert ez már túlmegy azon a határon, amit egy jóérzésű ember valamilyen céljának eléréséért tesz, vagy mond. Úgy gondolom, hogy ezekkel a kijelenté-seivel polgármester úr súlyosan károsította Hévíz város gyógyturisztikai érdekeit, hiszen olyan állítások jelentek meg az újságban őrá hivatkozással, melyek egyszerűen sértőek és nem igazak. Mindenkinek az életében kell, hogy legyenek szent dolgok. Itt Hévízen ez a gyógytó, amelyben a kórházon keresztül 40 ezer ember kúrázik, komplex kúrát vesz igénybe és mintegy 100 ezerre tehető azok száma, akik megfordulnak a gyógytóban – mondja a főigazgató.
– Milyen a víz minősége?
– Mind kémiai, biológiai, bakterológiai és higiéniai szempontból is kíváló. Megvannak azok a sugárgombák is, melyek az antibiotikumot termelik. Ennek nagyon örülünk, ez a világon egyedüli és a gyógyászati értékek alapját adja, éppen ezért nagyon vigyázunk rá. Úgy érzékeltem egyébként, hogy az ominózus írásban összekeveredik a gyógytó, a fedett fürdő kérdése.
– Hogy állnak ez utóbbival?
– A fedett fürdő rekonstrukcióját már évekkel ezelőtt elkezdtük és folyamatosan újítjuk fel a terápiás blokkokat, légkondicionálttá vált a gyógytornaterem, a masszázsterem. A medenceterekhez a tisztítófestéseken kívül valóban nem nyúltunk eddig azért, mert úgy gondoltuk, hogy egy gyökeres felújításra, teljes átalakulásra lesz lehetőségünk a Széchenyi- terv kapcsán. Sajnáljuk, hogy ehhez a kórház önhibáján kívül nem tudott pénzhez jutni. Hévíz város önkormányzatának lehetősége lett volna arra, hogy a kórháznak bármennyi pénzt is adjon az általa meghatározott célokra. Eddig azonban ilyesmire nem került sor. Szinte abszurd, hogy amikor leállunk a fedettfürdőben az egyik medencével nyáron, hogy felújítsuk, akkor ezt ilyen értelemben használják ki egy újságcikkben.
– Mindez mögött az a sokat hangoztatott vélemény van, hogy az önkormányzatnak nincs beleszólása a kórház ügyeibe.
– A kórház nem partnere ilyen kérdésekben az önkormányzatnak. A kórház üzemeltetőként tárgyalhat. A tulajdonos és a felügyeletet gyakorló Egészségügyi Minisztérium, illetve a Kincstári Vagyonigazgatóság. Addig, amíg a vagyonkezelési szerződésben 100 százalékos állami tulajdon áll, addig a kórháznak még lehetősége sincs tárgyalni. Viszont 1995-ben javaslatot tettem arra, hogy a város – akkor még jogszabályi lehetőséggel – kapjon a teljes kórházi állami vagyont megtestesítő területből egyharmadnyi vagyont. Ebben Vértes Árpád és az akkori szocialista miniszter meg is egyezett, de két-három nap múlva a polgármester felrúgta a megállapodást és ezzel elszállt a lehetőség, hogy Hévíz városa valódi tulajdonjogot kapjon.
A Hévízre látogató vendégek is érzik a városi és a kórházi hangulat, környezet közti különbséget. Amíg a városban sör- és borfesztivál van, néptáncfesztivál és különböző buli, addig nálunk csend, nyugalom és a gyógyászat fogadja a betegeket. Ez egy teljesen más kép és mi nem is szeretnénk megváltozni – folytatja Vancsura Miklós.
– És mi újság a panaszos levelekkel?
– Ezeket a vendégkönyveket mi tettük ki azért, hogy megtudjuk, mi történik az intézményben, milyen panaszok fogalmazódnak meg. Azt gondoljuk, a hévízi gyógytó azokat az igényeket soha nem tudja kielégíteni, amit egy négycsillagos szálloda kicsempézett, élményelemekkel teletűzdelt medencéi. Ez egy természetes gyógytó, így kell elfogadni.
Dr. Horváth Anna orvos-igazgatóval együtt vallják: a kórház a gyógyászatért felelős, nem azért, hogy a városnak élményfürdőt építsen. Azért vannak, hogy a mozgásszervi betegeknek a gyógyuláshoz szükséges feltételeket biztosítsák: a magas orvos-szakmai munkát, a megfelelő környezetet, a nyugalmat. Hévíznek, mint gyógyhelynek erre kell törekednie.